Kiadás éve: 2008

Műfaj: Alternative rock/Indie rock

Ezt hallgasd meg: Standing Next to Me

Egyszer volt, hol nem volt, nem is oly rég történt: az Arctic Monkeys zajos sikereket elérő debütálása (Whatever People Say I Am, That's What I'm Not) és a szintén nagyon erős folytatás (Favourite Worst Nightmare) után a zenekar feje, és fő mozgatórugója, Alex Turner úgy határozott, hogy ideje lenne már különálló dalokban öntenie a '60-as évekbeli zenék iránti szeretetét. Hű társa is akadt a projekthez, mégpedig Miles Kane személyében. A modoros brit fiatalember a The Rascals és a jóval több '60-as évekbeli hatásokból merítő Little Flames zenekarokból lehet ismerős. A két srác akkortájt ismerkedett össze, mikor a két zenekar együtt turnézott. Rögvest megtalálták a közös hangot és össze is álltak, The Last Shadow Puppets név alatt. Gyorsan kiugrottak Franciaországba de nem csupán azért, hogy bagettet és minőségi sajtokat tömjenek a fejükbe, 100 éves borral leöblítve, hanem hogy összehozzanak végre egy lemezt. A produceri székbe James Ford ült (ő a majmok 2. lemeze és a Klaxons klasszikusa, a Myths of the Near Future által már bizonyított korábban), a nagyzenekaros hangzás kialakításához pedig a korábban az Arcade Fire mellett tevékenykedő kanadai hegedűst, Owen Pallettet kérték fel. Az eredmény egy hihetetlenül jó érzékkel összeállított és profin kidolgozott egyveleg lett. Ez a The Age of the Understatement.
Az egész album végig egy kissé szomorkás, borongós témákkal átszőtt, ám helyenként fel-fel gyorsuló nosztalgikus időutazás a '60-as évekbe. Annyira retró, hogy már maga az albumborító is 1962-ből származik (és egy Gill nevű modell látható rajta). Rögtön a címadó dallal kezdünk, ez a The Age of the Understatement. Pörgős, kifejezetten olyan dal amely reggel szinte kiugraszt az ágyból. A Standing Next to Me nem kevésbé slágeres. Sokkal jobban fel is kapták annak idején, emlékszem még, hogy az MR2 is nagyon sokat játszotta. A zenei stílus itt már kezd kikristályosodni: '60-as évekbeli pop/rock, korhű hangzással és nagyzenekaros (emígy pedig a spagetti-westerneket megidéző) tételekkel. Inspirációs hatásokként a papírforma szerint Scott Walker, Lee Hazelwood, de még David Bowie nevét is meg lehetne említeni de sokkal jobban képbe kerültök amint elképzelitek azt a jelenetet, hogy Alex és Miles kávét szürcsölgetve ülnek egy korabeli bútorokkal berendezett szobában, korabeli ruhákban és néha csendben jammelgetnek a gitárjaikon miközben tudomást sem vesznek arról, hogy a szobán kívül már 2008-at írnak az emberek. Bennragadtak a '60-as években és ez az egész korongra rányomta kézjegyét. A Calm Like You is pörgős, a Separate and Ever Deadly kifejezetten fenyegető hangvétellel támad, míg a The Chamber már jóval belassultabb. A végén kap egy kis instrumentális levezetést is, na nem mintha annyira hosszú dal lenne. Tulajdonképpen nincs is "hosszú" dal ezen a lemezen. A leghosszabb is csupán 4 perces. Ami nagy kár, mert szívesen hallgattam volna valami jóféle pszichedelikus elszállást mondjuk úgy 12 percesre nyújtva (hiába no, az MGMT -féle Siberian Breaks nagyon belopta magát a szívembe :) ). De haladjunk tovább, nem állt még meg a nosztalgiavasút! Az Only the Truth szintén kifejezetten fenyegető. Nem mellesleg olyan hangulata van (számomra legalábbis) amely tökéletes aláfestőzene lenne valamelyik jó kis régi cowboy-filmhez, mondjuk ahhoz a jelenethez mikor a mindig morcos és borostás főhős kilovagol a pusztaságba, hogy megtalálja és megmentse hőn áhított szerelmét a gonosz banditák rabságából. A My Mistakes Were Made for You nagyon szép, szomorkás, a hegedű miatt pedig kifejezetten drámai dal. A Black Plant végre egy kicsit megint felpörgeti a hallgatót, és nem hagyja a melankóliába süllyedni. Tempós dal, és igazából mindenki azt képzel bele amit csak akar de engem egy régi kémfilmre emlékeztetett amiben mondjuk a szupertitkos ügynöknek információkat kell lopnia egy ellenséges ország városában (legyen az mondjuk stílszerűen Moszkva) ám ott beleszeret az ellenség oldalán álló gyönyörű kettősügynök nőbe é közösen kell menekülniük, mert mindenki rájuk vadászik. Áhh...megint elkalandoztam! Menjünk hát tovább. Az I Don't Like You Anymore kezdeti lassúsága senkit ne tévesszen meg. Igazán durva begyorsulások jellemzik ezt a keserédes szerzeményt. Az In My Room kvázi bármelyik korai James Bond -film betétdala lehetett volna. Aztán utolsó előttiként elérkezünk az én személyes kedvencemhez, amely nem más mint a Meeting Place. Húha fiúk-lányok, ez a dal egyszerűen...gyönyörű! Imádom. Emlékszem, hogy az egyik Télen kb. minden nap meghallgattam. Teljesen rabul ejtett. Külön nagyon tetszett benne az instrumentális levezetés is a végén. Hallgassátok majd meg! Az utolsó szerzemény pedig a The Time Has Come Again. Akusztikus hangszereléssel kezd, aztán szép lassan bekúszik a háttérben a nagyzenekaros hangzás is. Lezárásnak szerintem tökéletes, de utána az ember úgyis kezdi elölről az egész albumot mert lehetetlen megunni... És roppant egyszerű oka vannak annak, hogy miért.

Mert amit Alex és Miles leművelt nekünk The Last Shadow Puppets név alatt és amely a  The Age of the Understatement képében kulminálódott végül, arra nincs jobb kifejezés mint az hogy: a zsenialitás csúcsa. Be kell szerezned ezt az albumot akkor ha legalább egy The Beatles poszter lóg a faladon, de akkor is ha valaha is megfordult a fejedben, hogy milyen lenne megint a '60-as években élni. Nekem elég gyakran megfordul. Sőt, ez már odáig fajult nálam, hogy igyekszem az akkori divat szerint öltözködni. És látom, hogy szerencsére ezzel mások is így vannak (lessétek már meg mondjuk az Ivan & The Parazol tagjait ;) ). Szóval ugyan ez nem egy korszakalkotó album, viszont mindenképp ott a helye mindenkinél aki végigolvasta ezt a cikket. És a végén fel sem fog tűnni, hogy nem is bakelitről, hanem mp3-ban vagy a hifiről hallgatjátok.

Értékelés: 10/10

Lágy, simogató szellő kering a levegőben. Könnyed nyári meleget szór szerteszét. Édes virágillat keveredik vele. A napnyugta narancs fátyolként ereszkedik a környékre. A vörös korong lassan bukik alá a horizonton. Az esti fél 9-es buszon térek magamhoz. Megint elbóbiskoltam. Hosszú volt a nap. Fáradt vagyok, kéne venni egy energiaitalt, hogy legalább ébren tudjak maradni. 25 perces zötykölődés befelé a városba. A busz hátuljában megint tinik hangoskodnak de már szinte észre sem veszem, elnyomja hangjukat a fülembe dugott lejátszóból bömbölő The Prodigy, Skrillex és Deadmau5 hangkollázs. Mire leszállok a buszról, már egészen sötét van. Benzinszag terjeng a levegőben. Alakok suhannak el mellettem. A metróban rá se néznek a bérletemre. Felszállok, leülök. Még mindig tompa vagyok. Mégiscsak kéne az az energiaital. A napi 3 kávé + 1 zöldtea úgy látszik már kevésnek bizonyul. Egyetlen ismerős alak száll fel még a metróra. Ő ott ült a buszon is. 2 perc múlva már el is felejtem. A Deák téren szállok le és azonnal veszek egy Hell-t. Úgy hajtom fel mint gyakorlott alkoholista a felest a lebuj kocsmában. De legalább felébreszt. Pár gyors telefon, ki merre jár. Hamarosan összeverődik egy kisebb slepp. Céltalanul indulunk meg a belváros irányába. Mindenféle alakok jönnek szembe: magyarok, angolok, franciák, de még spanyolok is. Helyiek és turisták is. Részegek, kevésbé részegek és józanok egyaránt. Lezser atlétatrikós srácok és miniszoknyába bújt lányok. Néha elkapok egy-egy beszélgetésfoszlányt. Jobbára az a téma, hogy hová menjenek bulizni. Nálunk is ez a téma. Szóba kerülnek bizonyos helyek. Fiatal még az este. A Deákon kezdünk. Aztán irány le a Rakpartra, majd tovább kvázi akármerre. Beülünk az első helyre. Sör, sör, feles, feles... A következő helyen ugyanez. Még este 11 sincs de már érzem, hogy berúgtam. Összefolynak a dolgok. Főleg a fények. Képszakadás. Egy padon ülve térek magamhoz. Fogalmam sincs, hogy mi történt az elmúlt fél órában. Mintha többen lennénk, meg mernék esküdni rá, hogy az a két csaj eddig nem volt velünk... Gyorsan leellenőrzöm, hogy mindenem megvan-e. Mobil: pipa. Személyi + bérlet: pipa. Pénztárca: pipa. Oké, erről ennyit. Hol vagyok? Az ott szemben a Duna, nehezen lehetne eltéveszteni. Szóval valahol a Rakpartnál, a villamos vonalán. Éjfélre a Kossuth térre érünk. Kihalt az egész placc, nyoma sincs a napközben ott álmélkodó turistáknak. Csak néhány részeg tini mászkál arra. Meg persze mi. Merre tovább? Kezd múlni a koffein hatása. Álmosodom...

Mire feleszmélek, már a Blaha környékén járunk. Dunsztom sincs ki ez a csaj mellettem, még a nevére sem emlékszem. Neonfényből-neonfénybe sétálunk. Zöld, kék, piros, sárga...van itt minden. Furcsa illatok keringenek a levegőben. Drága parfümök és olcsó piák szagát érzem minden második sarkon. Érdekes alakok róják a várost. Buli, pia és persze szex reményében. Legalábbis a pasik. Éjjeli ragadozók ezek, akik este indulnak portyázni, New Yorker-ben vett polaroid-mintás pólóban és rövidnadrágban (meg persze papucsban, mert orrfacsaró lábszaggal nem igazán lehet csajozni...). És a nyakukba veszik a várost. Amíg ezen mélázom, hangzavar támad a közelünkben. Pár részeg összeszólalkozott valamin és már majdnem tettlegességig fajult a vita. Két srác az, ránézésre nem többek 20-nál. Szemben állnak egymással és fenyegetőznek. Pár haverjuk pedig megpróbálja csitítgatni őket. Mondjuk nem is árt, mert alkoholos befolyásoltság alatt könnyedén egymás torkának eshetnek az ilyenek. De talán még józanul is. Apropó, józanság: kezdem érezni, hogy belőlem is megy kifelé az alkohol hatása. Tisztul az agyam, már nem is szédülök. Kevésbé vagyok tompa és észreveszem az apróbb, jelentéktelennek tűnő eseményeket is. Mint például az előbbi acsarkodó srácokat, vagy pár perccel később azt a szalmakalapos külföldi tagot aki hasist akar eladni nekünk. "No Thanx!" – válaszoljuk, az ismert magyar emo-zenekar után. Pontosan nem tudom megmondani mennyi idő telik el a városban cikázva, mire a hajnal első sugarai felbukkannak a pesti sorházak közötti keskeny kis utcácskák macskakövein. Hűvös van. Ideje hazamenni. Megint lenyúltam egy alátétet az egyik helyről, megy a gyűjteményembe. Szereztem egy telefonszámot is a korábban hozzám csapódott csajtól, de úgysem fogom felhívni őt sem. Kis idő múlva már ugyanazzal a busszal zötykölődöm hazafelé amivel az egész estét indítottam. A busz hátuljában ezúttal nem hangoskodik senki. Rajtam kívül mindössze néhány utasa van csupán ennek a kora reggeli járatnak. És a fele az ablaknak dőlve alszik. Én ezt azóta nem merem megcsinálni, mióta egyszer így olyan szépen bealudtam, hogy mentem egy teljes kört a busszal és mire megébredtem, visszaérkeztem pont a végállomásra ahonnét elindultam. Szóval bár rohadt fáradt vagyok, de kitartok hazáig. Itthon aztán bedőlök az ágyba és délután 5-ig fel sem kelek. Akkor is csak azért, hogy egyek valamit. Teljesen átlagos péntek/szombat volt.

Jövő héten ismétlés.

Eredeti cím: Guardians of the Galaxy

Év: 2014

Műfaj: Sci-fi/akció/kaland

Főszereplők: Chris Pratt, Zoe Saldana, Dave Bautista, Vin Diesel, Bradley Cooper

"Csak egy újabb Marvel-flm...!" – sóhajtottam magam elé mikor kijött a Galaxis őrzői első előzetese. Tudni kell rólam, hogy én aztán egyáltalán nem vagyok oda a Marvel-filmekért. Képregényadaptációk közül is mindössze kettő fogott meg: az egyik a Sin City – a bűn városa, a másik pedig a Watchmen – az őrzők volt (igaz, utóbbi eléggé nagy kedvencem lett). De ezek nem is Marvel-filmek. Emlékszem, hogy mikor berobbant a mozikba a Vasember (2007-ben), mindenki el volt ájulva tőle. Aztán szépen jöttek is a folytatások, meg az egyéb ikonikus karakterek vászonra álmodásai és manapság már ott tartunk, hogy nem múlik el év legalább kettő, ebben az univerzumban játszódó filmtől. Én mindig is úgy voltam velük, hogy...hogy sehogy. Kicsit sem fogtak meg. De ez talán az én hibám, hisz sosem voltam akkora geek, hogy fanatikusan rajongjak ezekért a képregényekért és karakterekért. Én mindig is Pókember, Superman és Batman rajongó voltam. És mivel utóbbi kettő alapjáraton DC-karakter, egyedül a Pókember volt az egyetlen kapcsolódási pontom a Stan Lee által megteremtett Marvel-univerzumhoz. A Pókemberért viszont teljesen odáig voltam! Rengeteg képregényt halmoztam fel belőle gyerekkoromban. Tisztán emlékszem még, hogy amikor keresztanyámnál nyaraltam, már korán reggel, reggeli közben a képregényeket bújtam. Később aztán végérvényesen is Batman lett a kedvencem, az ő sötét, darkos, depresszív világa sokkal jobban vonzott mint Peter Parker mindennapjai. Superman iránti rajongásom meg egészen a Smallville című tévésorozatra korlátozódott (ami egyébként nem volt vészesen rossz sorozat...). Aztán 2002-ben Pókember kivetette hálóját a mozikra, természetes volt, hogy én is ott virultam a premieren. A 2004-es folytatás még jobban tetszett, de rá egy évre Christopher Nolan elhozta az újragondolt Batman-t és onnantól engem megvett kilóra. Nem is igazán foglalkoztam azzal, hogy közben milyen Marvel-karakterek futna be a mozikba. Sem Thor, sem Amerika kapitány, de még Vasember sem fogott meg annyira, hogy csak miattuk menjek el moziba. Egyedül a 2012-es Bosszúállók 3D volt az amit moziban néztem meg. Igaz, az sem saját ötlet volt. Elmentünk rá haverokkal mert mindenki mondta, hogy milyen epic fim. Aztán a végén én már konkrétan feszengtem, meg ki akartam jönni a vetítésről mert halálra untam magam. Lehet, hogy sokaknak a Bosszúállók az etalon de nekem semmiképp. Éppen ezért egy kicsit tartottam a Galaxis őrzőitől amelyet egyes kritikák előszeretettel hasonlítgattak a Bosszúállókhoz (de még a Csillagok háborújához is). Szombaton délután beültünk a moziba, popcorn és kóla a kézbe, aztán lámpák le és elindult a film.

Hát basszus, ez a film valami egészen elképesztő módon szenzációs! Engem már rögtön a főcímnél megvett amikor a főszereplő pasas (Peter Quill, alias Űrlord) egy ősi barlangban kutat egy értékes gömb után, de mindezt popzenére. Bizony, felteszi a '88-ból maradt walkman-jét és elindít rajta egy régi popslágert amire aztán táncikálva felfedezi a barlangot. Hatalmas jelenet, rögvest megalapozza a hangulatot! Azt a fajta hangulatot amely nagyon sokat merít a humorból. De tényleg, kb. 2-3 percenként történik valami poénos a filmben és ennek én nagyon örültem. Végre nem erőltetett poénokat kapunk, hanem tényleg vicces jeleneteket és beszólásokat amik az előző filmekből nekem kifejezetten hiányoztak. A sztori egyébként nem túl bonyolult. Ugyebár adva van a főszereplő, Peter aki amolyan futurisztikus Indiana Jones -szerű kalandor/bandita/tolvaj. Mikor ellopja a már említett gömböt, a fél galaxis a nyomába ered. Többek között Mordály (egy fegyvermániás mosómedve) és Groot (egy beszélő fa) is. Bejön még a képbe Gamora is, a harcos (zöld) amazon, akinek szintén a gömbre fáj a foga. Nemsoká pedig találkoznak a Drax nevezetű kigyúrt állattal aki eleinte vonakodva bár, de a közös gonosz legyőzése érdekében végül csak hozzájuk szegődik. Összeáll tehát a kis csapat, a sztori pedig tovább bonyolódik a gömb körül. Már a film elején, az űrbörtönben (?) játszódó rész is szörnyen jó de furcsamód engem később a káoszba torkolló űrcsaták sem untattak a jobbra-balra szlalomozó űrhajókkal és színes lézerekkel...tiszta Csillagok háborúja feeling volt! Mindehhez pedig csak hozzátett a humor (azért mondjuk a kisgyerekek nem igazán értették, hogy miről beszél a nagy nőcsábász Quill mikor Gamora azt mondja neki, hogy a hajója mocskos és ő erre rákontrázik azzal, hogy nézzék csak meg UV-fényben...) és a régi popslágerek. Mikor a kis csapat bevonul a The Runaways "Cherry Bomb" című slágerére...áhh, libabőr! Epic jelenet! Szóval ja, dióhájban ennyit érdemes tudnotok a Galaxis őrzőiről. Kurvajó nyári popcorn-mozi, tele humorral, ütős poénokkal, vizuális orgazmussal, szerethető karakterekkel és nagyon erős soundtrackkel. Nekem ezek együttes összessége miatt lett a kedvenc Marvel-filmem, de azok is maximálisan jól fognak szórakozni rajta akik eddig még egyetlen Marvel-filmet sem láttak de mondjuk kedvelik a sci-fi műfajt (azért a film elég sok régi klasszikusra kacsint ki), vagy csak akarnak egy tökéletes popcorn-mozit a hétvégére. "Ch-ch-ch-ch-ch-ch-Cherry Bomb!"

Értékelés: 10/10

Manapság már annyi horror film létezik, mint égen a csillag. Havonta jön ki több tucatnyi, a horror-rajongók már nem is győzik számon tartani őket. Szerencsére az indie szféra a filmesek körében is igencsak felkapottá vált, így független filmesek is letesznek az asztalra igazán remek alkotásokat. Persze Hollywood továbbra is jóval felettük áll, ezért a tendencia többnyire még mindig az, hogy a kiszámítható jumpscare-jelenetekkel operáló filmek tarolnak a kasszáknál (mint legutóbb az Oculus amely annyira kiszámítható lett mint egy Barátok közt epizód). De elgondolkodtatok-e már azon, hogy mi minden kell egy igazán jó és a későbbiekben is emlékezetes horror filmhez? Én összegyűjtöttem. Megtudhatjátok alant. De kezdjük előbb azzal, hogy mi NEM KELL hozzá:

Sok pénz:

Nagy hiba azt hinni, hogy egy sikeres horror elkészítéséhez több millió szükségeltetik. Ez ostobaság! Már az 1999-es The Blair Witch Project is bebizonyította, hogy elég egy puszta VHS-kamera és néhány lelkes amatőr színész (?) ahhoz, hogy az eredmény megfelelő legyen. Hiszen lényegében miről szólt az a film? Csapatnyi egyetemista kimentek egy hatalmas erdőbe forgatni és annak a rendje s módja szerint eltévedtek, aztán pedig különféle borzalmas dolog történt velük és még zh-ra sem tudtak tanulni. Na, hát ennyi erővel ezt bárki leforgathatta volna épp a Normafán is csak ott sanszos lett volna, hogy az éjszaka közepén nem gyerekek szellemeinek nevetését, hanem Budakesziről odatévedt részeg fiatalok ordibálását hallják a szereplők. Aztán ottvan még a Saw példája. Az 1. rész 2004-ben mindössze alig több mint 1 millió dollárból készült, és 100 milliót hozott vissza. A folytatásokról már nem is beszélve! Tette mindezt úgy, hogy vizualitás szempontjából is felállított egyfajta mércét, hiszen ki ne emlékezne az 1. rész fagyos kékes fényben úszó jeleneteire, avagy a folytatások mély, zöldes-sárgás színbeállításaira. Furcsa módon az igazán kis költségvetésű horror filmek csak 2007 után kezdtek elterjedni. Hogy miért pont akkor? Nos, mert azidőtájt jelent meg a Paranormal Activity és ezzel új erőre kapott a found footage (ál-dokumentum) műfaj. Ehhez pedig nem kellett más mint egy jó forgatókönyv, lelkes amatőr színészek és persze azért némi pénzösszeg.

" – Ó, ez a friss budapesti szmog!"

A Paranormal Activity 1. része – kapaszkodjatok meg! – mindössze 15 ezer (!) dollárból készült és nagyjából 108 milliót (!!) hozott vissza (csak az USA-ban). Komoly, mi? Nem is csoda, hogy "addig üsd a vasat amíg meleg" – alapon azóta is sorra jönnek ki a folytatásai (bár véleményem szerint a 3. rész volt az utolsó értékelhető a szériában). Azonban a found footage műfaj kezdett nagyon elterjedni. Jobb/rosszabb (de inkább rosszabb) alkotások egyaránt napvilágot láttak. Mindenképp kiemelendő a spanyol REC 1-2, az ausztrál The Tunnel és az amerikai V/H/S de a "nem éppen horror" műfajon belül olyan remek filmek landoltak már ebben a műfajban mint a Cloverfield, a Chronicle, vagy éppen az End of Watch. Manapság már elég ha van egy megfelelő kamerád, néhány jó ötleted és egy hely ahol forgathatsz. Aztán már csak ki kell sminkelned a nagyit, leültetni a padláson és kezdheted remegő kézzel kamerázva bejárni a házat. De egy valamit sose felejts el ami found footage horroroknál alapszabály: ha valaki/valami az életedre tör, akkor SOHA ne dobd el a kamerát és rohanj fejvesztve ahogyan a való életben tennéd! Helyette inkább igyekezz mindig az adott rémségre fókuszálni (persze inkább csak sejtetve azt, mint nagytotátban megmutatva) és még futás közben is igyekezz mindent lefilmezni! Így ugyan biztosan nem éled túl a kalandot, de legalább a nézők pulzusszáma megugrik.