Kérem szépen az van, hogy újra elkezdtem verseket írni. Mert verseket írni jó dolog. És különben is, annyi wannabe-poéta tűnik fel manapság az interneten, hogy verseket írni divat lett. Persze messze nem vagyok még én egy Varró Dani (pedig nagyon bírom a pasast) de mindig is szerettem a költészetet. Az egy dolog, hogy elég régóta írok novellákat de a versekkel is szoros barátságot ápoltam, amióta csak az eszemet tudom. Erre a napra álljon itt tőlem a "Sztüx" (nagyon odavagyok a görög mitológiáért, ugyanis) amelyet a napokban írtam mindössze pár perc alatt és nem titkoltan azzal a szándékkal, hogy egy kis görbetükröt tartsak vele jelen korunk wannabe-poétái elé. Íme hát:

"Sztüx"

Azt mondtad eljössz értem
Vártalak, az esőben ázva
Túl sokat nem kértem
Ott álltam, csalódottan, fázva

Kezemben a haverod C&A-s szatyrával
De az is szarrá ázott
Lestem, mikor fordulsz be a fehér Opel Astrával
De nem jöttél
A buszom meg elment

Szégyelld magad, te elbaszott Kharón!
Jönnöd kellett volna
De nem tetted
Helyette a Fanninál meresztetted a segged
És én végül
Miattad hűltem meg

Tán megfürödtél Léthé vízében
Ezért felejtetted el
Jól benne hagytál az...izében
Három busszal jutottam haza
Meg két villamossal

Most itt fekszem az ágyban
Almás-fahéjas teát szürcsölve
Te meg biztos megint beszívtál
És még csak nem is hívtál
Hát, a kurva anyád!


(Budapest, 19014)

Kiadás éve: 2014

Műfaj: Alternative rock/Blues rock/Garage rock

Ezt hallgasd meg: Figure It Out

Biztosan sokan tudjátok már, hogy gitározom. Mindig is imádtam a zenét és bár korábban az elektronikusabb irányból is megközelítettem, mára letisztult bennem, hogy mit is akarok pontosan: egy rockzenekart. Úgyhogy sokkal komolyabban ráfeküdtem a gitározásra mint eddig bármikor. Mindennek pedig a gyümölcse nem ott fog beérni, mikor majd el tudok lazán gitározni néhány Metallica dalt, hanem mikor majd a színpadon állunk. Jövő zenéje – szó szerint. Ám pontosan emlékszem, hogy mikor ötlött fel bennem ilyesféle irányú vágy először. Mikor megismerkedtem a The White Stripes zenéjével. A mai napig mindenkinek tudom ajánlani aki valaha is rockzenekart akar alapítani. Az alapok itt kezdődnek ugyanis. A The White Stripes dalai egyáltalán nem nehezek, kis gyakorlással akár még a kezdő gitárosok is elsajátíthatják őket is. Varázsuk pedig pont ebben rejlik. Nincsenek túlbonyolítva. Nincs bennük 6 és fél perces gitárszóló. A mostanában már szólómunkálataival is nagy sikereket elérő Jack White pedig korunk egyik legzseniálisabb dalszerző-gitárosa. Alapmű tőlük az Elephant (kritika hamarosan) amely méltán foglalja el a helyét az összes "Minden idők legjobb..." -listáinak első felében. A The White Stripes feloszlása után jópár zenekar próbálta betölteni az utánuk kialakult űrt. Több/kevesebb sikerrel. Például a The Black Keys egészen közel jutott hozzájuk. Aztán egy ideig semmi. Majd tavaly, a Glastonbury fesztiválon az Arctic Monkeys dobosa olyan pólóban játszott amin a "Royal Blood" felirat volt olvasható. Ez már akkor is felkeltette az érdeklődést, aztán az árnyékból előlépett maga a Royal Blood duó (egy énekes-gitáros + egy dobos) is és kő kövön nem maradt. Imádja őket mind a szakma, mind a rajongók és bizony megvan bennük a potenciál, hogy a 2014-es év legnagyobb befutói legyenek. És hogy mégis miért?
Nos, mert én személy szerint ennyire dögös, lüktető, kemény és vad rockzenét már nagyon régen hallottam. Pedig 17 éves korom óta hatalmas The White Stripes rajongó vagyok. Nem csoda, hogy sok helyütt a rockzene megmentőiként tekintenek a brighton-i duóra, hisz annyira energikus rockzenét tolnak ami már nagyon régóta hiányzott, hogy felkavarja az állóvizet. Már a nyitó Out Of The Black is teljesen magával ragadó. Garázsrockos, zúzós, torzitott énekkel megspékelt dal amely tökéletesen szinkronban tartja a gitár és a dob dominanciáját. Mellesleg Mike Kerr énekhangja néha kísértetiesen emlékeztet Jack White orgánumára. A Come On Over is tartja a szintet, de ami igazán figyelemre méltó, az utána következik. Ez pedig nem más mint a Figure It Out amely meg merem kockáztatni, hogy az utóbbi évek legdögösebb rockdala. Alant meghallgathatjátok. A You Can Be So Cruel számomra eléggé közepes, ahogyan a Blood Hands is de mégis jó hallgatni ezeket is. Inkább fogalmazzunk úgy, hogy egyenletes szintet tartanak és nem mennek sem feljebb, sem lejjebb. Ergo nincs bennük semmi kiemelkedő, hozzák az elvártat, viszont nem lesznek klasszikusok. A Little Monster már esélyesebb erre a posztra. Egyrészt kurvajó refrénje van, másrészt a végén akad egy nagyon szép, dobra kiélezett elnyújtás. A Loose Change dettó annyira dögös, hogy erre még a Queens of the Stone Age is csak elismerően bólogatna. És a végén szépen fel is gyorsul amiért jár a külön piros pont! A Careless az én kedvenc dalom a lemezről. Nagyon profi és még a dalszövegére is érdemes a kelleténél jobban odafigyelni. A Ten Tonne Skeleton egy újabb csúcspont. Színtiszta garázsrock, semmi nyálas pózőrködés vagy hipszter kísérletezgetés. Még a záró Better Strangers is sodró lendületű. Semmi megállás, semmi akusztikus hangszerelésű mélabú. Ez kérem szépen színtiszta zúzás, karcosan, torzított gitárral és dobhártya-repesztő dobbal megbolondítva. Rohadtul nem kellett volna egyenként megemlítenem minden egyes dalt, mert az egész lemez összességében, az elejétől a végéig működik. De még mennyire, hogy működik! Ezek után nem is meglepő, hogy az album alig egy hét alatt a brit albumlisták legelső helyéig jutott és nemrég Mercury-díjra is jelölték (amit várhatólag be is zsebel majd). Azt azért nem mondanám, hogy a Royal Blood ugyanannyira sikeres lesz majd mint a The White Stripes volt anno, de arra mérget mernék venni, hogy nagyon-nagyon szép sikereket fognak még elérni. Pakoljanak még le az asztalra pár ilyen albumot és az egyébként mentorként tisztelt Arctic Monkeys csakhamar veszélyben érezheti a trónját. Ilyen a dögös rockzene 2014-ben. És csak két srác kellett hozzá akik mertek nagyot álmodni.

Értékelés: 10/9

Fiúk-lányok, a csütörtök esti Austra-koncert annyira kimerített, hogy mára nem tudtam összehozni egy épkézláb cikket (mondjuk van egy amin már régóta agyalok, hogy ki merjem-e tenni ide) de szerencsére Bandi a hegyről barátom a segítségemre sietett és küldött egy nagyon kreatív, humorral jócskán megfűszerezett irományt nekem, amelyet most Ti is olvashattok.

-Brit-

Figyelem! A cikkben leírtakat – ha valaki magára ismer – elsősorban humorral kéretik kezelni, és nem sértődéssel. :)

Tény, hogy a férfiak sokkal gyakorlatiasabban szemlélik a világot, mint a nők, és ez talán sehol máshol nem mutatkozik meg látványosabban, mint az öltözködésben. A férfiak elsődleges szempontja ruhaválasztásnál a kényelem és a praktikusság, amiből aztán könnyen megszületik a sokszor hallott kifejezés: „jó lesz ez.” Hogy hogyan néz ki? Az nem igazán számít, maximum akkor, ha a férfi alkalmi ruhát keres, de még ilyenkor is sokszor a kényelem a fő szempont. A nők persze éppen fordítva működnek; náluk az az elsődleges, hogy jól mutassanak az adott ruhadarabban, még akkor is, ha annál kényelmetlenebb holmit soha nem hordott a hátán a Föld. Minden más aspektus csak ezután jön.

Nem azt mondjuk persze, hogy minden férfi legyen ezentúl két lábon járó divatmajom, de lássuk be, az igénytelenség szemmel láthatóan nem ismeri a határokat. Jöjjön tehát most egy összefoglaló mindazon ruhákról (és egyebekről), amiket – ha csak nem áll elő végszükség, ami miatt muszáj felvenned – bizonyos helyeken vagy életkorban inkább kerülj el!

Susogós melegítő

Mikor hordd: ha sportolsz

Miért?

Most komolyan, ez kérdés? Ha a testalkatod megfelelő, akkor kapd fel, és máris mehetsz egy Győzike-hasonmás versenyre - feltéve, hogy van ilyen rendezvény. Az persze teljesen rendben van, ha odahaza punnyadsz benne, esetleg akkor veszed fel, ha elmész kocogni a közeli parkba, netán az edzőteremben izzadod tele „gyurmázás” közben, hiszen ezért találták ki annak idején. De őszintén, el tudsz képzelni bármilyen más élethelyzetet ezeken kívül, amikor megfelelő választás lenne? Persze a menő amerikai rapperek előszeretettel hirdették benne anno az igét, de nagyjából Tupac Shakurral együtt ez a divat is kihalt. A susogós melegítő feelingje ma leginkább a Lehel téri arab (és más kisebbségek) pénzváltóit idézi, akik hajgumival összetekert öt és tízezres gurigákat tartanak a zsebükben. Ha neked nem ez a foglalkozásod, válassz másik ruhát.

Műanyag strandpapucs

Mikor hordd: ha strandolsz

Miért?

Mint azt a neve is mutatja, a műanyag strandpapucsot arra találták ki, hogy a strandon hordd, plusz otthon a négy fal között. De egy pillanatra se hidd azt, hogy nem rohadt ciki, amikor végig csattogsz benne az utcán a betont karistolva, mert bizony az. Pontosan olyan hatást kelt, mint amikor a nyugdíjas Béla (Tibi, Karesz, Jenő stb.) bá’ leviszi a szemetet, aztán eszébe jut, hogy el kéne még ballagni egy-két sörért a sarki boltba. Ha te nem vagy nyugdíjas Béla bá’, akkor nagy melegben viselj inkább férfiszandált. Divatos és egészségesebb is.

Az a helyzet, hogy nagyon lemaradtam a közösségi oldalakban való szerepléssel. De ezen nem is csodálkozom annyira, hiszen ez mindig is így volt nálam. Bár régebben nem is volt még ennyire sok platform ahol az ember megoszthatta a dolgait. Régebben ott volt a Myspace ahová főként zenéket pakolgattunk ki (egy időben még én is), aztán jött a MyVip meg az iWiW és ezekkel fellendült a hazai közösségi oldalak népszerűsége. Jól emlékszem még, hogy az Agyiszint idejében mi is rengeteget használtuk ezeket az oldalakat, posztok készítésének apropójából. A MyVip volt a legalja. Míg az iWiW pár fokkal kulturáltabb és dizájnosabb volt, addig a MyVip a letisztultság és jól átláthatóság helyett inkább a minél trendibb látványra ment rá. Aztán jöttek az alkalmazások. Te jó ég, iWiW-en ott volt az a bizonyos "Csajok és Pasik" alkalmazás amit titokban mindenki feltett, csak azért hogy "pókolhasson" másokat és persze hogy felmérje, őt mennyien "pókolták". Nem tagadom, hogy nekem is fenn volt ez az alkalmazás. De aztán ebben is megjelentek a trollok. És utána már senki nem lepődött meg azon, ha épp nagy kattintgatások közepette értékelte az alkalmazásban lévő lányokat, erre egyszer csak következőként feljött neki Micimackó vagy a Windows XP lankás háttérképe. Lehetetlen volt komolyan venni ezt az alkalmazást, de ideig-óráig lekötötte az embert. Persze nagyon kellett unatkozni hozzá. Aztán betört hozzánk is a Facebook. Volt egy hatalmas hullám, mikor mindenki elkezdett regisztrálni rá. Én sokáig nem tettem mert egyszerűen nem érdekelt. Aztán egy nap mégis rászántam magam és azóta nekem is van rajta profilom.

Sőt, egy időben még a Farmville játékba is bele voltam bolondulva. Sosem hittem volna, hogy komolyan függővé tehet egy ilyen kis játék. Aztán később azon kaptam magam, hogy olyan ismerőseimnek küldözgetem a meghívókat benne akikkel már több éve egyetlen szót sem váltottam. Volt egy szakasz amikor lehetőség nyílt rá, hogy elhagyhasd a régi farmodat és egy újat kezdj Angliában (új helyszín, új cuccok, stb.). Na, én ott konkrétan extázisba estem. Annyira át akartam "költözni" angol földre, hogy rávettem 3 ismerősömet is, hogy tegyék fel maguknak a játékot és jöjjenek el az úgynevezett "búcsúztató partira" aminél ha megvolt az adott létszámú játékos, akkor másnap lehetett menni az új farmra. Át is mentem. Repestem is az örömtől. Aztán pár hónappal később töröltem a Farmville-t mert ráuntam, hogy minden nap be kell takarítanom a termést, különben elrohad. Ha belegondoltok, tényleg egészen vicces, hogy ilyen kis játékok/alkalmazások mennyire rabul ejthetik az embert. Az Angry Birds és a Plants vs. Zombies hasonlóan tartósan belopta magát a szívembe. Újabban pedig az Amazing Alex pályáit pörgetem mobilon, az is nagyon addiktív (a fizikával kell babrálni benne). Szóval a Facebook jött, látott és győzött. Azóta már a szomszéd udvarban élő kóbormacskának is van rajta profilja. A nagy ellenfél, a Google+ számomra csak a Google agresszív médiastratégiája miatt lett megtűrt és használt platform. Ugyanis Gmail fiókom van és ennek regisztrációjakor automatikusan Google+ felhasználóvá avanzsálódik a látogató. Ó, és persze a Google most már nagyon sok mindent fog át. Ott van példának okáért a YouTube. És ezzel el is érkeztünk az első jelentősebb platformhoz amiről szólni kívánok. A YouTube nagyon szépen felfutott az utóbbi 2 évben. Sokban köszönhető ez a YouTube-partner programnak amely ugyan azt nem teszi lehetővé, hogy valaki meg is éljen a videózásból (legalábbis Magyarországon biztosan nem) azonban "zsebpénz" reményében nagyon sokakat vett rá, és vesz rá mind a mai napig arra, hogy videókat készítsenek a legnagyobb videómegosztóra. Hatalmas népszerűségnek örvendeken már egy ideje a videóblogok, azaz a vlogok is. És bár ebben a műfajban én nem óhajtom kipróbálni magam, akad néhány vlogger akikre fel vagyok iratkozva és rendszeresen nézem is őket. Ilyen például Dancsó Péter (Videómánia), Szefi és Castiel, Csonti, GoodLike, Bturbo és még sokan mások. A YouTube a legjobb platform arra, hogy valaki megmutathassa tehetségét és kreativitását. Népszerűséget érhessen el, felkapottá válhasson.

Nekem is lett nemrég saját profilom és ezzel együtt saját csatornám (amit ITT találhattok) úgyhogy talán nemsokára meg is valósulhat régóta dédelgetett álmom, hogy olyan kritikákat készítsek oda amik már jóideje úgymond a "fiókban hevernek" és arra várnak, hogy videó formájába önthessem végre őket. Egyelőre dalszövegeket fordítok magyarra de tervbe van véve néhány meglehetősen hosszúra (értsd: kb. 1 órásra) nyújtott kritika és bár tudom, hogy nagyon hülye ötlet de jó lenne leforgatni egy home made készítésű found footage horrorfilmet is valami elhagyatott helyen. Párszor már előjött ez baráti sörözések alkalmával és én már úgy 80%-ban a sztorit is kidolgoztam, de komolyra még sosem fordítottuk ezt a filmezgetés dolgot. Meglátjuk. Most már tudtok követni a Tumblr felületén is (ezt pedig itt találjátok: szinopszis.tumblr.com/). Igazából ezt is nagyon régóta terveztem már, csak eddig időm nem igazán volt rá. Meg párszor le is beszéltem magam, hogy minek ez nekem? Mi ebben a jó? Nos, hogy mi a jó benne, azt minden Tumblr-felhasználó pontosan tudja. Aki pedig nem szimpatizál ezzel a platformmal, annak úgyis hiába próbálom elmagyarázni. Én kimaradtam a Twitter és Ask.fm -lázból, engem ezek egyáltalán nem kötnek le. Előbbi azért nem mert nem vagyok olyan fajta aki 1-2 mondatokat ír ki bárhova is, tulajdonképpen ha csak egy sms-re válaszolok, az is kisregény méretű. Az Ask pedig azért nem érdekel – sőt, majdhogynem egyenesen taszít – mert az egoizmus netovábbjának tartom azt, hogy valaki Ask-on "celebnek" vagy "sztárnak" nevezi magát csak azért mert több ezer követője van és random kérdésekre válaszolgat napi 7-8 órában.

Ez már az Y-generáció sara, akik nem látnak tovább a fullcapjüknél és az Iphone 5-el rendelik estére a pizzát vacsinak. De ez még mindig Európa, és nem Amerika. Azon belül is Magyarország ahol maximum a márkás ruhák és drága értékek fedhetik el az emberek valódi személyazonosságát és állíthatják be őket tökéletes prezentációs anyagként bármilyen új, spéci termék népszerűsítése céljából. Elkalandoztam, bocs. Az utolsó platform amiről szólni szeretnék, az a Last.fm (profilom itt: http://www.last.fm/user/Britpopper_HUN). Nos, erre én már tavaly regisztráltam, csak épp szépen elfelejtettem a belépési jelszavam és ezért hanyagoltam is az oldalt. Pedig érdemes minél többet foglalkozni vele. Az egész a zenére épül. A zene pedig nagyon fontos egy ember életében. Jellemzi őt és sokat elárul a személyiségéről. Kvázi lefest egy képet arról, hogy milyen stílusú és ezáltal milyen személyiségű lehet az adott ember. És ebben nagyon jó a Last.fm. Nem csak azt listázza ki, hogy az adott felhasználó épp milyen zenéket hallgat hanem azt is, hogy mely zenekarok és előadók a kedvencei és hogy melyiket milyen gyakran hallgatja. Ezen kívül pedig lehetőség van egy csomó mindenre. Például rendre újabb és újabb zenekarokat és előadókat adhatunk a könyvtárunkhoz, megjelölhetjük, hogy milyen koncertre megyünk a jövőben és akár még naplót is vezethetünk. Mivel ez is egy közösségi oldal, természetesen felvehetünk barátnak embereket. Nagyon klassz ötletnek tartom, hogy a Last.fm egy csíkban kijelzi, hogy az adott illetővel mennyire egyezik a zenei ízlésünk. Így a felhasználó új embereket ismerhet meg, közben pedig büszkén bömböltetheti otthon a kedvenc zenéit, hogy mások is láthassák, mit hallgat.

Azt hiszem első körben ennyi elég volt ezekről a közösségi oldalakról. Én mindenképp ajánlom őket, mert tartalmasak és van értelmük. Nyugodtan lehet engem is jelölni mindazokon amiket belinkeltem. Jövő héten megpróbálok egy kicsit hosszabb videojátékos cikket összehozni, addig is jók legyetek!