Odakinn gyönyörűen süt a Nap és én nemrég még azon filóztam, hogy miről kellene írnom ide Fockerre. Nos, mivel videojáték-ajánló már egyébként is elég régen volt, így mindenképp valami ilyesmit szerettem volna összehozni. Igen ám, de az eredetileg tervezett The Vanishing of Ethan Carter cikket még nem fejeztem, hiszen a játéknak kb. a háromnegyedénél tartok. Aztán szétnéztem, mi van az asztalomon. És nicsak, itt pihen az Assassin's Creed IV: Black Flag is (más egyéb PS3-mas címekkel egyetemben). Szinte el is felejtettem, hogy mennyi időt beleöltem ebbe a játékba az elmúlt néhány hét/hónap során. Úgyhogy írok egy picit róla. Nem teszt lesz (hiszen olvashattok róla elég tesztet a neten), inkább amolyan élménybeszámoló.
Számomra mérföldkő a Black Flag, ugyanis én eddig instant elutasítottam az Assassin's Creed játékokat. Maradjunk annyiban, hogy a 2007-es 1. rész még az újdonság erejével hatott számomra is, de rendkívül hamar ráuntam. Aztán a 2. részt kissé későn szereztem be (asszem' pont tavaly előtt) és végül nem is játszottam végig mert az sem jött be. A Revelations és Brotherhood epizódok annak rendje s módja szerint elkerültek, a 3. résztől viszont valamiféle forradalmat vártam. Annyira beharangozták és annyira rá volt kattanva a legtöbb ismerősöm, hogy könnyedén elhittem, hogy majd az lesz az az Assassin's Creed játék amely megtöri nálam a jeget és rabul ejt. Hát...tévedtem. Végigjátszottam ugyan Connor kalandját de a végére már annyira untam, hogy szinte csak "kötelességből" toltam végig a kampányt. A mellékküldetésekbe és egyéb felfedeznivalókba bele sem vetettem magam. Egyszerűen nem kötött le. Aztán bejelentették a 4. részt és képzelhetitek mennyire felcsigázott a hír...kvázi semennyire. Mondogatták, hogy nagyobb szerepet kapnak majd a hajós küldetések, jobban "kinyílik" az open world világ és hogy majd érdekes, kalózos történetszálat kapunk...de ezek engem rohadtul hidegen hagytak. Aztán Gábor barátomtól megkaptam eleinte kölcsönbe a játékot. Már azt rossz ómennek vettem, hogy csak úgy lepasszolta nekem pár nap után mert ha őt sem köti le egy Assassin's Creed játék (pedig nagy fan) akkor engem még annyira se. Viszont magam is meglepődtem, hogy a Black Flag mennyire magával ragadott.
"Beszóltál, kutya?"
A játék a 18. század elején játszódik, mégpedig a kalózkodás aranykorában. Nem alaptalan a sok Karib-tenger kalózai hasonlat, hiszen a játékban tényleg úgy érezhetjük magunkat mintha valódi kalózok lennénk. Eleinte kicsit tartottam ettől a koncepciótól de be kellett látnom, hogy az Ubisoft ügyesen nyúlt hozzá ehhez a történelmi korszakhoz is. Főhősünk Edward Kenway aki a 3. részben megismert Connor nagyapja (és Haytham apja), egyszerű kalóz. Nem templomos, nem asszaszin...mindössze egy élvhajhász, beképzelt (már-már bunkó) kalóz aki teljesen véletlenül keveredik az asszaszinok és templomosok egymás ellen folytatott örökös harcába. A sztori végre lekötött (ez nálam hatalmas szó!), kíváncsian vártam, hogy miként alakul. Nagyon tetszett, hogy mind a templomosok, mind az asszaszinok világát megismertetik benne. Persze nyilván kitalálhatjátok, hogy hősünk végig melyik oldalra áll. A játék legeleje is korrekten indul, végre nincs az előző részhez hasonló több órás "tutorial" hanem a sikertelen hajócsatát követően a lakatlan szigetre sodrdva máris az események középpontjában találhatjuk magunkat. Végzünk egy ellenséges templomossal akinek aztán ruhájába bújva elindulunk felvenni az őt megillető jutalmat. Ennyi. Onnantól fogva pedig egy olyan csavaros és izgalmas sztori bontakozik ki, hogy csak kapkodtam a fejem, hogy mi történik éppen. Lesznek cinkosaink, lesznek ellenlábasaink és idővel lesznek ellenlábassá váló cinkosaink is de mindenek előtt ott van Edward, aki egy roppant karizmatikus és már-már ikonikus karakter lett. Beszólásai, humora, igazságossága és masszív karakterfejlődése pedig elérik, hogy sokáig szívünkbe zárjuk.
Az A mi lányaink nagyon klassz kis kezdése az albumnak. Igazán tempós, laza dalocska amelyben már felsejlik, hogy – amint Szűcs Krisztián azt több interjúban el is mondta – nagyobb szerepet kaptam a szintetizátorok és a különféle elektronikus zenei betétek mint eddig bármikor. A Nem elég tökéletes sláger, azért egy ilyenre már nagyon régóta vártak a rajongók. Klasszikus HS7 dal amelyet még 80 évesen is legalább ekkora lelkesedéssel fogok végighallgatni. Érdekesség, hogy Krisztián szerint maga a dal egyébként a 2-es villamoson fogant meg benne. A Gesztenyefák alatt leginkább a 30Y zenei stílusát idézi (mintha még a dalszöveg is kikacsintana Beck Zoliék szerzeményeire), mindazonáltal nekem tetszett akkor is és tetszik most is. Az A réten nagyon érdekes dal. Nyugodtan nevezhetjük "slágernek" hiszen még manapság is előszeretettel játssza az MR2 Petőfi Rádió, ugyanakkor nem az a tipikusan vidám és életigenlő dal. A Heaven Street Seven mindig is nagyon jól nyúlt a "depisebb" témákhoz dalszövegek terén (persze cseppet sem azonnal érthető és értelmezhető módban megírva) és talán ezért is működik annyira jól ez a dal. Nekem legalábbis nagy kedvencem. Ó, és ha már említettem a dalszövegeket... Nos, Szűcs Krisztián ebben számomra mindig is példakép volt. Lehet hogy első hallomásra egy-egy HS7 dal szövege keszekusza és értelmezhetetlen de pont ebben rejlik a bája: ki kell hámozni belőle a mondanivalót, a lényeget. A többértelműség pedig külön pluszt ad hozzá hiszen sokaknak mást jelenthet egy-egy sor a saját értelmezésükben. Ezt én speciel nagyon szeretem. Remek példa erre a soron következő A te meséd című szerzemény is. Hát, ez a dal instant az utóbbi évek egyik legjobb magyar nyelvű szerzeménye! Akkora telitalálat a refrénhez illesztett strófa ("Sose játssza senki el / Azt amit a fejembe' hallok / Ezer oldal teleírt kotta vallott aranyérmes kudarcot") hogy azt tanítani kellene! Zseniális. És a legjobb, hogy eddig egyetlen gyenge vagy akárcsak közepes minőségű dalt sem kaptunk. A Rengeteg bor vidám kis retró szintipop hangulatával prezentálja, hogy a HS7 akkor sem vall kudarcot ha sokkal inkább az előtérbe helyezik az elektronikát (amiben nagy szerepet játszott a billentyűs Takács "Jappán" Zoltán aki a lemez producere is volt). A Három bárány szintén szintipop, csak ezúttal már a "sötétebb" fajtából. Ettől függetlenül nem rossz, sőt! Jó hallani, hogy a HS7 ilyet is tud. A Faun is tovább vezet minket a szintetizátorok által uralt hangkollázsba, egyébként pedig kifejezetten lassú, merengős, nyugodt hangvétele van és nem mellesleg szerintem az album csúcspontja. A dalszövege is hihetetlenül találó, nyugodtan lehet azon morfondírozni, hogy mit is jelenthet. Aztán mielőtt belevesznénk a melankóliába, a Zselé felébreszt bennünket. Iszonyat pofás kis elektropop/rock szerzemény lett, nagyon szépen feltornázza a hangulatot! A 974 sem rossz, csak épp nekem annyira nem jött be. Biztos van akinek meg épp ez a kedvence. És az albumot az Úristen című, akusztikus gitárral kísért szerzemény zárja. Igazság szerint, egy akusztikus lezárással nem nagyon lehet mellélőni. Itt is remekül betölti szerepét. Hangulatos végjátékot kölcsönöz a teljes albumnak és így nincs hiányérzetünk a végén. Sőt, tulajdonképpen még többet is kapunk a pénzünkért (mert pár ezer forintot egy ilyen CD-ért bőven megéri kipengetni) hisz egyrészt a Heaven Street Seven egészen új oldalát ismerhetjük meg a kiadós elelktronikus mázzal borított dalok képében, másrészt összességében is ízig-vérig HS7 album lett a Felkeltem a reggelt amelyet joggal tehetnek oda a rajongók a polcra a többi kiadvány mellé. Én személy szerint kifejezetten ehhez a napsütéses őszi időhöz ajánlom eme dalcsokrot. Ebben az időben valahogy még inkább működik. Persze ez csak az én véleményem. Ergo: tessék beszerezni! ;)