Ma van Halloween napja (ami Magyarországon nincs is, ugye), ennek apropójából pedig hoztam nektek egy valódi halloween-i rémtörténetet, nevezetesen Edward Mordrake iszonytató históriáját. Edward a 19. században élt, meglehetősen gazdag, nemes családi körülmények között. Az emberek előtt nem igen mutatkozott, visszahúzódó, magába zárkózó embernek ismerték aki mintha sötét titkot rejtegetett volna. Ez a feltevés azonban abszolút helytálló volt, ugyanis Edward két arccal rendelkezett. Tarkóján meg nem született ikertestvére torz, groteszk arca helyezkedett el amely (vagy inkább aki...) ugyan nem tudott beszélni, de sírni és nevetni igen. Gyilkos tekintetét pedig fel-alá járatta azokon akik láthatták. A pláne az egészben pedig az, hogy bár eme második arc egyáltalán nem tudott beszélni, a közös agytörzsükön keresztül Edward hallotta a gondolatait. Ezek a gondolatok pedig korántsem voltak barátságosak. Szerencsétlen Edward együtt élt eme sötét titkával. Magányában falta a könyveket, zongorázni tanult és egy másik, jobb életről álmodozott. Ifjú felnőtt korában azonban mégis bevezették őt a társasági életbe ahol mindenkit lenyűgözött virtuóz zenei tudásával, éles eszével és megnyerő modorával. Azonban aki az ifjú Edward háta mögé keveredett, tarkóján megláthatta az iszonyatot amelyet a fiatal nemes kénytelen volt mindenhová magával cipelni. Az ördögi ikertestvér arca egyre csak bámulta a rácsodálkozó, a rémülettől felszisszenő és sikítozó embereket. Gúnyos pillantása, félelmetes tekintete örökre beleégett az őt meglátó emberek emlékezetébe.

Később az eleinte cseppet sem barátságos gondolatok még eszelősebbek lettek, már-már istenkáromlóak. Edward egyre jobban kezdett beleőrülni ebbe. Az arc már éjjelente sem hagyta aludni, azt akarta hogy gyilkoljon. Válogatás nélkül. Miközben a Hold sápadt fénye bevilágított a gótikus ablakon, Edward az ágyában üveges tekintettel a plafont bámulta. Az arc pedig tovább suttogott neki. Csend honolt a házban, csak a suttogást lehetett hallani. Szegény Edward már könyörgött orvosainak, hogy távolítsák el a gonosz arcot de a műtétet egyikőjük sem vállalta. Megelégelve az állandó suttogásokat, ördögi gondolatokat, Edward Mordrake végül 23 éves korában öngyilkos lett. Egyes források szerint mérget ivott, mások szerint felakasztotta magát (és halála után a másik arca groteszk módon vigyorgott tovább) de egyáltalán nem kizárt az a verzió sem, hogy fejbelőtte a tarkóján elhelyezkedő, rémisztő testvérét és ezzel mindkettejüket megölte. Végrendeletében még azt kérte, hogy halála után az orvosok távolítsák el második arcát, hogy amaz legalább a sírban hagyhasson neki nyugtot. Ennek a kérésnek orvosai eleget is tettek.

Nehéz megállapítani a történet valódiságát ugyanis nem maradtak fenn hiteles orvosi iratok abból az időből. Edward Mordrake históriája azonban igencsak híres lett az angolszász kultúrában. Rémtörténetek sokaságát szülte, Tom Waits dalt is írt róla ("Poor Edward"), és az írókat, filmkészítőket is megihlette, gondoljunk csak például Voldemort -ra a Harry Potter szériából de feltétlenül meg kell említenem, hogy az American Horror Story is dupla-epizódot szentelt ennek a rémtörténetnek ("Edward Mordrake Pt.1 & Pt.2"), igaz, jócskán továbbgondolva az eredeti sztorit. Hogy a kedves olvasók elhiszik-e Edward és ördögi ikertestvére legendáját, azt rájuk bízom. Az mindenesetre bizonyos, hogy így Halloween alkalmából ennél jobb rémtörténetet keresve sem találhattam volna.

És ez még csak a kezdet.

Egy időben nagyon szerettem rádiót hallgatni. Tulajdonképpen a rádió mellett nőttem fel (nagypapám a hazai rádiózás úttörői közt volt, sokáig vezetett saját műsort is). Folyton apám réges-régi kazettáit hallgattam (Kraftwerk, Pink Floyd, stb.) aztán ráálltam a különféle rádióállomások hallgatására is. Akkoriban mondjuk nem volt oly nagy választék mint manapság de mindig lehetett mit hallgatni. Aztán megújult az MR2 Petőfi Rádió. Na, onnantól fogva engem ökrös szekérrel sem lehetett volna elvontatni a rádió mellől. Imádtam az MR2-t és imádom mind a mai napig. Az egyetlen értékelhető rádióállomás, amely olyan zenéket játszik amik tényleg minőségiek és nincsenek telezsúfolva idióta reklámokkal. Később egy picit belekóstoltam a külföldi (főleg angol) rádiókba is, közülük a BBC Radio 1 volt a kedvencem. Aztán már nem foglalkoztam annyit vele, a háttérbe szorult jócskán.

Az írás mellett sosem hallgatok zenét mert csak zavar. Ha beszélgetek valakivel a neten akkor csak nagyon ritkán, mert nem tudok tőle rendesen koncentrálni arra, hogy mit ír a másik. Ergo a rádióhallgatás szépen lassan kiveszett az életemből. Nade! Ugyebár benn munkahelyen naphosszat szól és így van időm véleményt formálni a mai, oly divatos adókról. És a véleményem nem túl pozitív.

Na fiúk-lányok, itt a várva-várt Ősz. Legalábbis én már nagyon régóta vártam. Tudniillik az Ősz a kedvenc évszakom, többször is kifejtettem már, hogy miért. Emellett pedig az október nagyon jól indult. Kezdjük ott, hogy a horror-rajongóknak egy szava sem lehet eddig erre a szezonra. Videojátékos szempontból eljött az Alien: Isolation amely már végre egy igazán korrekt, az eredeti Alien-filmhez abszolút méltó alkotás lett. Nemrég pedig befutott a The Evil Within is amely viszont tényleg hiánypótló horror-játék az elmúlt évek videojátékos felhozatalában, én konkrétan a Silent Hill óta nem láttam ennyire erős atmoszférával megáldott horror-játékot. Míg az Alien: Isolation szereplőnek Ripley lányát tette meg, addig a The Evil Within egy igazi film noire-os magándetektívet aki eleve remek karakter, de mellé még olyan szürreális, beteg, vérfagyasztó körítést húztak fel a készítők (akik egyébként az első négy Resident Evil -játékért is felelősek), hogy csak na! Spoilerezni nem fogok, amint 100%-osnak érzem az Alien: Isolation cikkemet és publikálom is, azonnal rohanok a boltba a The Evil Within-ért (mázli, hogy PS3-ra is kijött még). Ennyit a videojátékos frontról. Filmek terén kicsit szegényesebb a felhozatal, ugyanis az egyetlen horror amivel manapság a moziba csalják a népet, az a Démonok között (The Conjuring) előzményfilmjeként szolgáló Annabelle ami viszont...hát, mondjuk ki: katasztrofálisan gyenge lett. Mivel a Démonok között nekem nagyon tetszett, naná hogy figyelemmel kísértem az ijesztő játékbaba történetét amelyet én még akkor se vennék meg egy gyerekszobába ha fizetnének érte. Az Annabelle klisés, bugyuta, összefüggéstelen történettel operál amelyben akkora lyukak vannak mint egy sajtban. Az ijesztgetések már kicsit sem meglepőek (most komolyan: az még ijesztőnek számít ha valahol a kép hátterében elsétál egy hálóinges nő?), főleg úgy, hogy a film egyik legnagyobb "ijesztését" már maga az előzetes lelőtte. Ha rám hallgattok, inkább várjátok meg Ti is a Fekete ruhás nő 2. részét (Angel of Death alcímmel jön) amely ugyan nem hinném, hogy eljut nálunk a mozikba de legalább minőségi horror lesz. Könyv fronton nem tudom mi a helyzet, ugyanis remekül elvagyok a "Mocsok" című Irvine Welsh regénnyel (Glamour-napokon 20% kedvezménnyel tudtam megvenni), sorozat fronton viszont kinyitotta kapuit az American Horror Story: Freak Show amely az eddigiek alapján abszolút méltó az általam legjobbnak tartott 2. évadhoz (Asylum) és egyre csak jobb lesz. Ugyebár az AHS 1. évada (Murder House) már nem kevés szürreális, kifordított, egészen furcsa és egyben ijesztő részt tartalmazott (emlékezzünk csak a múltban játszódó történetszálakra), de úgy igazán a 2. évad dúskált ebben nagyon (a "Name Game" remélem még mindenkinek megvan!). Aztán a 3. évad (Coven) alig mutatott ebből valamicskét, ám most a Freak Show megint előtérbe helyezte. Ennek én speciel nagyon-nagyon örülök hiszen az AHS mindig is azért volt ennyire zseniális széria mert egyedi volt, pontosabban: mert egyedi lenni. És mer mind a mai napig. A hivatásos bohócok már most támadják a sorozatot mert egy mocskos ruhákban mászkáló, ijesztő maszkban gyilkoló bohócot szerepeltet. Ám mindez csak még inkább felkelti a figyelmet a sorozat iránt. Ami eddig – nagy örömömre – tényleg remek. Egy rossz szavam nem lehet rá, de komolyan. Bízom benne, hogy ez a színvonal kitart az évad végéig (egyébként az FX már be is rendelte az 5. évadot). Szóval eddig az Ősz kifejezetten a horror-rajongóknak kedvez.


Aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz Télen (nincs is már annyira messze). Zeneajánlókkal egy kicsit el vagyok maradva, de nem nagyon jönnek mostanság olyan zenék amikről érdemesnek tartanék írni pár sort. Filmekkel is hasonló a helyzet. Koncertek közül ugye azt mindenképp ki kell emelnek, hogy jön nemsoká a Klaxons ami eléggé váróslistás nálam de konkrét albumok közül nem igazán van olyan amit várnék még ebben az évben. Oké, mondjuk a The Carbonfools decemberi albuma ilyen de külföldiek közül szinte semmi. Ez az egyik dolog, a másik pedig a zene. Most már olyan szépen felszereltem a gitáromat minden jósággal, hogy öröm ránézni. Kapott rendes hevedert, tartó-állványt, különféle kábeleket, tremoló-kart, nameg fél tucatnyi pengetőt mert azokat folyton elhagyom. Effekt-pedál, torzító kellene még és kezdhetnek örülni a szomszédok. Odakinn pedig elkezdtek megsárgulni a levelek. Hullanak is annak rendje s módja szerint. Igazság szerint sok tervem van erre az őszi/téli időszakra. Magánjellegűek is. De mindezek mellett persze itt a blog és ott a YouTube-csatorna is amelyre most már hamarosan tényleg összehozunk pár kommentálós videót. És tulajdonképpen ennyi azon dolgok összessége amikről írni akartam most. Kellemes ez az őszi idő. Mármint amikor napsütéses, meleg idő jár odakinn és nem a nyálkás, hideg, esős szürkeség van naphosszat. A munka is jobban megy olyankor. Meg az írás is, mert ugye megint elkezdtem novellákat és verseket írni. Sok tervem van. Majd meglátjuk mennyi valósul meg belőlük. Élvezzétek az Őszt Ti is, mert a fagyos Tél már itt kopogtat az ajtóban. Mondjuk nem vetném meg ha idén Fehér Karácsonyunk lenne...

Jöjjön akkor most egy újabb videojátékos-cikk, ezekkel amúgy is el vagyok maradva rendesen holott szoktam azért kockulni én is itthon (bár most már a gitározás jobban leköt). Jelen cikk tárgya lehetne éppenséggel a Dear Esther és a The Last Door szerelemgyereke is. Pár órás játékideje egyáltalán nem hosszú, egy próba elejéig mindenki nyugodtan belekezdhet. Nem fogja megbánni.

Néha a legegyszerűbbnek tűnő videojátékok a legzseniálisabbak. Az indie alkotások térhódításával már eljutottunk odáig, hogy nem is feltétlenül a szemkápráztató grafika, sokkal inkább a nívós történet lett a mérvadó. A mondandó, a rejtett gondolatmenetek és egyéb ilyen, cseppet sem elhanyagolandó tényezők. A Dear Esther óta a narratíva is fontos szerephez jutott. Talán emlékeztek még, abban a "játékban" kvázi semmi mást nem lehetett csinálni csak haladni a rejtélyes szigeten és amint eljutottunk megfelelő helyszínekhez, a narrátor ékes brit angolsággal elregélt nekünk egy-egy új részletet a történetről. Ez nekem már anno is nagyon tetszett. Az egész olyan volt mint egy interaktív novella. Nos, a The Vanishing of Ethan Carter is nagyon hasonló koncepcióra épül. Beskatulyázhatnánk puzzle-kaland játéknak is, de több ennél.


Történet: Az ilyen indie játékoknál a történet nagyon fontos. Szerencsére itt sem aprózták el. A hangulat roppant komor, az alkotók inspirációs hatásként H. P. Lovecraft munkásságát is megemlítették, ami eléggé vissza is köszön a történetben. Azért nem annyira komolyan mint a The Last Door esetében, de jelen van. A főszereplő egy Paul Prospero nevezetű magándetektív lesz aki maga a címszereplő kisfiú, Ethan Carter levele miatt érkezik a városba. Ethan eltűnése apropóján neki kell nyomoznia, összerakni a mozaik darabkáit, feltárni minden egyes sötét titkot és természetesen megtalálni a gyermeket. Aztán a kaland végére persze összeáll a kép és bizony lesz majd csodálkozás rendesen. Viszont inkább semmit nem szeretnék ellőni, hiszen érdemes odafigyelni a történetre. Kellően kidolgozott és a végén bizony van benne egy kifejezetten nagy csavar ami egészen más megvilágításba helyezi az egészet. Lehet filózni rajta még napokig.