Mindig sokkal félelmetesebb az, amit nem látunk. Ha az agyunk képzel oda bizonyos helyzetekbe bizonyos dolgokat, az sokkal rémisztőbb, mintha ténylegesen látnánk, hogy talán nincs is mitől félni, mert csupán egy árnyékot, vagy felakasztott ruhát véltünk a sötétben álló gyilkosnak látni. A The Empty Man egy különös rejtélyre, majd eltűnésre húz rá egy több, mint két órás (!) filmet. De vajon meddig tudja fenntartani a feszültséget anélkül, hogy teljesen szétesne, vagy ellaposodna?

Nem olvastam a film alapjául szolgáló képregényt, de az a Cullen Bunn az egyik elkövetője, kinek nevét a Harrow County miatt azonnal megjegyeztem - Cunn egyébként mind a Marvelnek, mind a DC-nek készített már anyagot. Viszont amennyire a hozzászólásokból ki tudtam hámozni, a tavalyi filmfeldolgozás nem igazán kapcsolódik 100%-ban Cunn képregényéhez, sőt, állítólag szinte semmi érdemi nem köszön vissza benne. Ezt én egyelőre megítélni nem tudom (ígérem, ki fogom olvasni!), így szükségszerűen önmagában értékelem a filmet, mint David Prior első, egész estés rendezői bemutatkozását. Bhutánban járunk (Dél-Ázsia), méghozzá 1995-ben. Négy jóbarát (Greg, Fiona, Ruthie, és Paul) épp nagyban túráznak a hegyekben és a meseszép tájban gyönyörködnek, mikor Paul egyszer csak meghall valamit a távolban, ami őt hívogatja. Katatónikus állapotban kerül, és amint egyre közeledik a hang forrásához, hirtelen beleesik egy kisebb vájatba. Túléli, és mikor a csapat többi tagja a segítségére siet, borzalmas látvány fogadja őket: Paul még mindig teljesen katatónikus állapotban ül egy abnormálisan magas csontváz előtt és magában beszél. Suttogva figyelmezteti a mellé lépő Greget, hogy ha hozzá mer érni, akkor meg fog halni. Greg persze nem törődik ezzel és kivonszolja a barlangból szerencsétlen barátját, majd az egyre erősödő hóvihar miatt egy közeli menedékházban lel nyugalomra a kicsiny bagázs. Itt másnapra Paul eltűnik, majd mikor a keresésére indulnak, Ruthie teljesen bekattan és egy késsel random megöl mindenkit, végül ő maga is a szakadékba veti magát. Ezzel a felütéssel nyit a The Empty Man, és a főcímet csak ezután, azaz bő 20 perc múlva kapjuk meg.

Ugrunk 2018-ra, ahol egy volt rendőr, James, még mindig családja elvesztését gyászolja. Meglátogatja őt egyik ismerősének a lánya (Amanda), aki össze-vissza beszél látszólag mindenféle zagyvaságot, majd nem sokkal később nyoma vész. Az anyja - egyben James talán túlságosan is közeli ismerőse -, Nora kéri fel a férfit, hogy a töketlen rendőrök helyett vegye a kezébe az ügyet és találja meg a lányt, aki könnyen lehet, hogy már nincs is életben. Innentől elindulunk egy lefelé tartó spirálban, ami csak újabb és újabb rejtélyeket tár elénk, valamint megismerteti velünk egy különös misztikus lény, az Üres Ember (The Empty Man) legendáját. A szóbeszéd ugyanis úgy tartja, hogy ha épp egy hídon kelsz át, akkor annak közepén egy üvegbe belefújva, majd az Üres Ember nevét ismételgetve életre hívod őt. Onnantól fogva pedig mindössze három napod lesz, amíg végleg el nem jön érted.

Egy öreg, elhagyatott árvaház tűnik elő a ködből, amint a taxi lassan leparkol az út mellett. A gyámoltalanul kiszálló Jessica azért tért vissza erre a helyre, hogy válaszokat kapjon, melyek gyerekkora óta nyomasztják. De mi vár rá a leomlott falak között? 

A Related újabb ékes példája annak, hogy lehet kevés pénzből is nagyszerű kalandjátékot készíteni, ha kellő lelkesedéssel áll neki az ember. A kézzel megalkotott rajzok nagyon szépek, és van bennük egy kis groteszk adalék, ami miatt nagyon hasonló az egész játék hangulata, mint nagy kedvencem, a Fran Bow esetében volt. Minderre az árvaház csak még rádob néhány lapáttal, ráadásul két idősíkban is bejárhatjuk a helyet: Jessica fiatal korában és a jelenben. Az már jóelőre sejthető, hogy a múltban történt ott valami, ami fájó sebeket okozott - épp csak rá kell jönnünk, hogy mi. Hamar kiderül, hogy Jessica igen komoly személyiségzavarban szenved: lakik a fejében egy másik lány (Julia) is, kapcsolatuk pedig már-már a skizofrénia határait súrolja és érezhetően Julia a domináns személyiség.

A játéknak még csak az első fejezete (Everything Is Back) érhető el, de minden bizonnyal valamikor a jövőben fog érkezni a folytatás is. Szerencsére semmi sincs túlgondolva, a játékmenet a klasszikus point 'n click zsáner alapvetéseire hagyatkozik, azaz tárgyakat kell gyűjtögetnünk, majd ezeket a megfelelő helyen használnunk. Bár a Related kegyetlenül rövid (másfél óránál nem tart tovább), mégis sikerült viszonylag tartalmasan kitölteni a lelkét. A látványt már méltattam, de nagyon tetszett például az a minimális fejtörő is, ami belekerült. Főleg az utolsó - zenedobozos - feladvány nyerte el leginkább a tetszésem, és erősen bízom benne, hogy hasonlókra számíthatok majd a következő fejezetekben is, ha elkészülnek.

Mivel gyerekkorom óta mániákusan rajongok Tim Burton filmjeiért (animációsért és élőszereplősért egyaránt), mindig örömömre szolgál, ha egy új film, videojáték, vagy akár képregény ezekhez nyúl vissza inspirációért. A Pumpkin Jack pedig nagykanállal merít Burton utánozhatatlan stílusából és teszi mindezt igen elegánsan.

Gonosz erők mesterkednek a háttérben. Egyszer már majdnem sikerül is örökre átvenniük az uralmat a világ fölött, azonban egy nagyhatalmú varázsló megakadályozza őket ördögi tervük megvalósításában. Ennek apropójából a mókamester Pumpkin Jacket bízzák meg a varázsló (és csatlósainak) likvidálásával, hogy aztán végérvényesen a kárhozat és a pusztulás köszönthessen az emberiségre. A tréfás kedvű Jack társat is kap maga mellé a kalandban: egy gyáva varjút, aki azonban idővel hű segítőtársává avanzsál közös útjaik során.

A Pumpkin Jack egy 3D-s ugra-bugrálós / harcolós akció-platformer, némi logikai feladvánnyal fűszerezve. A fejlesztők a PS2-es klasszikusokat emlegetik fő ihletként, azonban szerintem jócskán hatott rájuk a PSX-korszakból is egy s más (például a méltán híres MediEvil) - ez pedig a nehézségen is megmutatkozik. Szó sincs arról, hogy a játék nehéz lenne, éppen csak a platformerkedés picit neccesebb benne, mint amit manapság megszokhattunk. Pont a napokban beszélgettem egy jóbarátommal az új Crash-rész kapcsán arról, hogy vajon tényleg a játék ennyire nehéz-e, vagy csak mi, gamerek puhultunk el az évek során? Mert én még élénken emlékszem azokra az időkre, amikor suli után a nappaliban ülök a szüleim tévéje előtt, és a kis fehér PSOne-on épp a Tomb Raider Chronicles valamelyik pályáján szenvedek, de csak azért sem adom fel! És végül továbbjutottam, bármiféle csalás, vagy cheat-kód nélkül, pedig akkoriban nem volt ám magától regenerálódó élet, meg minden sarokban medipack.