A 2003-as Halálos kitérő nem volt egy nagy eresztés, de nekem megfelelő módon hozta a szintet az akkoriban még mindig igen szép sikereket elérő tinihorrorok között és a Texasi láncfűrészest/Sziklák szemét visszaidéző sztori, meg az erdei környezet is kellőképp rátett pár lapáttal a hangulatra. Több folytatás is készült hozzá, ám ezek színvonala részről-részre süllyedt. Aztán jöttek a hírek, hogy feltámasztják a szériát.

Mondjuk ez inkább hullagyalázás lett. A film nem az erdőbe kirándulni induló fiatalokkal nyit, hanem az egyikőjüket éppen kereső édesapával, ami eleve totál hangulatgyilkos lett, szerintem. Aztán megkapjuk persze főhőseinket, de ezeknél balf*szabb társaságot már nagyon régen láttam horrorban. Az előzetesben is ellőtt, lefelé gördülő farönk elől képtelenek érdemben elmenekülni, pedig egy rohadt erdőben vannak, ahol bármelyik fa megfogja azt az átkozott rönköt, csak mögé kell állni! Később sem javul a helyzet, és a 2021-es film talán legnagyobb baklövése is abban keresendő, hogy kukázták a régi receptet az erdei mutánsokkal, helyettük valami elcseszett szektás vonalat hoztak be, akiknek külön faluja meg kiépített társadalmi rendszere van a rengeteg közepén és - na, ez volt az abszolút kedvencem - a plakáton is látható módon beöltözve járják útjukat, miközben mellettük pár méterre ott egy komplett turista-ösvény! De tegyük félre, hogy miként maradhatott ez a titkos társadalom ennyi ideig rejtve a kíváncsiskodó szemek elől, hiszen hasonlót láthattunk már a The Ritual esetében is, és ott sem kérdőjelezte meg senki. Vannak ennél komolyabb gondok is.

Egyedüli világítótorony-őrként egy kísérteties, kietlen szigeten, ahol egyszerre kerít hatalmába a magány és a rettegés? Ebben a kis indie-horrorban olyasmivel találhatjuk szemben magunkat, amit józan paraszti ésszel még felfogni sem lehet.

Azt szeretem a leginkább a Steamben, hogy sokkal nagyobb teret ad a kezdő indie-fejlesztők számára, így sokkal több olyasféle tartalom található meg rajta, amik legtöbbször csak néhány megabyte helyet foglalnak, általában elég rövidek, de cserébe nagyon intenzív élménnyel ajándékoznak meg (nem, nem a kifejezetten pornó-, és hentai-játékokra gondolok!). A tavalyi No One Lives Under the Lighthouse többször szembejött már velem, de a rettenetesen baráti ára (nincs 4 Euro) ellenére mégis valahogy állandóan elmentem mellette - egészen mostanáig. A játékot egy borongós januári napon zsákoltam be, és mivel csak a steames értékeléseket olvasgattam róla, nem igazán tudtam, hogy pontosan mire számítsak.

Nem messze járunk az Egyesült Államok partjaitól. Egy kis sziget felé tartunk csónakkal, ahol az új őrként (az előző nyomtalanul eltűnt) fő feladatunk a helyi világítótorony felügyelete lesz. Felettesünk közli velünk, hogy alig két hét múlva hoz majd egy kollégát is a szigetre mellénk, de addig egyedül kell boldogulnunk. Szállásunk takaros, kis konyhával, két ággyal, de még könyvespolccal is berendezett. Teendőnk csupán annyi, hogy nap mint nap jelzőfényt gyújtsunk a toronyban, majd egy kart megtekerve beindítsuk az azt forgató szerkezetet, és már mehetünk is vissza aludni. Könnyűnek hangzik? Hát, persze, hogy nem lesz teljesen az!

A kanadai Hunter Hunter tipikusan az a fajta thriller, amiben egészen az utolsó fél óráig semmi igazán ütős nem történik, de aztán olyan elemi erővel szabadítja rád a válogatott borzalmakat, hogy még pislogni sem jut időd!

Te jó ég, ez meg mi volt? - kérdeztem magamtól a stáblistát bámulva. Vannak ugyanis azok a horrorfilmek, amik totál radar alatt érkeznek, és jobbára ott is maradnak, elkerülve a nagyobb figyelmet - és ennek legtöbbször oka van. A Hunter Hunter is ebbe a kategóriába esik, bár a horror jelzőt csak a végére maxolja ki (igaz, akkor nagyon!). Bármiféle előismeret nélkül vágtam neki, de basszus, a végén úgy kellett összekaparnom magam a földről! Láttam én már nem egy sokkoló filmet (nem ma kezdtem az ipart, haha!), de amíg mondjuk egy Szerb film már olyan szinten túltolja a polgárpukkasztást, hogy abszolút komolyan vehetetlen minden benne felvázolt esemény, addig sokkal nehezebben emészthető számomra mindaz, ami a valóságban is ugyanúgy megtörtént, vagy megtörténhet. Éppen ezért vagyok képtelen újranézni a Visszafordíthatatlant, a Redactedet, vagy a Seasoning House-t, de erőteljesen beleesik ebbe a listába a The Poughkeepsie Tapes, vagy a Szentjánosbogarak sírja is.

Ebben a dél-koreai horrorfilmben egy - kapaszkodj meg! - régi szekrény szolgáltatja az igazi borzalmakat, amivel az egyedülálló édesapának hamar szembesülnie kell.

Kedvelem az ázsiai horrorfilmeket. Sokakkal ellentétben nekem nem a Kör (vagy annak eredetije, a Ringu) az abszolút favorit, hanem a 2002-es A szem (The Eye), amiben helyet kaptak olyan hátborzongató jelenetek, amiktől még mind a mai napig feláll a hátamon a szőr (liftes rész megvan?). Dél-Korea már jóideje élen jár a súlyos mondandóval bíró, néha elég nehezen befogadható thrillerekkel, de szerencsére a horror zsánerbe is biztos kézzel nyúltak bele. A The Closet tavaly kvázi radar alatt érkezett. Senki sem foglalkozott vele különösebben, én magam is csak néhány év végi listán találkoztam vele, mint 2020 egyik legjobb ázsiai horrorfilmje - ez azért elég jó ajánlólevél. Nade ebből vajon mennyi igaz?