A point & click kalandjátékok mindig is közel álltak a szívemhez. Ez az a műfaj, amit a mai napig kellő figyelemmel követek, és igyekszem naprakésznek maradni minden egyes új megjelenésről. A pixel art stílusban fogant The Last Door mellett a 2015-ös Fran Bow volt számomra az a játék, mely teljesen elvarázsolt és többszöri végigjátszásra sem untam rá. Nagyon vártam, hogy a csupán két fős fejlesztőcsapat miféle újdonsággal fog előállni, és lám, 2019-ben meg is érkezett újabb szerzeményük!

A játékban egy nyolc éves kislányt, Little Misfortune-t irányíthatjuk, aki egyedül él otthon szüleivel, ám hatalmas képzelőerejének hála, igazi meseországot teremt maga körül. A szobájában bútorokból összetákolt bunkiból így lesz várkastély, a plüssállatokból pedig alázatos szolgák. Misfortune egy nap megpillant egy rejtélyes rókát odakinn, majd kapcsolatba lép vele egy hang (Mr. Voice), aki játékra invitálja: ha a kislány felkerekedik a kalandra, akkor jutalma az örökké tartó boldogság lehet, amivel depressziós édesanyjának kedveskedhet. Természetesen Misfortune belemegy a játékba, és onanntól nekünk kell őt - és a narrátorként is jelen lévő Mr. Voice-t - segítenünk erdőn-mezőn át. Megjárunk erdőt, parkot, állatkertet, de még egy vidámparkot is, hogy aztán közben minél több dolog derüljön ki a minket körülvevő világról, és persze a benne szereplő jó, illetve gonosz alakokról is - de ki is a jó igazán?

A Little Misfortune egyáltalán nem gyerekeknek készült játék lett. Már a Fran Bow is többször kiverte a biztosítékot (volt benne abúzus, pszichés problémák, tévképzetek, gyerekhalál és családon belüli erőszak is), és bár itt nem tudunk egy másik, véresebb világra váltani, azért a kényes témák megmaradtak. Már rögtön a játék elején, mikor el kell hagynunk a házat, választhatunk, hogy szólunk-e az épp mosogató édesanyánknak, vagy sem - egyik sem hatja meg, némán áll majd tovább. Misfortune azt mondja, hogy a szülei néha finom üdítőt iszogatnak és emiatt beszélnek hangosabban, de az ártatlan gyermeki felfogás alatt minden esetben azonnal lejön, hogy egy széthulló családról van szó, ahol apu néha megveri anyut. Hasonló dolgokat pedig találhatunk később is. Az egyik házban felakasztott holttest lóg, a várost mindenhol eltűnt gyerekek "missing" poszterei díszítik, az emberek arcát pedig maszk fedi. Jópofa allegória arra vonatkozóan, hogy mások előtt mindannyian maszkot hordunk.

Talán észrevettétek, de tavaly nem igazán volt év végi toplista a blogon. Ennek egyetlen egyszerű oka pedig abban keresendő, hogy alig volt bármi, amit ki tudtam volna emelni a 2019-es évből (oké, Top 5 kedvenc videojátékról azért volt szó a PC Guru évértékelőjében). Nem is igazán fáradtam vele (azért lehet majd utólag összehozom zanzásítva) , azonban idén már nem akartam elhagyni az éves kedvenceimet. Ki gondolta volna tavaly, hogy ennyire pocsék esztendő lesz 2020? A koronavírus elég rendesen betette a kaput, én egyáltalán azt is csodálom, hogy valahogy sikerült ép bőrrel megúsznom az évet. Bízzunk benne, hogy 2021-re már javulni fog a helyzet, és kikecmergünk ebből az állapotból. Könyveket ezúttal nem tettem a listába, mivel továbbra is 2-3 éves lemaradásban vagyok bármiféle nyomtatott orgánumot (könyv, képregény, magazin, stb.) illetően. A többi kategóriához jó olvasgatást! ☺

FILM:

Az év meglepetése:

Relic

A Relic lehetne szimpla ijesztgetős horrorfilm is, de nem az. Sokkal inkább a The Babadookra emlékeztet, csak amíg ott a gyász, a továbblépés és az egyedülálló anyaság jelent meg a rejtélyes Babadook személyében, addig itt az időskori demenciáról van szó (a rendező édesanyja maga is Alzheimer-kórban szenvedett). A visszatérő öregasszony fokozatosan épül le szellemileg, lánya és unokája pedig testközelből élhetik át ezt a tragédiát. Közben mintha a ház is változna: penészfoltok jelennek meg, kaparászást, kopogást hallani a falak mögött, mintha lenne még ott valaki rajtuk kívül. Az utolsó félóra maga a tömény pszicho-horror. A ház labirintussá válik, a szobák ugyanoda vezetnek, és a rémálmok megelevenednek. A testhorroros lezárás könnyfakasztó, ugyanakkor rendkívül bizarr is egyben. Mindenképp az év egyik legkülönlegesebb horrorja lett a Relic. Az időskori emlékezetvesztés, a demencia, és ezzel együtt az illető radikálisan megváltozó személyisége mind-mind olyasmi, ami nap mint nap velünk van a hétköznapi életben is. Hogy szerettünk mentálisan teljesen leépül, és többé már nem ugyanaz, mint akinek megismertük, az pedig félelmetesebb az összes kísértetnél. 

Az év csalódása:

Az átok háza

A tökéletes példája annak, hogy néha egyáltalán nem elég egy neves rendező, illetve egy jól bejáratott név, az elkészült film még így is lehet csúfos bukás. A 2020-as The Grudge pedig pont ilyen lett. Nicolas Pesce nem csak a The Eyes Of My Mother, hanem az általam is kedvelt Piercing alapján csenghet ismerősen. Ő kapta meg egy új Átok film rendezésének jogát, azonban valahol nagyon félrecsúszott az egész. Az egész számomra olyan érzést keltett, mintha kiherélték volna az eredeti Ju-On szériát. Tokiót hátrahagyva a cselekmény immár Amerikában játszódik, és úgy néz ki az átok univerzális, ugyanis simán kontinensről-kontinensre vándorol. Az alaptörténet egyébként szinte teljesen ugyanaz, mint a 2002-es eredetiben, csak "modernizálták" egy kicsit pár jumpscare-ijesztgetéssel, meg egy az egyben visszahozott jelenetekkel (lásd: zuhanyzó + kéz). Elég rendesen lehúzták, mind a kritikusok, mind a nézők, de legfőképp a Ju-On fanok, akiknek már a 2004-es amerikai remake-et is nehezen vette be a gyomra, hát még annak silány folytatásait. Mondjuk a Ju-On: Origins sorozat valamennyire mentette a helyzetet, azt mindenkinek ajánlom alternatívaként. Kayako-t pedig most már remélem tényleg elfelejti Hollywood.

Az év legjobbja:

Sound of Metal

Derek Cianfrance két filmjével lopta be magát azonnal a szívembe: a párkapcsolatokat abszolút nyers és emberi formában, bármiféle hollywood-i csöpögős nyáltenger nélkül bemutató Blue Valentine-al, és a szintén Ryan Gosling szereplésével készült, ám több család drámai életútját nyomon követő A Place Beyond The Pines-al. Gosling ezúttal nincs, de van helyette Riz Ahmed, aki az Aznap éjjel c. HBO minisorozat óta nagy kedvencem, sőt, tulajdonképpen már az Éjjeli féreg óta eléggé odafigyelek rá, mint színészre, mert erőteljesen benne van, hogy legalább annyira fényes karrier áll előtte, mint felkapottabb kollégái előtt annak idején. A Sound of Metal-ban Rubent alakítja, aki barátnőjével együtt egy hard rock bandában zenél. Alig telik el 10 perc a filmből, mikor Ruben szinte véglegesen elveszíti hallását az egyik fellépés előtt. Innentől fogva a film azt ábrázolja, hogy miként birkózik meg a halláskárosodással, majd a teljes hallásvesztéssel egy siket közösségben. Meglehetősen rövid a felvezetés, de a Sound of Metal nevével ellentétben egyáltalán nem zenei film. Ez egy kőkemény dráma, amiben Ahmed eddigi pályafutása legnagyobb alakítását nyújtja. Tökéletes a hangkeverés a filmben, abszolút remekül adja át, hogy milyen lehet egyre tompuló környezeti zajokat és beszédet hallani, majd pedig jön a teljes némaság. A film vége pedig gyönyörű. Nehéz spoilerek nélkül írni róla, de beleég az ember agyába.

Mindig is nagyon szerettem a sétálószimulátorokat. A Dear Esther óta igyekszem figyelemmel követni az összeset ami megjelenik, és bizony legtöbbször igazi gyöngyszemekbe botlok általuk. A The Suicide of Rachel Foster is ebben a stílusban fogant, és nem is kellett csalódnom benne. Egy újabb klasszikus született a képében!

Több szempontból is emlékezetes maradt nekem ez a játék. Egyrészt mivel világelső szinten sikerült platináznom konzolon (teljesen random, mindössze megjelenés napján végigjátszottam és meglepődve tapasztaltam, hogy én lettem az legelső), másrészt a hangulata miatt. Jómagam is hotelben dolgozom, és a cselekmény szintén egy hotelben zajlódik, szóval ez nekem csak hozzátett az élményhez. De a The Suicide of Rachel Foster egyéb jellegzetességei miatt is kiemelkedik a mezőnyből. Ott van például a története. 1993-ban járunk, mikor is főszereplőnk (Nicole) több, mint 10 év után tér vissza az említett hotelbe, amit örökségül hagytak rá. Közben egy jókora hóvihar is eléri a helyet, szóval szegény lány csapdába esik odabenn. Ám nem lesz egyedül! Pontosabban de, egyedül lesz, viszont egy rádiótelefonon tudja tartani a kapcsolatot egy FEMA-ügynökkel, Irvinggel.

Az egy dolog, hogy Irving meglehetősen furcsán reagál bizonyos témákra, de még érdekesebb, hogy amint Nicole egyre mélyebbre ás a múltban, úgy dőlnek ki folyamatosan a csontvázak családja szekrényéből. Ki is volt a címszereplő Rachel Foster? Nos, egy fiatal lány, akivel Nicole apjának viszonya lett (mind Nicole, mind Rachel 16 évesek voltak ekkor), és amikor az egész kitudódott, szégyenében öngyilkosságot követett el. Ez egy meglehetősen erős felütés, ám a sztori nem merül ki ennyiben. Azóta szárnyra kaptak pletykák, hogy Rachel szelleme még a hotelben kísért, és ennek felderítésére egy önkéntes szellemvadász-csapat is eltöltött odabenn pár éjszakát, csak hogy felvehessenek valami paranormálisat. Kamerájukat mi is megtalálhatjuk, a rajta szereplő felvételek pedig egyáltalán nem megnyugtatóak.

A Creaks már akkor felkeltette a figyelmem, mikor megjelent az online áruházakban. Elég volt 1-2 screenshotot látnom belőle, hogy eldöntsem: nekem ezt ki kell próbálnom. A gyönyörű kézzel rajzolt látványvilág azonnal levett a lábamról, amit csak tetézett, hogy az egészből áradt a gótikus horror hangulat. Viszont a játék nem épp az olcsó-árkategóriában indult, szóval meg kellett várnom vele egy masszívabb leárazást.

Mindezek után kíváncsian vetettem bele magam a kalandba. Előzetesként csak annyit tudtam, hogy a Creaks az az Amanita Design új munkája, akiknek korábban a Machinariumot is köszönhettük. Én azzal a point & click kalandjátékkal remekül elvoltam, mobilon toltam végig még pár éve. Ott inkább a steampunkba hajló setting dominált, de néhány elemét ide is átemelték: a hatalmas, rozsdásodó, nyikorgó gépezetek és különös masinák mind-mind a fejlesztőcsapat védjegyeit prezentálják, és bár a Samorost már a fantasy-műfajban is elmélyedt, jelen esetben ez csak nagyon minimálisan van jelen. Fura, de sokkal jobban dominál a viktoriánus korabeli időkre hajazó dizájn, amit olyan részletgazdagsággal alkottak meg a csehek, hogy élmény elmerengeni minden egyes csodálatos helyszínen.

A történet egy átlagos fiatalemberről szól, aki felfedez egy rejtett átjárót egy különös világba. Amint átmászik rajta, egy hatalmas kastélyban találja magát. Célunk, hogy megtaláljuk a visszautat, valamint - ha már így alakult - segítsünk a kastély lakóinak felvenni a kesztyűt egy óriási szörnyeteg rémuralma ellen, aki előszeretettel rombolja az épületet. Ehhez puzzle-feladványokon kell végigverekednünk magunkat, amik a végigjátszás során egyre nehezednek. Robot-kutyák, különös medúzák és árnyékemberek is nehezítik majd utunkat, akiket legtöbbször valamilyen fényforrás igénybevételével tudunk megregulázni. Jópofa, hogy ha rájuk oltunk egy lámpát, akkor a fénytől bútorokká (fogassá, komóddá, stb.) változnak, amiket fel is tudunk használni, például a magasabbra mászás érdekében.