A Man of Medan egy korrekt horrorjáték volt tavaly. Eleve a kísértethajós setting nagyon jót tett neki (ilyesmit korábban nem igazán láthattunk) és bár meglehetősen rövidre sikeredett, a co-op élmény szépen feldobta az egészet. A legvégén pedig kaphattunk egy kis ízelítőt az antológia újabb darabjából, a boszorkányos témát feldolgozó Little Hope-ból, ami most október 30-án napvilágot is látott.

Kevés játékot vártam jobban idén, mint a Little Hope-ot (talán csak a Watch Dogs: Legion és az Assassin's Creed Valhalla versenyeztek vele), hiszen aki követi a blogot, az jól tudhatja, hogy imádom a The Blair Witch témakörét, és a Little Hope bizony már az előzetese alapján is erősen hozta ennek a horror-klasszikusnak a hangulatát. Sötét, vészjósló erdő, boszorkányok, a múltból visszatérő rémségek...ha maga a Blair Witch legújabb feldolgozása felemásra is sikeredett, úgy éreztem, a Little Hope majd kárpótol mindenért - igazam is lett!

Ugyanúgy a Curator (Pip Torrens) kezdi a történetet. Andrew (Will Poulter), Angela (Ellen David), Taylor (Caitlyn Sponheimer), Daniel (Kyle Bailey), és professzoruk, John (Alex Ivanovici) balesetet szenvednek az éjszaka közepén, egy new england-i kisváros, Little Hope közelében. Elindulnak a város felé, hogy segítséget szerezzenek, azonban hamar rá kell jönniük, hogy a hely rengeteg sötét titkot őriz. Az 1600-as évek végén ugyanis jónéhány boszorkányperre került itt sor, melyek többsége borzalmas kínzásokkal és gyilkosságokkal ért véget - a holtak pedig a jelek szerint visszatértek. Még mielőtt belemélyedhetnénk a maroknyi csapat túlélőtúrájába, visszaugrunk az időben, egészen 1972-ig, ahol is egy családi tragédiát kell végigjátszanunk. Hiába minden erőfeszítésünk, a szereplők bizony meghalnak, függetlenül attól, hogy mennyire próbáljuk megmenteni őket. Ez a kis prológus előrevetíti, hogy Little Hope-ban is bármikor instant elhalálozhatunk, ha nem vigyázunk eléggé. Mindezek után kezdődik az igazi cselekmény, immár 2020-ban, mikor nekiindulhatunk felfedezni a várost.

Idén eddig nem sok horrorfilmet láttam, amik valóban tetszettek volna. Pontosabban akadt jópár, amik pozitív tulajdonságait és kimagasló minőségüket magam is elismertem, viszont 2020 egyértelműen legjobbjának szívem szerint egyiket sem kiáltanám ki. A The Mortuary Collection viszont szerencsére változtat ezen.

Egy halottasházzal nyitunk, ahol a cseppet sem bizalomgerjesztő tulajdonos, Montgomery Dark (Clancy Brown sziporkázik a szerepben!) éppen egy kisgyerek temetését vezényli le. Dark - aki maga is úgy fest, mintha az Addams-család egy távoli rokona lenne - dolga végeztével épp visszatérne porlepte könyvei társaságába, mikor nem várt látogatója akad. Sam, a fiatal tinilány a ház előkertjében kitett "munkatársat keresünk" tábla révén tévedt beljebb a nyomasztó ház évszázados titkokat rejtő falai közé, és mikor az öreg (nade mennyire öreg?) Dark körbevezeti, kiderül, hogy a temetkezési vállalkozás bizony nem csupán az elhunyt kipreparálásából és a ceremónia levezényléséből áll - meg kell ismerni magát a halottat, és halálának körülményeit is. Sam arra kéri a láthatóan erősen vérszegény Darkot, hogy meséljen neki néhány történetet, ha már ennyire jól ismeri a halottak világát és személyes kálváriájukat. Montgomery pedig elfogadja a kihívást, és mesélni kezd.

A The Mortuary Collection legnagyobb erénye, hogy a kerettörténetén (Dark és Sam) túl antológiaszerűen megismerhetünk benne több rövidebb sztorit, amik mind-mind remekül lettek felépítve és vizuálisan is lenyűgözőek. Utóbbi különösen megbecsülendő, hiszen a film majdhogynem aprópénzből készült, de jól látszik rajta, hogy a kreativitásnak a büdzsé nem szabhat határt. A négy rövidfilmet magába foglaló, alig kétórás horror az '50-es évektől egészen a '80-as évekig kínál különféle borzalmakat. Az első sztori egy csápos, klasszikus módon "lovecraftian" rémmese, ami végig egy mosdóban játszódik. A második - melyben a főszereplő Jacob Elordi (Nate az Eufóriából) - a szex és a nem kívánt terhesség témakörét járja körbe, jócskán kifordított módon. A harmadik (személyes kedvencem) középpontjában egy bizarr - ám véletlen - gyilkosság és annak borzalmas következményei állnak, míg a negyedik visszanyúlik a slasher műfaj aranykorába és még az író-rendező Ryan Spindell egy korábbi rövidfilmje, a The Babysitter Murders is megidézésre kerül. Az érdekesség utóbbiban pedig az, hogy ezt már nem Dark meséli a lánynak, hanem maga Sam meséli az öregnek, így a sztorihoz szorosan hozzákapcsolódó, kötelezően érkező csavar is sokkal nagyobbat üt.

Beléptünk a hűvös októberbe, ami nálam azt jelenti, hogy mostantól egészen Halloween végéig csak horrorjátékokkal fogok játszani, illetve főként ezekről is olvashattok majd ajánlókat itt. Temérdek cím sorakozik még mind konzolon, mind a Steam-könyvtáram mélyén, úgyhogy ha már úgyis jönnek az esős, borongós őszi napok, épp itt az ideje elővennem ezeket és borzongani egy jót!

A Remothered: Tormented Fathers legalább két éve ott figyelt a többi játék között, várva az alkalmat, hogy egy újabb esélyt adjak neki. Mert első ismerkedésünk bizony nem volt zökkenőmentes. Nem a történetet, nem a látványt, de még csak nem is a szinkront kifogásoltam esetében - hanem a játékmenetet. Alapvetően szeretem az olyan játékokat, ahol bármiféle fegyver nélkül kell menekülnünk a ránk leselkedő borzalmak elől, de a Remothered ezt a koncepciót sok olyan tulajdonsággal nehezítette, amik miatt a beleélés számomra jóval nehezebben ment. Aztán elkezdtem teszteket, véleményeket olvasgatni, és rá kellett jönnöm, hogy bármennyire is tetszetős az alaptéma, sajnos a játék nincs eléggé kidolgozva. Több helyen a béna mozgásanimációkat, és az arcmimikát kifogásolták (meg a játék hosszát, de azt majd kifejtem, miért nem állja meg a helyét), viszont a Remothered az erősen közepes értékelései ellenére is folyamatosan csábított, húzott magához, hogy csak ideje lenne a végére érnem. Rászántam magam, és az kell mondjam: egyáltalán nem bántam meg!

Az 1970-es években járunk. Főszereplőnk, egy bizonyos Rosemary Reed éppen megérkezik a nyugalmazott közjegyző, Dr. Richard Felton hatalmas házához. Az öreg egy különleges betegségben szenved, ami miatt a nap 24 órájában ápolásra szorul - legalábbis elsőre úgy tűnik. Hamarosan megismerhetjük ápolóját, Glóriát is, aki készségesen körbevezet bennünket a házban. A Feltonnal készült interjúnk nem teljesen úgy sül el, ahogy azt vártuk, ezért idejekorán távoznunk kell a birtokról. Csakhogy Rosemary nem adja fel ilyen könnyen! Az éjszaka leple alatt visszaoson a házba, és itt veszi kezdetét az igazi rettegés.

A Netflix eléggé ráerősített az év utolsó felében, és a saját gyártású filmjeik közül meg is érkezett a legújabb, a The Devil All the Time (magyarul: "Mindig az ördöggel"). A Donald Ray Pollock könyvéből készült, majdnem két és fél órás filmben igazi sztárparádét láthatunk, de vajon elég-e mindez az üdvösséghez?

"Vannak, akik csak azért születnek, hogy legyen kit eltemetni."

A filmet az az Antonio Campos rendezte, akinek a neve leginkább a The Sinner című sorozat miatt lehet ismerős, de rendezett egy részt a The Punisherben, és producerként olyan filmek stáblistáján is találkozhatunk vele, mint például a The Eyes Of My Mother, vagy a Piercing. Érdekesség, hogy a The Devil All the Time bár az ő rendezése, de a készítők között feltűnik Jake Gyllenhaal és a Boardwalk Empire (Gengszterkorzó) zenéjéért Grammy-t bezsebelő Randall Poster is. Impozáns a felhozatal, ám ehhez vegyük még hozzá a színészi gárdát is: többek között Tom Holland, Bill Skarsgård, Riley Keough, Jason Clarke, Sebastian Stan, Haley Bennett, Eliza Scanlen, Mia Wasikowska és Robert Pattinson színesítik a palettát, és előre le kell szögeznem: mindannyian remekül, teljes profizmussal játszanak!

Willard Russell (Bill Skarsgård, aki újabban Pennywiseként ijesztget) történetével kezdünk, akit nem hagy nyugodni egy rettenetes emlék, melyet a II. világháború idején, a Salamon-szigeteken élt át. Osztagával rátaláltak egy alig élő, keresztre feszített bajtársukra, és Russell ott helyben kivégezte inkább a tagot, mintsem hogy tovább szenvedni lássa. Ez a momentum aztán vele maradt a háború után is, mikor végre hazatérhetett családjához. Megnősült, és született egy kisfia, Arvin, azonban a balsors betegség képében jelent meg otthonukban. Évekkel később, mikor Arvin már felnőtt lett (a Pókemberből ismert Tom Holland játssza nagyszerűen), az apja emléke még mindig élénken él benne. Emlékszik, hogyan verte össze a helyi barmokat egy alkalommal, és emlékszik arra is, hogy mit tett a kutyájával, mikor már teljesen hatalmába kerítette az elkeseredettség. Ezúttal neki kell helytállnia, hiszen mélyen vallásos nővérét, Emmát (Eliza Scanlen az Éles tárgyakból) rendszeresen zaklatják az iskolában, amire csak rátesz néhány lapáttal a városba érkező új tiszteletes (Robert Pattinson) szexuális vonzalma is a lány a felé, akit pont a félreértelmezett tanokkal édesget magához.