17 évvel járunk a Far Cry 5 végén látott, mindent elsöprő atomrobbanás után. Hope County romjain új élet sarjadt, a természet visszakövetelte magának, ami egykor az övé volt: a kiszínesedett, élénk rózsaszín virágokkal teli mezőket elgazosodott földutak szegélyezik, miközben pár méterrel arrébb a hegyekből futó patakok és erdei tavak vize olyan kristálytiszta, hogy szabad szemmel is látni benne a szivárványszínű halakat. Ez valóban maga a földi paradicsom, azonban az erőszak az idők folyamán itt is gyökeret vetett. Egy rettegett testvérpár, Mickey és Louis tartják rettegésben a környéket The Highwaymen nevezetű bandájukkal, akik nem elég, hogy a vidéket járva terrorizálják a megmaradt lakosságot, de hatalmas városszéli arénájukban gyilkos roncsderbiket is rendeznek. Azok, akik nem álltak be közéjük, vagy bujkálva élik mindennapjaikat, vagy csatlakoztak a fennmaradó két nagyobb csoport tagjai közé. Az egyik a túlélőknek fenntartott Prosperty nevezetű hely, ami egyben központi bázisunk is lesz a játék folyamán. A másik pedig a New Eden nevezetű törzs, akik az előző játékban megismert Joseph Seed tanaiból nőtték ki magukat, és úgy egyébként vezetőjük is maga Joseph fia, Ethan. Az Atyát már évek óta nem látta senki, az egykori prófétából és az Eden's Gate projektből a hosszú hónapok túléléssel teli viszontagságos ideje alatt szimpla mítosz lett. Tanításai ugyan kőbe vésett igazságokként szerepelnek a törzs tagjainak mindennapjaiban, azonban maga az Atya már nem több egy ködbe veszett legendánál, aki réges-rég Északra vándorolt és többé nem tért vissza.

A helyszín Hope County, Montana. Csörgedező hegyi patakok, sűrű fenyvesek és havas hegycsúcsok színesítik a látképet, azonban a felszín alatt jól láthatóan romlott az egész megye: reklámtáblákra fellógatott holttestek, vér és szenvedés köszönti az arra járókat. Mintha csak egy rosszabb hírű mexikói kisvárosban lennénk, azonban Hope County-ban nem rivalizáló kartellek okozzák a legtöbb bűncselekményt, hanem a híres Seed-család. A magára prófétaként tekintő Joseph Seed és rokonsága részletesen felosztották maguk között a megyét: John kapta a dél-nyugati területet, Faith a dél-keletit, Jacob pedig az északi-részeket, míg maga az Atya valahol középen húzta meg magát az erődként is funkcionáló templomában. A Far Cry 5 elején épp hozzá igyekszünk, hogy csapatunkkal együtt letartóztassuk a vallásfanatikus szektavezért, azonban az akció kudarcba torkollik és hamar ott találjuk magunkat a világtól elzárt Hope County szívében (Fall's End), ahol egyetlen lehetőségünk a túlélésre, ha szépen apránként megtörjük a Seed-család egyeduralmát.

Mindezt úgy érhetjük el, ha fő-, és mellékküldetések teljesítésével, vagy outpostok elfoglalásával az összes régiót felszabadítjuk, boostoljuk az ellenállás mértékét, majd a végén megküzdünk az éppen aktuális családtaggal. Ha sikerrel járunk, akkor a Seed-család hatalma tovább csökken, mi pedig örömmel konstatálhatjuk, hogy a lakosság kezd megmenekülni a terror alól és vidámabban járnak le a helyi folyóhoz horgászni, vagy lövöldöznek sörösüvegekre a tehénszartól bűzlő tanyán. Itt említeném meg, hogy bár a Ubisofttól mindenképp elismerésre méltó, hogy bele mert nyúlni ebbe a vallásfanatizmus témába, azért bőven lehetett volna jobban árnyalni a sztorit és főként a benne szereplő karaktereket. Főhősünk ismét egy szótlan újonc (de tényleg, mindenki Rookie-nak hívja!), amivel alapesetben még nem is lenne gond, ha a többi szereplőt emlékezetesre írták volna meg...de sajnos ez nem jött össze. Joseph persze valamivel összetettebb főgonosz, mint a teljesen elmeháborodott Vaas, vagy a hatalommániás Pagan Min voltak, de némi személyes tragédián túl őt sem ismerhetjük meg közelebbről, a Seed-család többi tagjáról pedig már nem is beszélve! Egyedül az egykori drogos Faith rendelkezik némi személyiséggel, viszont sem John, sem a korábbi katona Jacob nem marad meg túl sokáig emlékezetünkben. Maga a történet egyébként bizonyos teljesítmények elérése után gördül előre. A főbb események előtt értesítést kapunk róla, hogy vadásznak ránk, majd ha a nyílt terepen mozgunk, akkor egyszer csak eltalál egy kábító-lövedék, összeesünk, loading, és máris egy sztori-küldetésben találjuk magunkat. Eléggé olcsó megoldás, de nekem nem volt különösebb problémám vele. A befejezés is meglehetősen tetszett, remekül ágyaz meg a Far Cry: New Dawn-nak.

1916-ban járunk, méghozzá Amerika vidékibb, mocsaras, lepusztult részén. Ott, ahol a kietlen földutak és gazzal benőtt, elhagyatott házak mind-mind valami iszonyatos titkot rejtenek. Ott, ahol senkinek sem hiányzó emberi tetemek rothadnak a sűrű erdők közepén, és ahol a horror nem csupán az éjszaka leszálltával merészkedik elő rejtekéből. A 12 éves Jack Garron egy szép napon elszökik otthonról, hogy hegedűjével együtt szerencsét próbáljon egy nagyvárosban (történetesen a lótrágyaszagtól és gyárkéményfüsttől bűzlő Chicagóban), nem mellesleg pedig ráakadjon valódi apjának nyomára. Így találkozik Sammel, aki lány létére fiús ruhákat hord, és ő maga is fiúnak adja ki magát, mert – mint elmondja – nehéz idők járnak az utcán élő fiatal lányokra ebben a városban. Kettejük sorsa épp kezd jobbra fordulni, ám az Amerikai Álom hajkurászásának idilli képe egyik pillanatról a másikra leomlani látszik, mikor a gyerekek összeismerkednek egy rettentő furcsa alakkal, aki otthonába invitálja őket vacsorára.

Ez az alak (akit először Mr. Porterként ismerhetünk meg) egy rémséges kannibál. Állatias ösztöneit azonban kordában tudja tartani, noha a gyilkolásért és az emberhús ízéért égő, csillapíthatatlan vágya minduntalan ott munkálkodik benne, várva, hogy mikor törhet felszínre. Áldozatai nagyrészt elszökött, vagy utcán élő gyerekek, akiket elvarázsol tudásával és szakértelmével, de ami fontosabb: reményt ad nekik egy új, szebb élet lehetőségére. Mikor pedig a bizalom már megvan, egyszerűen megöli őket és eszik belőlük. Jack balszerencséjére útitársául szegődik ennek a kannibálnak, és míg átszelik az Államokat, kettejük kapcsolata egyre szorosabbra fűződik az elkerülhetetlen vég felé vezető rögös út során.

Annak a generációnak a szülötte vagyok, aki épp középiskolás volt a Need for Speed Underground 1 megjelenésénél, szóval még élénken él bennem az emlék, amint néhány osztálytársammal 2003 végén otthon feltelepítjük a játékot, és várjuk a csodát. A Halálos iramban filmeken edződött, a tuning-kocsik iránt elapadhatatlan lelkesedésünk mindjárt az első versenynél testet öltött, és egymást túlkiabálva szurkoltunk az éppen az adott futamot leküzdő haverunknak, hogy elsőként érjen a célba. Mivel akkoriban egy Geforce MX400-as kártya duruzsolt a gépemben, erősen le kellett butítanunk a grafikai beállításokat közepesre (vagy az alá), hogy élvezhető sebességgel fusson a játék. Ehhez a részhez kapcsolódik egyik osztálytársam máig emlegetett, azóta kínosan viccessé vált elszólása, mikor is pont a visszavett látvány miatt egyszerűen nem volt közönség a versenyeknél, és ő azt találta mondani, hogy "Biztos csak azért, mert még nem vagy elég híres!" - nyilván itt arra gondolt, hogy még csak a játék elején tartottunk, egy viszonylag olcsó kocsival. Az Underground megvett minket kilóra, amit az Underground 2 csak tovább fokozott, azonban nekem nem ez volt az első találkozásom az NFS-szériával. Egy kicsit még távolabb kell menni a múltban.

Még általános iskolás koromban egyszer meghívtak egy születésnapi bulira. A srác igen nagy kocka hírében állott, ezért én egy eredeti, dobozos Settlers 2 játékkal állítottam be a buliba. Nem kellett hozzá sok idő, hogy az egész meghívott társaság kikössön a srác szobájában, ahol bekapcsolta végre a PC-jét. Az első játék, amit megmutatott, a Need for Speed 2 volt, és emlékszem mennyire lenyűgözött az akkor etalonnak számító grafika és a versenyek adrenalindús mámora. Csak az epres csokitorta vett rá arra, hogy sikeresen elszabaduljak a monitor elől, hazafelé pedig nem győztem lelkendezni öcsémnek, hogy mennyire valósághű autóversenyes játékkal játszhattam. Utána pár évvel később a már említett Underground 1-2 rántott vissza a sorozatba, és bár magam is játszottam vele, de én azon kevesek közé tartozom, akiknek a Most Wanted kevésbé tetszett. Nem úgy a Carbon, amit viszont 100%-ra pörgettem ki, és a zenéit néha még a mai napig meghallgatom. Ezután én is nyomon követtem az NFS lejtmenetét, a szimulátorok felé elkanyarodását (Pro Street, Shift 1-2) és sokáig az utolsó rész, amivel még játszottam, az a 2008-as Undercover volt.