Mikor 2010 környékén beszereztem életem első PS3 konzolját, még nem igazán tudtam eldönteni, hogy miféle játékokat is kéne mindenképp végigjátszanom rajta. Emlékszem, kölcsönbe megkaptam a Dead Space-t, de mivel még épkézláb HD tévém sem volt otthon, egy kis LCD tévén próbáltam játszogatni vele - az eredmény siralmas lett. Az LCD a kép szélét levágta, a feliratokat már el sem tudtam olvasni, és úgy cakk-pakk kvázi élvezhetetlen volt az egész. Szokás mondani manapság, hogy egy 4k tévé mennyire szebb képet ad például egy PS4 Pro konzolon, nos, nekem már a HD Ready-re való átállás is pont ilyesmi élményt jelentett. Szóval vígan rettegtem a USG Ishimura fedélzetén, mikor is egy napon az egyik Tesco kínálatában szembe jött velem a The Saboteur. Elsőként a borítója fogott meg, mert ennyire stílusos, fekete-piros dizájnt korábban még nem igazán láttam. Levettem a polcról, és elolvastam a hátlapján a bemutatót. II. világháború, Franciaország, GTA -szerű játékmenet, lövöldözés és szabotázs...na, több nem is kellett nekem, azonnal raktam a kosárba!

A történet 1940 és 1944 között játszódik a nácik által megszállt Párizsban és annak környékén. Főszereplőnk, az ír Sean, korábban autóversenyzőként kereste meg a kenyérre valót - ez a szakasz is végigjátszható szerencsére - , azonban élete legfontosabb versenyén egy német (Dierker) csalással nyerte meg a futamot, amit Sean egyszerűen nem tudott lenyelni. Bosszúból tönkretette az ellenfél kocsiját, amit az nemes egyszerűséggel úgy kezelt le, hogy elrabolta hősünket és annak testvérét, majd mindkettejüket meg akarta ölni. Sean szerencsés módon meg tudott szökni (át a határon, épp Franciaországba), viszont testvére sajnos meghalt. A megtört, italba és nőkbe menekülő Sean emiatt véres revansot fontolgatott füstös kocsmák mélyén, mikor is pont kapóra jött neki, hogy felkereste őt a francia ellenállás. Azonnal beállt közéjük, és itt kezdődik igazán a The Saboteur lényegi része.

Odavagyok a formabontó, innovatív videojátékos ötletekért, és engem már azzal a képernyő/tévé elé tudnak szegezni, ha csak egy kicsit is eltérő koncepciót vetnek be egy-egy újonnan érkező cím esetében. Megjegyzem, a filmekkel is pont így vagyok, talán éppen emiatt tetszenek mostanság annyira azok a - jobbára horror - filmek, amikben csak egy laptop/PC képernyőjén zajlanak az események. Igen, pont mint az Unfriended: Dark Web, vagy a Searching (Keresés) esetében. Videojátékos formában eddig ilyesmit még nem igazán láthattunk, azonban a SIMULACRA nemrég megtörte a jeget, és elhozta számunkra pontosan ugyanazt az élményt, amit ezekben a filmekben is tapasztalhattunk.

A sztori ott veszi kezdetét, hogy mikor elindítod a játékot, a kezedbe kapsz egy mobiltelefont. Ezt elvileg a lakásod előtt találtad, nem tudod, hogy kié lehet, hogy került pont hozzád, de mivel tisztességes ember hírében állsz (az vagy, ugye?), megpróbálod visszajuttatni gazdájához. Igen ám, de közben nyilván hajt a kíváncsiság is, hogy csak belelesnél, és pont utóbbival kezdődik el az a rémálom, amire akkor még csak nem is számítasz! Azért beszélek közvetled HOZZÁD, mert ebben a játékban bizony TE leszel az, aki nyomozni fog, méghozzá valós időben, végig a már említett telefon felületén és applikációin keresztül. Az például már a feloldáskor kiderül, hogy a készülék egy lányé, később pedig az is kiderül, hogy ezt a lányt Annának hívják és minden valószínűség szerint nyomtalanul eltűnt. Neked kell kideríteni, hogy mi történt vele, elrabolták-e, netán meghalt...mindenre egyedül kell rájönnöd!

SPOILERES TARTALOM!

Nem titok, hogy a tavaly megjelent Blair Witch PS4-es portját vártam a leginkább az év hátralévő feléből, és amint megjelent, azonnal zsákoltam is be digitálisan. Előtte igyekeztem mindenféle gameplay tartalmat kerülni a neten a PC-s változatból - ami elég nehézkes, ha a kedvenc videósaid is csinálnak belőle végigjátszást -, hogy teljes mértékben friss élményként kapcsolódhassak be a kalandba. Érdemes tudni rólam, hogy a The Blair Witch Projekt nekem szívügyem, imádtam az első Ideglelés filmet és a hozzá kapcsolódó videojáték-trilógiát egyaránt, és gyűlöltem a 2016-os feldolgozást (a Book of Shadowról direkt nem szólok, az erős "meh..." kategória), ami az UFO-s belemagyarázásával kvázi szétcseszte az egész, igen jól felépített Blair Witch mitológiát. Mert bizony mielőtt mozikba került az első film 1999-ben, előtte már beindult a (gerilla-)marketing-gépezet és felkerült a netre egy (ál)weboldal, ahol részletesen olvashattunk a boszorkányról, Elly Kedwardról, Rustin Parr rémtetteiről, a Koporsó-szikláról, a Burkittsville melletti rejtélyes erdőről és persze a filmben szereplő egyetemisták eltűnéséről is. Nos, amíg a 2000-es évek elején a polcokra került videojáték-trilógia ezeket maximálisan tiszteletben tartotta, sőt, belőlük építkezett, addig a 2016-os film már inkább szembeköpte az egészet. Nehezen tudtam elképzelni, hogy süllyedhet még ennél is lejjebb a blair-i boszorkány mítosza, de a játékadaptáció erre is rátett néhány lapáttal.

1996-ban járunk, két évvel az Ideglelés eseményei után. Főhősünk Ellis Lynch, korábbi rendőr és háborús veterán, aki Bullet nevű kutyájával épp a Black Hills erdőbe tart, hogy csatlakozzon a keresőcsapathoz egy eltűnt kisfiú, Peter Shannon ügyében. Megérkezésünk, és a játék első fél órája még valóban egész kecsegtető. Maga az erdő már nappal is szörnyen vészjósló, a készítők talán legnagyobb érdeme, hogy ezt maximálisan sikerült visszaadniuk és elérniük, hogy tényleg felkapjuk a fejünket minden egyes neszre, ág-reccsenésre, vagy különös zajra, amit magunk körül hallunk - nem hiába javasolják a fülhallgató használatát a végigjátszáshoz. Viszont hogy a magány ne kerítsen bennünket végzetesen hatalmába, állandó társunk lesz a nyomozásban Bullet, hűséges kutyusunk, kit rögvest az első percekben cicomázhatunk külön menüpontban: megadhatjuk bundájának-, szemének, de még nyakörvének színét is, majd egy elemlámpát és walkie-talkie-t magunkhoz véve beléphetünk végre a sűrű erdőbe.

A 2D-s beat ’em up játékok sosem mennek ki a divatból, és ennek a megállapításnak ékes példája lehet a nemrégiben megjelent Story of a Gladiator is. Hősünk a Russel Crowe –féle filmből ismerős alapsztorival rendelkezik, azaz családját megölik, faluját lemészárolják, ő maga pedig kénytelen elbujdokolni, majd borszagú bordélyok mélyén tervezni vérszomjas bosszúját. Rómában félrészegen tántorogva egyszer csak szembe találja magát a gladiátor-viadalokkal és máris új értelmet nyer élete: beáll ő maga is gladiátornak. A történet nincs túlgondolva, semmiféle kiképzést vagy gyakorlómódot nem kapunk, első alkalommal rögtön bedobnak minket az arénába egy fa karddal, aztán vagy túléljük, vagy sem – a közönség mindkét esetben jól fog szórakozni. Az  irányítás sincs túlbonyolítva: az iránygombokon túl eleinte csak a támadásra és a védekezésre korlátozódik, bár később skill-pontok fejében kioldhatunk még futást, bukfencezést, parry-t és speciális támadásokat is (megnyugodhatnak a 300 rajongók, van benne Leonidas –féle rúgás is!). Célunk, hogy minden viadalon mi legyünk az utolsók, akik állva maradnak, amit három arénában, a világ három pontján (Görögország, Afrika és Róma) tehetünk meg. Minden küzdelem után visszatérhetünk a márvány térkövekkel és szőlőlugasokkal szegélyezett római utcákra, ahol különféle boltokban verhetjük el az összeszedett aranyainkat, a shopkeeperek legnagyobb örömére.