Az American Horror Story című sorozat mindig is nagy kedvencem volt, sőt, ezen blogon tárgyalt első két évadja a mai napig ott van a legolvasottabb cikkeim között. Jelzem, a Murder House és az Asylum évadok tényleg kiállták az idő próbáját, és a feketehumorral jócskán átitatott sorozat egyetlen szempillantás alatt lopta be magát nagyon sokak szívébe. Én magam nagyon nehezen tudnék dönteni, hogy a kettő közül melyik is volt a jobb, de a már-már szürreális jelenetei miatt inkább az Asylum felé hajlok, noha a Murder House is egyértelműen hozott rendkívül emlékezetes pillanatokat. Ellenben sajnos a Covennel egy kissé leült a széria. Noha a boszis vonal nagyon tetszett, és öröm volt viszontlátni a régi szereplőket is (bár Evan Peters „csak” egy szimpla zombit alakított), a végére teljesen elveszített az évad, és a gyatrán, kapkodva elvarrott történeti szálaknak hála (lásd: boszi-vadászok) igyekeztem minél előbb elfelejteni. A cirkuszos Freak Show és az egészen elvont Hotel már sokkal jobban tetszettek, utána azonban rendkívüli mélyrepülésbe kezdett az AHS.

"Nem tudok aludni - suttogta fülembe, mikor bemászott mellém az ágyba. Fázva ébredtem, azt a ruhát ölelve, amiben eltemettük..."

Közeledik a Halloween, érkeznek szépen az erre az ünnepre szánt horrorfilmek is a mozikba, online filmszolgáltatókhoz, vagy egyenesen lemezre. A Scary Stories to Tell in the Dark (itthon: "Lidérces mesék éjszakája") talán a legfelkapottabb ilyen alkotás mind közül, mert igen szép hype előzte meg - hiába no, a jó öreg Guillermo del Toro neve mindig garancia egy kis borzongásra! -, és éppen ideális volt Halloween tájékára időzíteni, hiszen akkor amúgy is mindent eluralnak a kísértetek meg az élőholtak.

Maga a film is Halloween idején kezdődik, mégpedig 1968-ban, egy Mill Valley nevű kisvárosban. Három jóbarátot (Stella, Auggie és Chuck) ismerhetünk meg, akik összetűzésbe keverednek az egyik helyi kiafaszagyerekkel, Tommyval, majd némi fogócska után egy autósmoziban (ahol épp a Night of the Living Dead megy!) belefutnak Ramónba, a besorozás elől bujkáló srácba. Miután elcsendesedett a helyzet, a kis csapat Stella ötletén felbuzdulva elindul meglátogatni egy régóta elhagyatott, és az enyészet martalékává vált öreg házat, melyről a helyiek azt tartják, hogy elátkozott. Hőseink a legnagyobb természetességgel törik fel a zárat az éjszaka közepén, és lépnek be egy olyan épületbe, ahol még az Addams-család is kétszer meggondolná a beköltözést. A ház ugyanis korábban a Bellows-família tulajdonában állt, Sarah Bellows pedig állítólag gyerekeket ölt meg, és vérükkel írta meg híres könyvét, melybe válogatott horror-sztorikat gyűjtött. Mit ad isten, Stella véletlenül rá is lel erre a könyvre egy titkos szobában, onnantól kezdve pedig vészesen felgyorsulnak az események, a könyv ugyanis saját magát írja, és minden egyes új történet kapcsolódik valamelyikükhöz.

Mikor a tökéletes tisztaságot szimbolizáló, vakítóan fehér sziklákkal teli tájon szabályosan cafatokra zúzzák szét egy ember fejét méretes kalapáccsal, már tudhatjuk, hogy Ari Aster megint megcsinálta az év egyik legerősebb - egyben legnehezebben értelmezhető és egyben legkevésbé befogadható - horrorfilmjét. Pedig a Midsommar (Fehér éjszakák) jóval messzebb áll a horrortól, mint tavaly a Hereditary (Örökség), ugyanis a gore jelenlétén kívül kvázi semmi sem utal a műfaj jellegzetességeire, noha alapjaiban mégis egyaránt merített inspirációt A vesszőből font ember-ből és A texasi láncfűrészes mészárlás-ból. Itt már ne várjunk elszórt jumpscare-jeleneteket, mint Aster előző remekművénél, ahol Peter a legdurvább manifesztálódott rémálmoknak volt kitéve, lásd: Charlie jelenése a sötét szobában, vagy Annie ámokfutása a film végén. Nem, a Midsommar semmi ilyesmivel nem kecsegtet, éppen ezért lehet csalódás azok számára, akik pusztán a rettegés átélése miatt néznék meg.

A Midsommar teljes mértékben Dani (Florence Pugh) személyes kálváriájáról szól, noha a legnagyobb tragédiát - azaz családja elvesztését, ami gócpontja is egyben a további cselekménynek - már rögtön a film elején átéli. Ezért mikor úgy dönt, hogy Christian (Jack Reynor) invitálására csatlakozik a baráti társasághoz és együtt utaznak el Svédországba, már egy megtört, a belső démonaival küzdő lányt láthatunk. Egy, a városi szemek elől jól eldugott kis faluba érkeznek meg, ahol épp a nyári napfordulóra szánt - mellesleg pogány - ünnepséget készülnek összehozni a fehér ruhákba bújt helyiek. Eleinte a "kívülállók" inkább csak rácsodálkoznak a természetközelibb, ősi hagyományokat tisztelő népségre és a furcsa rituáléikra, viszont amikor egy-két ember eltűnik, már kezd gyanússá válni a dolog. Kisvártatva rájönnek, hogy ezen a gyönyörű helyen bizony az ő életük is igen nagy veszélyben van.

Cím: The Dark Pictures: Man of Medan
Fejlesztő: Supermassive Games
Műfaj: Interaktív horrorfilm
Ár: PS Store-on 10.490 Ft

2015-ben az Until Dawn nem véletlenül lett akkora siker. Az edzett horrorfilmes írókkal megtámogatott, tipikus slasher-hagyományokat tovább öregbítő, de azért a tini-horrorok felé is kacsintgató alkotás leginkább az interaktív mozi jellege miatt vált népszerűvé, ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy maga a setting mennyire jól eltalált lett. Például a Blackwood szanatóriumban tett látogatástól azt hiszem nem csak az én hátamon futkosott a hideg, a sztori pedig kellőképpen lekötött a végkifejletig, és a bányászok rejtélyes halálának kivizsgálásával, valamint a wendigók megjelenésével egészen korrekt horrorfilmes élménnyé vált az Until Dawn végigjátszása. Más kérdés, hogy a fejlesztők későbbi, The Inpatient és Hidden Agenda - nameg a teljesen másik ligában játszó Bravo Team - névre keresztelt játékai mennyire felemásra sikeredtek, de mikor felröppent a hír, hogy visszatérnek a bevált recepthez és újfent interaktív kalandon dolgoznak, magam is nagyon megörültem. Mindezt pedig még tovább fokozta a kísértethajós helyszín, ami továbbra is eléggé mellőzve van horrorfilmekben (a legismertebb talán A szellemhajó), pedig rengeteg potenciál rejlik benne.

Történet:

A sztori a II. világháború idején indul. Láthatjuk a hatalmas, Medan névre keresztelt hadihajót, melynek rakodóterébe különös koporsókat pakolnak le éppen. Egy Joe nevű bakával némi italozás és egy jól irányzott, kijózanító ütés hatására a gyengélkedőn ébredünk, majd meglepődve konstatáljuk, hogy valami bizony már itt sem stimmel (lásd: halott doki a gyógyszeres szekrényben). Némi bóklászás után rengeteg holttestbe botlunk, akik úgy néznek ki, mintha halálra rémültek volna. Aztán a raktérben mi is megértjük végre, hogy mi történt - a végzet egy pillanat alatt ragad el. Ugrunk az időben, immár a jelenben vagyunk, és egy bátor kis kincsvadász csapat pont kihajózni készül a Csendes-óceánra, mégpedig egy vélhetően lezuhant, II. világháborús repülőgép nyomait kutatva. A bagázsban akad gazdag szépfiú, szerelmespár, ügyefogyott testvér, meg egy vadítóan szexi hajóskapitány is.

Hamar meg is találják a roncsot, és ketten alámerülnek. Közben odafenn némi nézeteltérés támad pár helyi kalózzal, akik látszólag továbbhajóznak ugyan, de legbelül már a bosszút forralják. Éjjel aztán elszabadulnak az indulatok: a csapatot túszul ejtik Jack Sparrow távoli leszármazottai, közben megérkezik egy kiadós vihar is, a kis hajót pedig a fedélzetén lévők legnagyobb balszerencséjére épp a Medan felé sodorja a tajtékzó óceán. Mindenki átszáll, és innen indul az igazi rémálom, mert a legnagyobb szörnyűségeket a hajó belseje rejti.