Cím: DARQ
Fejlesztő: Unfold Games
Műfaj: Platformer
Ár: 16,79€

Kölnben lezajlott az idei Gamescom, amiről számomra az egyik legörvendetesebb hír, hogy készül a Little Nightmares folytatása. Személy szerint imádtam a kis sárga esőkabátos Six kalandját, és nagyon kíváncsian várom, hogy mit tartogatnak még a fejlesztők számunkra, egy újabb szürreális rémálomba ágyazva. Hasonló koncepcióra épült a DARQ is, amely szinte teljesen elkerülte a figyelmemet: egy korai előzetest leszámítva semmit sem tudtam róla, pedig nemrégiben (augusztus 15.) már meg is jelent. A Steam is olyan játékokkal együtt ajánlja, mint az INSIDE vagy a LIMBO - sőt, szerintem leginkább a poszt-apokaliptikus Black the Fall áll hozzá legközelebb -, és még az értékelései is nagyon pozitívak.

Játékmenet:

Kezdéskor két dolog szúr szemet azonnal: hogy mennyire hajaz a képi világ Tim Burton animációs filmjeire, illetve hogy semmiféle intro nincs a játék elején, egyszer csak ott találjuk magunkat egy ódon szobában főhősünkkel (Lloyd), és indulhat a borzalmas kaland. Rémálmainkat kell túlélnünk, amikben minden egyes fejezet egy logikai feladványokkal megpakolt pályarész. Klasszikus 2D platformer alapokon nyugszik a játékmenet, amit megbolondítottak annyival, hogy sokszor meghúzható karok segítségével előrébb, illetve hátrébb tudunk ugrani a térben. Ezt úgy kell elképzelni, mint mikor állunk egy folyosón és mindkét oldalunkon található egy-egy szoba. A karok fel-le mozgatásával el tudunk jutni ezekbe a szobákba is, így a 2D-s játéktér jobban kinyílik, és addig ismeretlen helyekre is elmászkálhatunk - ezt remekül implementálták a játékmenetbe.

Ám mivel rémálmokban járunk, adott helyeken a gravitációt is megváltoztathatjuk, mégpedig úgy, hogy a falhoz közel állva a Space megnyomásával fordul egyet a kép, és immár szabadon lépdelhetünk akár a plafonon is. Mindez a gyakorlatban remekül működik, és elakadni sem igazán lehet, mert a fejtörők is kellőképpen könnyűek lettek. Felvehetünk bizonyos tárgyakat, amiket aztán adott dolgoknál kell használnunk, de persze mindennek megvan a maga sorrendje, szóval például ahhoz, hogy ki tudjunk nyitni egy lezárt kulcsos szekrényt, előbb magát a kulcsot kell megszereznünk, ami viszont nagy valószínűséggel olyan helyen van elzárva, amihez megint egy másik tárgy megléte szükséges, és így tovább. Ugyan belefuthatunk ellenfelekbe, de őket rendkívül egyszerű kicselezni.

Miközben a The Conjuring univerzum egyre jobban kezdi kinőni magát, lassan ott tartunk már, hogy a mezei horrorfilmek csak az árnyékban kullognak a Warren házaspár eseteit - és a leágazó melléksztorikat - bemutató évi filmek mögött. Számomra a 2013-as első The Conjuring mind a mai napig egy nagyon kellemes filmélmény, amit szinte bármikor újra tudok nézni, és az Insidious 1-2, valamint a The Woman in Black mellett az utóbbi idők egyik legfélelmetesebb horrorjának tartok. Az elején látható Annabelle is hamar megkapta a maga önálló filmjét (egészen pontosan 2014-ben jött az első rész), ami bár volt benne egy-két remek jumpscare, összességében egy feledhető mellékszál lett. A renomét szerencsére a The Conjuring 2, valamint az Annabelle 2 valamennyire visszaállították, de aztán megint olyan blődségek láttak napvilágot, mint a The Nun, vagy a The Curse of La Llorona, amikből egyenként meg tudtam nézni 15-20 percet, de már az is fizikai fájdalmat okozott. Az Annabelle Comes Home igen vegyes fogadtatásban részesült: akadtak, akik odavoltak érte, és olyanok is előkerültek szép számmal, akik szerint ismét egy vérgagyi horror csorbítja tovább a The Conjuring nevét. Kíváncsi voltam, vajon kinek van igaza?

Akadnak olyan videojátékok, amik úgy válnak instant klasszikusokká, hogy tulajdonképpen bármiféle nagyobb előzetes hype vagy beharangozás nélkül, már-már fű alatt érkeznek. Jó példa erre az A Plague Tale: Innocence is, mely megjelenésekor engem egészen meglepett, ugyanis annyira megakadt a szemem a koncepción, a remek történeten és a gyönyörű látványvilágon, hogy őszintén fogalmam sem volt, hogy miként mehetett el mellettem ennyire ez a játék. Aztán sorra olvastam róla a magasztaló teszteket, és végül úgy döntöttem, ezt nekem is feltétlenül ki kell próbálnom! Kettő vagy három nap alatt értem a végére, annyira lekötött. A stáblista közben pedig nagyon hasonló érzések kavarogtak bennem, mint annak idején a Hellblade: Senua's Sacrifice esetében, azaz bőven benne van a pakliban, hogy a Plague Tale nálam 2019 legjobbja lesz, de hogy az év meglepetése, az már biztos!

Az 1300-as évek végén járunk, mégpedig Franciaországban. Tombol a sötét középkor, az éhezés, a pestis, a járványok és a rablógyilkosságok naponta tizedelik a lakosságot, de főszereplőnk, Amicia mindezzel eleinte egyáltalán nem szembesül. Nemesi család sarja, ezért a nyomortól viszonylag elzártan él egy kastélyban, melyet meseszép erdő ölel körbe. Az első borzalmas ómen akkor üti fel fejét, mikor az egyik séta során Amicia kutyáját valami elevenen felfalja egy földalatti üregben. Talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a játékban az igazán nagy veszélyt a fertőzött patkányok jelentik, melyek az éjszaka eljövetelével másznak ki rettenetes, nyálkás odújukból és bármire ráharapnak, ami él és mozog. Egyedüli fegyver ellenük a fény, mert azt nem tudják elviselni. Persze Amicia erről még semmit sem tud, mikor kutyáját felfalják, viszont arra ő sem számít, hogy az igazi tragédiák csak ezek után érkeznek.

Itt-ott minimális spoilerek előfordulhatnak!

Nagyon szépen látszik már, hogy mekkora hype övezi a sorozatot mostanra, lassan kvázi a Trónok harca szintjéig jut el, és ezt érezhetően a készítői is pontosan tudják. A látvány önmagáért beszél, a díszletek, a ruhák, a környezet (a pláza remek ötlet volt!) csak úgy árasztják magukból a '80-as évek hangulatát, a CGI pedig az egyik legjobb, amit sorozatban mostanában láttam. Ismét jól eltalált lett a zeneválasztás is: a Madonna, Wham!, Cutting Crew, Don McLean, vagy épp a záró Peter Gabriel dalok mindig a lehető legjobbkor csendülnek fel, a Never Ending Story átiratnak pedig külön örültem, mert nagyon szeretem az eredetit. Tetszett, hogy Billy végre nagyobb szerephez jutott, ahogy tetszett Robin behozása is, aki végre kiegészítette Steve kissé egydimenziós, szépfiú karakterét. Egyedül akit nem tudtam hová tenni, az Hopper volt. Őt a korábbi, csetlő-botló apa-szerepből konkrétan egy már-már idióta szintjére degradálták, aki még mindig előbb üt, mint kérdez, de két csetepaté között fullba nyomja a kretént. Kicsit sajnáltam, hogy Nancy és Jonathan szerelme nem lett jobban kibontva, de ők még így is messze érdekesebbek voltak, mint a papírmasé Lucas és a kicsit már érdekesebb Max. Illetve örültem volna, ha Mike és Eleven kapcsolata is nagyobb szerephez jut, de épp Hopper és Joyce miatt ők is háttérbe szorultak.

Mindezek ellenére nem mondanám, hogy nem tetszett az évad, sőt, nekem pont azt hozta, amit elvártam tőle. Volt itt misztikum, gonosz oroszok ("Evil russians!"), sci-fi- és némi test-horror, egy érdekes fő-sztori, és egy baromi látványos finálé, amihez foghatót tényleg nagyon ritkán látni sorozatban. Kifejezetten várom a negyedik évadot, már csak a stáblista utáni jelenet, illetve a vélhetően Tótágasban rekedt Hopper miatt is, és nagyon örülök neki, hogy hiába örvend egyre nagyobb népszerűségnek, a Stranger Things még mindig képes hozni a kötelezőt, még akkor is, ha az első évad szintjét már nyilván nem fogja megugrani soha. Korrekt lett a harmadik szezon, jöhet a folytatás!