Mivel a 2015-ben kijött, eredeti folklórból táplálkozó The VVitch az utóbbi időkből az egyik legnagyobb kedvenc horrorfilmem, állandóan keresgélek, hogy hol találhatnék hasonlót, ami ennyire helyén kezeli a boszorkányság témakörét, és nem csak abból áll, hogy feketébe öltözött nők lovagolnak cirokseprűn a telihold fényében. Mivel sorozatban a könnyedebb hangvételű Chilling Adventures of Sabrina tökéletesen betalált nálam (a 2. évadot például egyhuzamban daráltam le, annyira tetszett), mindenképp szerettem volna valami olyasmit is, ami nehezebben fogyasztható. Mert a The VVitch aztán minden volt, csak épp könnyen befogadható nem, és ez speciel egyáltalán nem is baj, hisz maga az érintett téma is jóval túlmutat a komfortzónán. A Hagazussa akkor jött velem szembe, mikor a Rotten Tomatoes idei horrorfilmes listáját böngésztem, ahol bizony első helyen szerepel a film – méghozzá majdnem 100%-os értékeléssel. Nagyon kíváncsi voltam, hogy a németek miként formálják a saját képükre ezt az egész boszorkányság dolgot, és azt kell, hogy mondjam, a Hagazussa parádésan jól sikerült! Nyilván nem lesz belőle akkora klasszikus, mint a The VVitch – pedig bőven megérdemelné! –, de jóval több van benne, mint amit elsőre gondolnánk róla.

A harag sokszor szörnyű tettekre sarkall minket. Egy-egy meggondolatlanul kimondott szó talán még a jobbik eset, de amikor egy ordas nagy családi veszekedés után életre hívunk egy gyilkos démont, az már más tészta. Leah (Nicole Munoz) a saját bőrén tapasztalja meg mindezt, mikor olyasmit tesz, amit utána legszívesebben visszafordítana – de már késő. Leah egyébként a tipikus, okkult-dolgok iránt megszállottan érdeklődő tini, aki feketére festett körmökkel és a hátizsákján HIM-felvarróval mászkál. Barátai is olyanok, mintha épp egy dark wave/goth partiból jöttek volna a Dürerből, az igazán kemény dió azonban Leah anyja (Laurie Holden), aki egyszerűen nem képes feldolgozni férje halálát. Emiatt piál, depizik és végül arra a következtetésre jut, hogy el kell költözniük a házból, mert ott minden csak a volt férjére emlékezteti. Szegény Leah pedig akaratlanul is, de rááll a dologra, viszont egyre jobban forr benne a düh az anyja iránt, aki sorra fosztja meg életének legfontosabb részeitől (barátok, suli, szerelem, stb.) a saját önös, gyászba fordult érdekei miatt.

Előadó: I Prevail

Megjelenés dátuma: 2019. március 29.

Kiadó: Fearless

Műfaj: Metalcore / Trap / Pop metal

Mivel hamarosan itt az általam már nagyon várt Architects, és előzenekarként While She Sleeps koncert a Budapest Parkban, az utóbbi időben teljesen ráfüggtem a modernebb metalcore bandákra. Viszonylag új belépőnek számít  2013-ban alakult I Prevail, akiknek ugyan volt már egy lemezük Lifelines címmel 2016-ban, azonban a nemzetközi áttörést csak a jelen tárgyalt TRAUMA hozta el nekik nemrég.

A három megjelent EP-nél már sejthető volt, hogy az I Prevail új vizek felé evez, azonban a trap behozása a zenéjükbe legalább annyira merész lépés volt, mint az egész amo album a BMTH-tól legutóbb. A lemezt nyitó Bow Down volt éppen az a dal, ami egyrészt az első EP-n is szerepelt, másrészt én is ekkor figyeltem fel a bandára. Ennyire tökéletesen összerakott, energikus, tűpontos refrénnel és átvezetéssel kiadott szerzeményt egyáltalán nem vártam volna pont tőlük a Lifelines után. A Paranoid az, ahol a leginkább tetten érhető a trap jótékony hatása, itt viszont már érdemes figyelni a dalszövegre is, mert a frontember, Brian Burkheiser depresszióját énekli ki magából. Az egész lemezt átjárja a mentális betegségek, a már említett depresszió és az elvesztés témaköre, utóbbira pedig rátett néhány lapáttal Kyle Pavone (We Came As Romans), a zenekar barátjának halála. Az Every Time You Leave talán az egyetlen dal, amit nem igazán tudok hova tenni, nekem ez már túl mainstram pop. A Rise Above It olyan, mintha a dubstep éra maradéka lenne, a szövegelős rész (by: Justin Stone) érdekes módon nem lóg ki belőle. A Breaking Down bár slágeres, mégis legbelül ugyanúgy a depresszióról és az összeomlásról szól. A DOA intenzívebb, a végére szépen eldurvul, a Gasoline viszont az elejétől a végéig maximum lángon ég, és emlékeztet rá, hogy bizony a modern metalcore még koránt sem halt ki. Igazi fejletépős dal, amit az egyértelműen csúcspont Hurricane követ, aminek időközben már ki is jött a zenekar eddigi pályafutását bemutató videoklipje, nem mellesleg pedig egy jóval populárisabb hangvételt üt meg.

Bár elvitathatatlan, hogy az első Layers of Fear a megboldogult P.T.-ből nőtte ki magát, a lengyel készítőknek azonban mégis sikerült hozzáadniuk egy teljesen egyedi, és meglepően bevállalós történeti szálat (volt benne minden, az alkoholizmustól kezdve az elhidegülésen át a keserű öngyilkosságig), ami miatt emlékezetes maradt. Az első előzetesek alapján már tudvalevő volt, hogy a Layers of Fear 2 ezúttal mellőzi az ódon viktoriánus korabeli családi házat, és helyette egy hajót tesz meg központi helyszínnek, az előző részben látott festészetet pedig egy új művészeti ág váltja: a film. A mozi varázsa végig belengi a játékot, sőt, konkrét utalásokat is kapunk klasszikus filmekre - de ezekről majd később. A cselekmény időpontját nehéz behatárolni, hiszen erre nem tér ki külön a játék. Találtam viszont menet közben különféle újságcikkeket, amiket közelebbről szemügyre véve, egy szalagcím megragadta a figyelmemet: "President Wilson takes office." Szóval ha nem tévedek, ez Thomas Woodrow Wilson, az Amerikai Egyesült Államok 28. elnökére vonatkozik, ő pedig 1913-ban kezdte meg elnöki tevékenységét, ergo az időpontunk nagy valószínűséggel 1913 lehet. Egy luxus óceánjáró hajón térünk magunkhoz, szokásos módon fogalmunk sincs arról, hogy mit keresünk ott - legalábbis eleinte -, vagy hogy mit kéne pontosan csinálnunk.

Annyi biztos, hogy egy színésszel portyázhatunk fel-alá, miközben egy rejtélyes rendező narrálja az eseményeket, és adja ki nekünk az újabb és újabb utasításokat. Jópofa, hogy a játéknak három befejezése is van, attól függően, hogy miként viszonyulunk a rendezőhöz: tehetjük kötelességtudóan mindazt, amiket dirigál, de akár figyelmen kívül is hagyhatjuk, sőt, fele-fele arányban is cselekedhetünk, ami így egy egészen egyedi végkifejlettel bír majd. Ez persze nem újdonság, már az első Layers of Fear is több befejezéssel rendelkezett, mindenesetre örvendetes, hogy ismét beleszólhatunk a végkimenetelbe. Az alap mechanika egyébként nem változott, ugyanúgy walking simulator módjára kell haladnunk előre, miközben néha megváltozik mögöttünk a játéktér, beköszön pár erőtlen jumpscare és folyamatosan bontakozik ki a történet - utóbbiról spoileresen a cikk végén értekezem majd! Színesíti a játékmenetet néhány jópofa puzzle feladvány, és sajnos sokszor menekülnünk is kell egy életünkre törő rémség elől. Ez utóbbi szerintem a Layers of Fear 2 egyértelműen leggyengébb pontja. Ugyebár az első részben elég volt elkerülnünk az összeégett, torz feleségünk kísértetének tekintetét, de még a készítők újabb, cyberpunk settingbe helyezett - és szintén zseniális - Observerében is elosonhattunk a gépesített fenevad mellett. A Layers of Fear 2 viszont nem kínál fel ilyesmit, ha itt megjelenik a szörny, akkor bizony futnunk kell!