Az a helyzet, hogy ez a játék jó. Nem kiemelkedően kurvára jó, de jó. Mi több: tisztességesen jó. Nem akarja megváltani az open world sandbox játékokat de amit nyújt, az több mint kielégítő. Adott ugyebár a Mad Max véres, poros, benzingőzzel átitatott világa, melyet eddig nem igazán valósítottak még meg videojátékban. Oké, a 2009-es RAGE közel járt már ehhez, de az más tészta. Aztán 2015-ben felrobbantotta a mozikat az új Mad Max film, a Fury Road, amely nekem is hatalmas kedvencem lett.

Remek film, melyhez épp időben kezdtem el hallgatni a The Prodigy - The Day Is My Enemy albumát, melyen bizonyos daloknak igen erőteljes Mad Max feelingje van. A Destroy, a Beyond the Deathray vagy a Roadblox simán felférhettek volna az OST-re, érzésem szerint. Hallgassatok csak bele. Aztán a mozifilm sikerének hullámait meglovagolva kijött a Mad Max játék formájában is, méghozzá a Just Cause fejlesztőitől. Eszeveszett tempó, piszkos húzások, kilőtt üzemanyagtartályok, robbanások, szanaszét repkedő alkatrészek és brutális bunyók színesítik a palettát a játékban, mely igazán pozitív csalódást jelentett számomra.

- Gázváros, jövünk!

Szeretem az open world sandbox játékokat, legutóbb a Far Cry Primal és az Assassin's Creed: Syndicate ragadott teljesen magával. A Syndicate esetében a fanyalgókat már ott sem értettem, hiszen egy teljesen korrekt játék volt a maga nemében. Sok újat ugyan nem mutatott, de amit igen, azt legalább korrekt módon tette. És persze a viktoriánus korabeli London is azonnal megvett kilóra. A Mad Max játékkal úgy voltam, hogy eléggé lement már az ára annyira, hogy érdemes legyen beruházni rá. A filmet imádtam, a régieket csak kedveltem, a Just Cause játékokkal pedig sosem játszottam, így olyan 60-40% alapján vártam a játékra. Azaz szerettem volna játszani vele, de az se lett volna nagy tragédia, ha kihagyom. Aztán megvettem és leültem játszani vele.

Én egy időben tényleg szerettem a vámpíros filmeket. Első nagy kedvencem az Interjú a vámpírral volt, utána a Francis Ford Coppola -féle Drakula, majd pedig jött a Penge, mint a modern vámpírkultusz legjelentősebb képviselője. Főleg a Penge 2 volt a kedvencem (pedig akkor még nem is sejtettem, hogy Guillermo del Toro rendezte...). Aztán jött az Alkonyat (innen is csókoltatom Stephenie Meyer kisasszonyt!) és ez az egész vámpíros téma elkezdett befordult, önbizalomhiányos tinilányok kedvenc hobbijává válni. Sosem mentek vissza Bram Stoker munkásságáig, inkább összemosták a vámpírokra oly jellemző tulajdonságokat a tinik vágyálmaikkal. Emígy egy elég gusztustalan masszát kaptunk amely a mozikban és  a magazinokban teljesen jól működött ám Lugosi Béla forgott a sírjában. Mázli, hogy 2008 nem csak a szörnyen középszerű Alkonyat éve volt. Ekkor érkezett ugyanis az Engedj be! (svédül: Lat den rätte komma in) című svéd filmdráma, Tomas Alfredson rendezésében.

Stockholm fagyos és meglehetősen nyomorúságos külvárosában járunk, valamikor a nyolcvanas évek elején. Hősünk, Oskar Eriksson teljesen átlagos, ám magányos 12 éves kisfiú. Próbálja ép bőrrel megúszni, hogy osztálytársai állandó jelleggel terrorizálják. Otthon – ahol édesanyjával kettesben élnek – titkon sorozatgyilkosokról szóló újságkivágásokat és más hasonló dolgokat gyűjt. Egy nap egy fán, nem messze Oskarék házától egy rituálisan meggyilkolt fiú holttestére bukkannak. Oskar eközben megismerkedik Elivel, aki a szomszéd lakásba költözött egy idősebb férfival – akiről a néző hamarosan azt feltételezheti, hogy az apja. A kis Eli ugyanolyan magányos, mint Oskar, így hamar barátságot kötnek. Igen ám, de csakhamar véres titkok derülnek ki Eli személyéről és nem csak arra kell gondolni, hogy képes másodpercek alatt felszívódni éjszakai játszótereken. Tulajdonképpen nem lövök le különösebben nagy poént azzal ha elárulom, hogy Eli egy vámpír, méghozzá nem a vegetáriánus fajtából.

Nem csillog a napfényben mint kövér háziasszony nyáron a strandon és nem is állt át a bio-vámpír életmódra. Igazi, klasszikus értelemben vett vámpír ő. Oskar és Eli kapcsolata képezi a film fő mozgatórugóját. És bár jócskán kapunk véres és horrorba forduló jeleneteket is, a film mégis sokkal inkább hajaz a Donnie Darko című kultfilmre mint egy átlag vámpíros horrorra. Ezt úgy tessék értelmezni, hogy egy nagyon masszív, erős érzelmekkel és fagyos képi világgal operáló dráma az, amelyet az Engedj be! képvisel. A horror persze megjelenik az eszköztárában és a film él is vele de a fő hangsúlyt az emberi érzelmek és kapcsolatok kapják. Oskar és Eli barátsága, szerelme és a közeghez való viszonyuk, nomeg persze a közeg viszonya irányukba. A vámpír-lét velejárói (napfénytől való ódzkodás, ácsingózás a vér után, stb.) is hangsúlyos szerepet kapnak a filmben de ez mégis inkább akkor kezd kiteljesedni amikor Eli megharap egy nőt, majd magára hagyja és a nő szépen lassan kezd átváltozni (itt a kórházas jelenet fenomenális lett). Nagyon szeretem ezt a filmet hiszen hatalmas rajongója vagyok a húsba maró drámáknak és az Engedj be! maximálisan megérdemli ezt a jelzőt. Ám a hazai forgalmazó pedig egy nyaki ütőér átharapást érdemelne mert erre a filmre úgy találtam rá, hogy öcsém egy nap hazahozta a Tesco-ból ahol 990 forintért vette és borító alapján egy jó kis belezős horrornak nézett ki. Ki is kapcsolta fél óra után mert teljesen másra számított de én végignéztem és azóta is nagy kedvencem ez az alkotás. Kifejezetten ajánlom azoknak is akik már megcsömörlöttek az Alkonyat-saga giccsbe hajló blődsége alatt, egyúttal imádják a skandináv filmek rideg világát.

Legjobb jelenet: A medencés

Minden horrorrajongó tudja, hogy a spanyolok nagyon ott vannak a horrorfilmek terén. Remekül alkalmazzák a félelemkeltést, a feszültség mesteri adagolását és a sokkoló jeleneteket. Kapásból ott a REC 1-2 amely ál-doku filmek a mai napig üde színfoltjai a found footage horror műfajának - nem mellesleg iszonyatosan jó sztorival is rendelkeznek. A REC mindkét része ugyan vérbeli horror, a spanyolok a műfajt határait igencsak kitolták. Jó példa erre mondjuk az Időbűnök amely a sci-fi műfajával is kacérkodott, avagy hatalmas kedvencem - és DVD-gyűjteményem egyik ékes darabja - a Faun labirintusa amely pont annyira tette a magáévá a horror műfaját, mint a fantasy stílust és a masszív drámát. Kezdjük talán a történettel: Laura (Belén Rueda) árvaházban nőtt fel. Harminc évvel később férjével és a hétéves kisfiával visszatér az ódon, elhagyott épületbe. Szeretné felújíttatni a régi házat, ahol fogyatékos gyerekeket gondoznának. A sajátos környezet megmozgatja a kis Simon fantáziáját. Különösen, amikor elmondja, hogy kapcsolatba került Tomás-szal, a szellemfiúval. Az asszonyt nyugtalanítja a dolog, ráadásul saját régi, felkavaró emlékei is előtörnek. Közeleg a megnyitó napja, Laura pedig egyre inkább úgy érzi, hogy veszélyben a családja. Ahogy a néző egyre jobban belemélyed a sztoriba, úgy szippantja be az a nyomasztó, állandó feszültségben tartó atmoszféra amely jelen van az egész játékidő alatt és végig érezteti hatását, csak nagyon nehezen enged el.

Tulajdonképpen ez a film nagyon hasonlít a Más világ tematikájára. Lecsupaszítva ez egy gótikus horror elemekkel operáló kísértetházas film, ám jókora drámai töltettel. Hozzá kell tenni, hogy a szerintem zseniális Guillermo del Toro itt csak producerként van feltüntetve, ám egyedi stílusa remekül érződik a film bizonyos aspektusaiban. Juan Antonio Bayona rendező pedig biztos kézzel tartja egyben a filmet, olcsó ijesztgetések helyett az állandó nyomasztó hangulatra helyezve a hangsúlyt. Az Árvaház helyenként tényleg szörnyen félelmetes (Tomás karaktere alapból nagyon frászkiverős), néhol lélekbe maróan drámai (a szívszorító befejezés a csavarral végképp felteszi az i-re a pontot) ám mindvégig feszültséggel teli. Akad egy rész benne amikor hívnak egy médium öregasszonyt aki fel tudja venni a kapcsolatot az elhunytak szellemeivel. Na, az a - leginkább found footage filmekre emlékeztető - rész annyira profin lett megcsinálva, hogy már csak emiatt megéri megnézni a filmet. Egyszerre érdekes, félelmetes és rendkívül stílusos. És ne a hazai verziót keressétek mert az indokolatlanul sok helyen meg lett vágva - tessék inkább az eredeti, spanyol hangsávval rendelkező verziót beszerezni valahonnét külföldről.

Legjobb jelenet: Mikor Laura rájön az igazságra, hová tűnt a fia

Gyerekkorom egyik nagy kedvence. Volt szerencsém játszani az első résszel is, még a jó öreg rózsaszín, fehér és fekete színekben pompázó monitoron. Másnak is volt egyébként ilyen kimeneti perifériája? Vagy csak a miénk volt hibás? No, mindegy. Később szerencsére már jött a 256 színben pompázó VGA majd SVGA monitor és szép színesben csodálhattuk az előre beállított képeket, a képernyőkímélőket meg rajzolgathattunk a Paintben. De vissza a Prehistorikhoz, azon belül is az első részhez. A legszebb az egészben hogy akadt benne egy kód - azt hiszem számokból állt - és azt beütve sérthetetlenné válhattunk. Sosem jegyeztem meg de néha sikerült random bepötyögni és akkor öröm bódottá várt rám mert úgy pattantak le rólam az ellenfelek mint a golyó egy flipperpályán, én pedig arcomon széles vigyorral haladtam előre.

Aztán 1993-ban jött a Prehistorik 2 és én új kedvencet avattam. Szerintem egy teljesen korrekt kis platformer játék volt ez a maga idejében, kellően nehéz pályákkal és rejtett pályarészekkel, meg persze rengeteg humorral. Az alapfelállás pofonegyszerű: mi egy ősemberrel vagyunk, aki éhes. Nagyon éhes. Azonban ahelyett hogy tüzet próbálna csiholni barlangja magányában vagy az asszonypajtást kényszerítené szexre, elhatározza hogy nekiindul világot látni és felzabál mindent ami az útjába kerül és nem mozog. Mondjuk ez nem annyira egyszerű, hiszen utunkat különféle őslények nehezítik meg és ha nem vigyázunk, könnyedén belőlünk lehet a vacsora. Medvék, dinoszauruszok, óriás darazsak és pókok, a jeges pályán pingvinek, és még jó pár vadállat próbál az életünkre törni. Ezeket bunkósbotunk segítségével kiüthetjük a francba, nem mellesleg érdemes gyakran a földet is veszettül csapkodni, hiszen extra kajákhoz juthatunk így. És érdemes felfedezni a pályák eldugott részeit is, hiszen elég sok a rejtett cucc melyek mind-mind rengeteg pontot adnak a pályák végén esedékes összesítésnél.