Mielőtt belekezdenék ebbe a cikkbe, fontos megjegyeznem, hogy az eddigi kapcsolatom az okos telefonokkal a Windows Phone operációs rendszerű Nokia Lumia 530 és az Android 4.0 alapon futó ZTE Blade III volt (mint póttelefon vészhelyzetre). 2014-ig ugyanis a régi mobiltelefonokat használtam és eszem ágában sem volt kedvem váltani, de a technológia fejlődésével rám is sor került. Mivel mindig is Nokia párti voltam, így a gyártó akkoriban futó Lumia 530 modellje mellett tettem le a voksomat, ami jó alternatíva volt fapadossága ellenére. Az egyetlen probléma az első 3 hónapban jelentkező "Moskvitch-effektusa" volt (be kellett járatatni, hogy működjön [azaz havonta csinálni kellett egy gyári resetet]), de most, hogy a hűségszerződés letelt hozzá, gondoltam kipróbálom a másik oldalt is.
Technológiailag mindig toppon lévő barátomat - kinek neve Székely - kifaggattam, hogy milyen szempontok alapján érdemes telefont vennem, ha nem tudok harmincezer forintnál többet fordítani rá. Javasolta, hogy ebben az esetben a kínai telefonok között nézzek szét, s lehetőleg egy kettő gigabyte memóriával ellátott modellt vegyek. Így vetődött a figyelmem a Doogee X5 Max Pro modelljére, amit a Tinydeal weboldalon 28 000 forintért árultak hét napos szállítási idővel, német raktárból. (Itt megjegyezném hogy én magam is szemeztem ezzel a modellel, de végül elvetettem az ötletet, mert nem bíztam benne - Brit)
A Youtube és a mobiltelefon tesztoldalak jó kritikákat írtak róla, megjegyezve, hogy ezért az árért, egy viszonylagosan korrekt telefont kapunk.
Korrekt weboldal egy kínai cégtől, amely spanyol tervezőkkel készíti telefonjai designját
Ezek hatására naivan leadtam a rendelésemet, alig várva, hogy hamarosan végre egy kicsit gyorsabb és nagyobb telefon kerüljön a markomba. Óvatosságból Székely utasítására létrehoztam egy hamis Google profilt, hogy mire a telefon megérkezik, egy ceremoniális ellenőrzés sorozattal győződjek meg annak vírusmentességéről, azáltal, hogy a Google Playről leszedek pár vírusirtót és azokat futtatom.
Minden olyan jól indult. A posta hét nap alatt ki is hozta, gyorsan kibontottam, sérülés nem volt rajta, egyszóval semmi sem utalt bármiféle problémára.
A ’90-es években öröm volt tévézni. Rengeteg műsor volt, amiket kedvére nézhetett az ember. Reggel meg délelőtt ott voltak a rajzfilmek, délután meg jöttek a nagy kedvencek. Hétvégente Elveszett ereklyék fosztogatói, hétköznap meg Knight Rider, Kung-Fu, Hegylakó, Az elveszett világ, Quantum Leap, Acapulco akciócsoport, stb. Egyszer majd összeszedem mindet, amit akkortájt előszeretettel bámultam gyerekfejjel. Köztük volt a Sliders is, mely 1997-ben, az RTL Klub indulásával érkezett meg a hazai képernyőkre. Ez a sorozat 1995-től 1999-ig futott, 5 évadot élt meg és 88 epizódon át szórakoztatta a tévénézőket. Az egész sorozat úgy indul, hogy Quinn Mallory aka "Zsenikém" (Jerry O'Connell) egyetemista hallgató felfedezi a párhuzamos világok közötti átjárást. Egy alagút megnyitásához a dimenziók között Quinn szerint lehetséges. Vele tart legjobb barátja Wade Welles (Sabrina Lloyd) és fizika professzora Maximillian P. Arturo (John Rhys-Davies) professzor. Egyik délután kipróbálják Quinn találmányát. A város "visszatérő" énekese Rembrandt Brown (Cleavant Derricks) is véletlenül belecsúszik az átjáróba, majd meglepetten észleli, hogy nem otthon van. Egy hóvihar miatt Quinn hamarabb nyitja meg az átjárót, mint kellene, ezért törlődnek az otthoni koordináták. Céljuk, hogy minél előbb haza jussanak, és eközben furcsábbnál furcsább világokban járnak, tele veszélyes kalandokkal.
De még milyenekben! Emlékszem, nekem a kedvencem az őskor volt amiben azt hiszem kétszer is megfordultak. Ezekben még dinoszauruszok járták a bolygót, hatalmas – és elég bénán meganimált – T-rex elől menekültek hőseink. A tudományos oldalt nem igazán boncolgatta a sorozat. Mondjuk a dimenziók közötti utazás lehetősége engem mindig is nagyon foglalkoztatott, ám ezt a sorozat főként áltudományos alapokra helyezve mutatta be, ezért nem is volt klasszikus sci-fi – inkább kalandsorozat. A már említett dinoszauruszokon kívül akadtak vámpírok, aszteroidák, zombik (ettől szó szerint rettegtem!) egyiptomiak és asztrál síkok is, az ötletek tárháza kimeríthetetlen volt eleinte. Az idővel is kifejezetten jól bántak a készítők, némelyik világban a csapatnak csupán nagyon kevés ideje volt maradni, ezért igyekezniük kellett, hogy mindent megoldhassanak a csúszásig. Az első három évadra mondanám azt, hogy klasszak. A 3. évad végére már kiírták a professzort, a helyére a dögös Maggie Beckett (Kari Wuhrer) érkezett, aki játékosoknak a Red Alert 2 átvezető jeleneteiből lehetett ismerős. A 4. évad volt szerintem a vízválasztó, abban Wade-et kiírták és a helyére behozták a történetbe Quinn fivérét,Colin-t (Charlie O’Connell), aki ugye a valóságban is Jerry fivére. Itt már szinte végig csak a kromagokkal foglalkoztak, akikről érdemes azt tudni, hogy emberi szemeket ettek a délutáni műsorsávban! Eleinte még féltem is tőlük, aztán később már rájöttem, hogy feleannyira sem kidolgozott faj, mint mondjuk a Csillagkapuból a Goa'uld-ok. Szóval a 4. évadra már érezhetően elfáradt a Sliders, tele volt baromságokkal.
Hát, ennyi. 26 év után feloszlik tinikorom egyik legmeghatározóbb rockzenekara, a HIM. "Befejeztük a kirakóst, elfordítottuk a kulcsot. Köszönjük" - írta a Facebook-on Ville Valo, a zenekar frontembere. Szomorú hír ez számomra, hiszen bármennyire is ciki már manapság, régebben teljesen odavoltam a zenéjükért. Az még bőven a CD-k korszakában volt, mikor esténként discmannel az íróasztalomnál hallgattam a lemezeiket. Megvolt az összes, még a különféle spéci kiadványok, B-oldalas dalokat tartalmazó box settek, koncert DVD-k, a Greatest Hits, meg úgy cakk-pakk minden, ami a HIM-hez kapcsolódott. Miattuk még Bravo újságot is vettem, és a posztereket szépen kiragasztottam a falra. Rajongójuk voltam, nem is vitás.
Engem a gótikus hangulat és a dalszövegek fogtak meg a HIM-ben. A Greatest Lovesongs Vol. 666 még annyira nem tetszett, bár mindenképp érdekesnek találtam a sátánizmussal összeköthető témákat. Aztán a Razorblade Romance már engem is megvett kilóra, de ne szaladjunk ennyire előre. Az 1991-es megalakulása utáni évben a HIM már feloszlott egyszer, bár 1993-ban újra összeálltak. Én valamikor 2002-2003 környékén kapcsolódtam be, talán épp a TV-ben láttam néhány klipjüket és határoztam el, hogy nekem többet kell hallanom ettől a bandától. Szüleim legnagyobb örömére megvetettem az összes fellelhető lemezüket és onnantól le sem tudtam kattanni a HIM-ről. Ezzel a kis nosztalgia-poszttal szeretném végigvenni a számomra legkedvesebb szerzeményeiket, lemezről-lemezre haladva:
Bár feldolgozás, a Wicked Game különösen jól sikerült. Mondjuk ehhez nem ártott Ville jellegzetes énekhangja sem, mely már az első másodpercekben felismerhetővé tesz egy HIM-számot. Ezt egyébként heavy rotációban tolta annak idején a VIVA TV, de még az MTV is, úgyhogy hetente kétszer-háromszor tuti belefutottam.
Ezt a dalt az elsők között hallottam tőlük, és meg is lepődtem hogy egy rockzenekar készítette mert nagyon lassú, nagyon melankolikus. Egyúttal kifejezetten dallamos is, az pedig már tényleg csak a hab volt a tortán hogy Ville egy temetőben bóklászik és onnan énekel eltávozott kedvese emlékére. Képzelhetitek mennyire betalált nálam ez a klip. Én, aki Tim Burton filmjein nőttem fel és gyerekkorom óta Depeche Mode meg The Cure lemezeket hallgattam, teljesen odavoltam ezért a gótikus hangulatért. A Razorblade Romance bármennyire is nyálas, csöpögős, és Ville is úgy néz ki a borítón mint egy lecsúszott transzvesztita, én imádtam. Olyan pörgős számok vannak rajta mint a Right Here in My Arms, vagy a Poison Girl, közben pedig a nem-sláger dalok is teljesen jól működnek, lásd például: Bury Me Deep Inside Your Heart, avagy a Resurrection. Erősen romantikus tölteű dalcsokor, mely meghozta az áttörést.
Ezt a dalt is rengeteget játszották a hazai zenecsatornák, és mivel 2001-ben már Magyarországon is kezdett elterjedni a HIM és lett egyre nagyobb rajongótábora, még a délutáni kívánságműsorokban is előszeretettel kérték emós-kezdemény kiscsajok. Érdekes album a Deep Shadows and Brilliant Highlights. Simán tartalmaz olyan instant slágereket mint a Heartache Every Moment vagy a Pretending, de sajnos akadnak rajta bőven üresjáratok is. Azért azt mindenképp kiemelném hogy ezen lemezen szerepel a legnagyobb favoritom tőlük, mégpedig a záró Love You Like I Do, mely egy nagyon hangulatos - esővel, vonósokkal megtámogatott - zárótétel.
2003-at írtunk, javában koptattam a gimi padjait és kijött a Love Metal. Ez egyfajta megkoronázása volt annak a műfajnak amit a HIM mindig is képviselt. Érzelmes, dallamos, könnyedén befogadható rockzene, melyet ők maguk neveztek el "love metal"-nak. Emlékszem, gimiben volt egy srác aki mindig szét volt szívva. Egyik tesiórán odajött és mivel tudta hogy nagy HIM-rajongó vagyok, elkezdte ecsetelni nekem hogy a The Funeral Of Hearts miért egy kurvajó szám. Néztem is nagyot. Akkoriban kapott el a Stephen King mánia, kettesével hordtam a könyvtárból a könyveit. A Love Metal album így teljesen összecsúszott nálam King műveivel, például mai napig tisztán emlékszem hogy olvasom a Hasznos holmikat és a hi-fiből a Sweet Pandemonium szól. Ez egyébként talán a legjobb dal is az albumról.
Ó, a nagy változások kora: 2005. Én még mindig a gimi padjait koptatom, közben a HIM kiadja a teljes egészében Amerikában rögzített Dark Light albumot, mely fényes borítójának illatát szinte a mai napig érzem az orromban. Ville immár rövid hajjal tolja, a zenén pedig érződik egyfajta amerikanizálódás, mely leginkább a Killing Loneliness esetében mutatkozik meg. Egyébként koránt sem rossz album a Dark Light, csak elsőre kicsit más. Én is a szemöldökömet vonogatva hallgattam végig eleinte, aztán megbarátkoztam vele. A Vampire Heart teljesen renden van, az Under the Rose és a Behind the Crimson Door is, a záró In the Nightside of Eden pedig kifejezetten ötletes tétel. Ezen két utóbbiban még rejtett dolgok is vannak, érdemes fülelni a dalok "bridge" részénél (ez egy olyan zenei rész, amely két önálló rész között átvezeti a dalt). Ekkorra a HIM már Amerikát is meghódította, ami különösen szép teljesítmény.
2007 és Venus Doom. Nekem már javában az érettségire felkészüléssel telnek a napjaim, míg a HIM kiadja a minden tekintetben legérettebb, legprofibb lemezét. Ha az előzőekbe bele is lehetett kötni hogy nyálasak, buzisak és csak a tinilányoknak szólnak, akkor ellenpéldaként itt a Venus Doom. Black Sabbath, Led Zeppelin és Ozzy hatások, súlyos riffek, akár 10 percig is húzódó dalok...van itt minden. Ez már tényleg inkább egy korrekt metál lemeznek hangzik, mintsem goth csajok bugyiját benedvesítő romantikus ömlengésnek. Már a kezdő Venus Doom megadja az alaphangulatot, 4 percnél rövidebb tétel pedig csak egyetlen egy van az albumon (a Song or Suicide). Én legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna hogy pont a HIM hoz el egy olyan tökéletes dalt mint a Sleepwalking Past Hope, mely több mint 10 perces és átkozott pöpec. Még a keményebb metált kedvelőknek is bejöhet.
És nekem itt ér véget a HIM. Innentől kezdve már nem vettem meg a további lemezeiket mert kinőttem a zenéjükből. 2007 volt az az év amikor kijött a Year Zero is a Nine Inch Nails-től, és inkább feléjük fordultam. Elkezdtem gyúrni és a különféle háborúkról olvasni, a HIM pedig teljesen háttérbe szorult. Később a lemezeiket is elajándékoztam, a poszterek lekerültek a falról, a zenekaros pólókkal pedig a mai napig nem tudom mi lett - szerintem anyám mindet eladta. Lecsengett nálam a HIM-mánia. Évekkel később cikinek gondoltam hogy őket hallgattam, hogy a mindennapjaim szerves részét képezte a zenéjük. De ez hülyeség. A HIM nem egy ciki zenekar, egyszerűen csak kinő belőle az ember. Bár hozzáteszem hogy azért titkon még manapság is elő-előkerülnek Spotify-on és újrahallgatom néhány számukat, jóleső nosztalgia közepette.
Sajnálom a feloszlásukat mert a maguk nemében egy teljesen korrekt zenekar voltak. Magyarországot pedig mindig is nagyon szerették, legutóbb 2014-ben jártak nálunk. Természetesen itthon is megvoltak a magyar HIM rajongói klubbok és portálok, lelkes amatőrök fordították a dalszövegeiket magyarra, készítettek saját rajongói képeket és bővítették a zenekar magyar nyelvű biográfiáját. Ennek is megvolt a maga hangulata, manapság ilyesmit már nem igen látni. Változnak az idők és változnak az igények, de az emlékeket nem veheti el senki. A zenekar egész pontosan 2017 végén, egy 14 országot érintő, 35 koncertes búcsúturné után oszlik fel. A turnét júniusban kezdik, de még decemberben is lesznek fellépéseik. Közben elindult egy petíció a magyar búcsúkoncertért is, itt írhatjátok alá:
És megköszönöm a HIM-nek hogy tinikorom részei voltak és általuk jobban elmerülhettem ebben a gótikus, romantikus rockzenében, mely rengeteg kellemes percet, órát szerzett nekem. Egy ilyen zenekar mindenki életében előfordul, van akinek a Nightwish, van akinek a Linkin Park, van akinek pedig hozzám hasonlóan a HIM az. Bízom benne hogy a petíció hatására hazánkba is eljönnek még egyszer, utoljára. Ha nem, akkor a december 2-án Prágában esedékes koncert a legközelebbi, amire érdemes lehet kilátogatni. Én mindenképp ott leszek, ennyivel tartozom ennek a zenekarnak. Zárásként pedig íme a nagy kedvenc Love You Like I Do:
A cseh HBO saját gyártású sorozata egy kis bányászfaluban játszódik. A település polgármestere, Hana Sikarova felemeli szavát a bányászati konszernnel szemben amiatt, hogy az nagy kompenzációt fizetne a falu lakosainak, ha elhagynák a házaikat. Hamarosan eltűnik Hana tizennégy éves lánya, Misha. Az utána való nyomozás egyre gyanúsabbá teszi az asszonyt a falusiak szemében. A rejtélyes események hatására az egykor összetartó közösség szétesik, az emberek megmutatják igazi arcukat.
A Pusztaság (Pustina/Wasteland) leginkább a skandináv thrillerekkel rokonítható, középpontjában egy rejtélyes eltűnés áll. Fokozatosan ismerhetjük meg a falu lakosságát, kik között szép számmal akadnak megtört életek, megkeseredett emberi sorsok. A helyi intézetis fiúk épp annyira gyanúsak, mint a kisboltban pékárut áruló idős nő, vagy az utasait rendre lehúzó taxis. A sorozat 8 epizódon át vezeti a nézőt egy rejtélyes bűnügy mélyére, mely egy óvoda mellé felakasztott szamárral kezdődik, és hamarosan a kis bányászfalu (Pustina - innen a cím) egészére terjed ki, sötét titkokat a felszínre hozván. Talán mondanom sem kell, hogy éjsötét, komor atmoszférával van dolgunk, az eltűnt lány pedig koránt sem épségben kerül elő.
HBO sorozatról van szó, ehhez mérten a minőségre nem lehet panasz. A fényképezés gyönyörű, már amennyire gyönyörű lehet a hatalmas, füstölgő gyárkéményekkel körülölelt kis falu a semmi kellős közepén. A színészek egytől-egyig remekelnek, pedig egyáltalán nem nagy nevekről van szó. Az egészet belengi egyfajta "vidéki" hangulat, mely még közelebb hozza hozzánk az eseményeket. A Pusztaság ugyanis simán játszódhatott volna akármelyik magyar kis faluban. Ízig-vérig európai, sőt, balkáni hangulatot áraszt magából, amihez hozzájön a rejtélyes bűnügy és különös események egész láncolata. Az így kapott egyveleg pedig az év eddigi legjobb krimi/thriller sorozata, melyet én személy szerint bőven oda tennék a polcra a True Detective és a The Killing mellé. Megéri rászánni az időt.
