A kemo elég szar dolog. Kapod napi szinten az infúziókat és azokba van belekeverve az anyag. Olyan anyag, ami megöli a szervezetedben a daganatos sejteket, igaz, a többit sem kíméli. Magyarul szépen padlóra küld, elveszi az étvágyad, hányingert és hányást vált ki belőled, a szagokra pedig legalább annyira érzékeny leszel, mint egy terhes nő. Egy cigány srác volt velem egy szobában, aki állandóan leszökdösött bagózni. Képzelhetitek mennyire ki nem állhattam a cigaretta szagát, amit magával hozott minduntalan vissza a szobába. Emellett pedig nem is fürdött, úgy volt már vele, hogy leszarja az egészet. Azt hiszem harmadszorra került vissza, naphosszat csak a tévét bámulta. Reggel meg délelőtt ilyen balfasz betelefonálós műsorokat néztünk, telejósdát meg vásárlást – olyasmiket, amiket otthon tuti nem néznék. De társasággal azért jobb volt, legalább röhögtünk a nyanyán, aki tévén keresztül jósolt kártyából. A koszt is kiemelkedően finom volt, általában három fogásos menüt hoztak, meg uzsonnára is kaptunk mindig valami kis finomságot (sütit, müzli szeletet, gyümölcsöt) és egy nagyon aranyos, idősebb nővérke hozta mindig a kaját, akitől random bármikor kérhettél forró teát vagy kakaót. A napi vizit után én általában ott is jobbára csak olvasgattam, mobiloztam meg aludtam – ennyiből álltak a napok. Egy héten át kaptam a kemoterápiás kezelést, ebből az első két napban nem éreztem semmit és vígan zabáltam az ebédemet meg a behozott édességeket. Aztán a harmadik naptól kezdve már ha csak egy korty vizet is ittam, azt is rögtön kihánytam. És hát elég nehézkes dolog hányni, mikor az embernek éppen kiáll a karjából az infúziós cső és valahogy el kéne keverednie a mosdóig, ami a szoba túlsó végében van. De persze nem csak a hányás miatt járogattam oda gyakran, az infúzió ugyebár folyadék, ami meg előbb-utóbb arra kényszeríti az embert, hogy kimenjen folyó ügyeit intézni. Mondjuk ez sem egyszerű manőver az infúziós állvánnyal, ami olyan mintha Poszeidón háromágú szigonya lenne, csak ez kerekeken gurul. Ha nem várod meg míg lefolyik az infúzió és úgy indulsz útnak, akkor sanszos, hogy valamennyi szépen visszafolyik és a kecsesen tekergőző, átlátszó csöved valameddig vöröses-barnás színre vált, az éjszakás nővérke meg jól lebasz, amiért így mászkálsz. De a szükség persze mindig nagy úr, ha menni kell, hát menni kell.
Tehát a harmadik naptól kezdve hánytam, mint a lakodalmas kutya. Megittam két korty narancslét, már vonszoltam is magam a budira. Beleharaptam egy sós kekszbe, már gurulós szigonyomat megragadva téptem is fel a mosdó ajtaját. Lefogytam, az arcom beesett, az erőm az étvágyammal együtt teljesen elhagyott. Két napig arra se volt energiám, hogy zuhanyozni felkeljek az ágyból, olvasni és mobilozni se akartam már, csak aludni naphosszat. Bejött anyám, meg a párom, meg a párom anyja és szerintem azt látták, hogy egy beszélő zombi fekszik az ágyban velük szemben. Persze kaptam mindenféle immunerősítő koktélt is az infúzióba keverve, de ezek csak pár óráig adtak kellő energiát. Utána ugyanolyan enervált lettem, mint előtte. Csodálom, hogy egyáltalán a beszéd nem esett nehezemre. Mikor eljött az utolsó nap és lefolyt az utolsó infúzió, azért már sokkal jobb állapotban voltam. Főleg, hogy utána rögtön mehettem is haza. A kezelőorvosom felhozott minden papírt, elmagyarázott minden további vizsgálatot – CT, röntgen, vérvételek, stb. – és utamra engedett. Azért nem ekkor volt az utolsó alkalom, hogy infúziót kötöttek a sok szúrástól már bebarnult vénámba. Még két alkalommal vissza kellett térnem az Intézetbe egy-egy adagnyi infúzióra, de ez már csak egy alig egy órás művelet volt, mikor is beültettek egy leginkább a fogorvosi székekhez hasonlatos ülésbe, bedugták a karomba a csövet és többedmagammal addig nézhettem a falra szerelt tévét, míg le nem folyt a lötty. Ezt kétszer kellett megjátszanom mindösszesen. A CT már izgalmasabb dolog. Ott a vizsgálat előtt kontraszt folyadékot kell inni, szépen beosztva, hogy mikor behívnak, már ne maradjon egy csepp sem a kancsóban, amit eléd tesznek. Van ahol ánizs utóíze van a cuccnak, az enyémnek sajnos nem volt. Nem igazán tudom mihez hasonlítani, leginkább olyasmi, mint az ízesített víz, csak ennek sokkal szarabb utóíze van. De megittam, aztán behívtak, befektettek a nagy szarkofág formájú gépbe és végigpásztáztak, közben meg egy fejemnél lévő mikrofonból beszélt egy hang, hogy mikor tartsam vissza a levegőt és mikor fújjam ki. Egyéb vizsgálatokra nem térek ki, egy mellkasröntgent szerintem mindenki átélt már, tudjátok milyen.
