Előző rész

Korán reggel műtöttek, a második vagy a harmadik lehettem aznap. Nem nagyon kellett felébreszteni, amúgy sem ment az alvás előző este. Bejöttek értem, átemeltek a hordágyra és végigtoltak a folyosón. Jobbra-balra tekingetve láttam, amint idegen arcok lesnek. Nekik csak két másodperc volt, míg végigtoltak előttük, nekem viszont egy nagyon hosszú útnak hatott. Betoltak a liftbe, onnan meg le az előkészítőbe. Arra emlékszem, hogy átkozottul hideg volt, mivel a lepedő alatt anyaszült meztelenül feküdtem. Jött egy orvos, megborotvált ott, ahol a műtétet végrehajtották később és néhány percnyi várakozás után betoltak a műtőbe. Mivel egészen kicsi korom óta magas a vérnyomáson, az altatás, mint olyan, ki lett zárva – túl neccesnek bizonyult. Maradt hát az érzéstelenítés deréktól lefelé. Ez abban áll, hogy felültetnek, előre görnyedsz ültödben és benyomnak a gerincedbe egy baszott nagy tűt. Ha mázlid van és jól találják fel, akkor nyert ügyed van és néhány pillanat múlva már zsibbadsz is el, mintha be lennél állva. Nekem eltalálták a pontos helyet, precízen szúrta be a tűt a kedves nővérke és mire visszafektettek az ágyra, már a fiatal dokim is megjelent, szép zöld műtős felszerelésben. Arra tisztán emlékszem, hogy kurvára fáztam. De konkrétan remegtem mint a kocsonya. Mikor még szabad volt a két kezem, viccből megpöcköltem a combomat és hát semmit nem éreztem. Olyasmi érzés volt, mint amikor teljesen el van zsibbadva az ember lába. Ezen jót vigyorogtam (nem tudom mit nyomtak még belém, de biztos attól) majd kihúzták oldalra a két karom és eltakartak egy függönnyel mellkastól lefelé. Úgy éreztem magam, mint Jézus, csak dárda helyett engem szikével böködtek. Végigszurkáltak csípőtől lefelé és kérdezgették, hogy érzek-e még valamit. Mondtam, hogy igen, rohadt hideget. Ekkor melegítettek vizet és beletöltötték két műtős gumi kesztyűbe, majd a kezembe nyomták őket. Ettől egy picit jobb lett és már nem remegtem, mint a nyárfalevél. A műtétből nem éreztem semmit. Alig 10-15 perc volt az egész művelet, amíg kiszedték a daganatot. Közben volt egy tűzriadó is, ami közben belegondoltam, hogy mennyire abszurd lenne, ha engem otthagynának és kirohanna mindenki a műtőből. Ezen is jót vigyorogtam, és szerencsére az engem műtő doki, meg az időközben valahogy odakeveredett főorvos is poénosra vették a formát és végig beszélgettek. A műtét tehát egyáltalán nem fájt. Visszatoltak és átfektettek a saját ágyamra. Már gondoltam is magamban, hogy mennyire pompás, hogy ennyire simán ment az egész. Nem is sejtettem, hogy pár óra múlva szinte a halálomon leszek.

Alattomos dolog az érzéstelenítő. Pár pillanat alatt eléri, hogy semmit ne érezz deréktól lefelé, aztán viszont mikor kimegy a hatása, visszajön minden – a fájdalom is. Úgy fetrengtem egész éjszaka, mint akinek éles kést forgatnak a hátában. Egyszerűen nem tudtam egyhelyben feküdni, ha pedig megmozdultam, rögtön belém nyilallt a fájdalom. Félóránként csengettem nővérért, aki nem győzött fájdalomcsillapítókkal tömni. Brutális kínokat éltem át, közben a lábaimat feldúcolták, hogy nehogy trombózist kapjak, alulra meg kaptam egy kacsát, hogy ha vizelnem kell, akkor legyen hová. Oké, csak kár, hogy az a nyamvadt érzéstelenítő minden motoros funkciómat leállította odalenn, ezért bár naphosszat infúzióra voltam kötve és így lefolyt pár liter víz, képtelen voltam pisálni – egyszerűen nem ment. Pedig erőlködtem amennyire csak tudtam, de nem ment. Emiatt később már kezdtem felfújódni, görcsölt a hasam, minden bajom volt. Végül kiadtam az ukázt a nővérkének, hogy oké, eddig bírtam, hozzátok a katétert. Hozták, felnyomták (a fájdalom semmi se volt az egész addigihoz képest) és kijött vagy háromliternyi folyadék. Megkönnyebbültem. Végre el tudtam aludni. Kötés volt rajtam alul, amit cserélni kellett bizonyos időközönként, mert átvérzett. A hasam és a combom között ejtették a vágást, amit ugye össze is kellett varrni és emiatt nemhogy járni, felülni se nagyon tudtam egy darabig. Fájt, piszkosul fájt, de a nehezén már túl voltam. Közben elküldték szövettanra a kioperált daganatot. Ez azért fontos, mert ott egészen a legapróbb részletekig meg tudják határozni, hogy milyen stádiumban volt, mit művelt az ember szervezetében, mennyire roncsolta azt, meg hasonlók. És persze a további kezeléseket is ennek függvényében végzik. Ha az embernek hatalmas mázlija van, akkor ennél a pontnál akár haza is engedhetik és elég néha-néha beugrania kontrollra. Hát, nekem nem volt. Megjött a szövettan eredménye, kiderült, hogy nem szeminóma típusú daganat (ez a rosszabbik) és hogy érbetörés is van, ami azt jelenti, hogy a daganatos sejtek már bekerülhettek a véráramba – ezáltal pedig bárhová eljuthattak a szervezetben.

Piros betűs ünnepként írtam be a naptárba október 27-ét, hiszen azon a napon jelent meg világszerte az Assassin's Creed sorozat legújabb része, az ókori Egyiptomba kalauzoló Origins. Aki régebb óta követi a blogot, az tudhatja, hogy imádom az Ubisoft ezen szériáját, a Rogue és a Syndicate a mai napig hatalmas kedvenceim, melyeket bármikor szívesen kapok elő (már csak azért is, mert utóbbit még mindig nem maxoltam ki). Hangulatteremtésben az Assassin's Creed játékok mindig is élen jártak, a felhőtlen örömöt azonban az Ubisoft játékokra sajnos gyakran jellemző bugok és kifagyások árnyékolták. 9-10 óra játék után azt tudom mondani, hogy az Assassin's Creed Origins bár nem mentes a bugoktól, simán hozza azt a szintet, amit elvártam tőle. A térkép hatalmas, a tennivalók épp megfelelő arányban vannak szétosztva (el lehet felejteni a Unity okozta kisebb sokkot, mikor rápillantottunk a térképre és megláttuk, mennyi ikon vár ránk), a sztori pedig bár nem túl összetett, azért megvannak a maga mélységei (gondolok itt a főszereplő Bayek személyes tragédiájára). A hangulat igazán kellemes, Alexandria zsúfolt utcáit járni legalább akkora élmény, mint a közelben lévő buja dzsungelekben mászkálni, vagy átszelni a Nílust egy kis ladikkal - itt a Black Flag is megidéződik. Engem simán berántott megint a játék, és hiába volt elsőre fura az új irányítás és harc stílus, pár perc alatt hozzászoktam.

Hosszabb teszt érkezik majd, miután kimaxoltam a játékot.

Addig pedig mindenki próbálja ki, aki kicsit is kedvet kapott hozzá!

Kattintás után még néhány kép:

Sokáig gondolkodtam rajta, hogy megírjam-e ezt a cikk-sorozatot vagy ne. Ha az ember tudatosul azzal, hogy a legalattomosabb betegség támadta meg, akkor általában nem az az első reakciója, hogy posztot írjon róla. Aztán eltelt egy év és arra jutottam, hogy mindezt ki kell írnom magamból. Talán segíthet mindazoknak, akik szeretnék jobban megismerni ezt a betegséget, szakorvosi kifejezések és tudományos maszlag nélkül.

A hererákról, meg annak leküzdéséről lesz szó a továbbiakban.

Én sokáig el sem tudtam magamról képzelni, hogy rákos lehetek. Oké, nem éltem fitnesz-bajnokokhoz hasonló életet, ettem zsírosat és cukrosat egyaránt, de alkalmi dohányosként ügyeltem arra, hogy ne napi fél dobozzal, csupán 1-2 szállal beérjem. Sosem voltam függője a cigarettának. Edzőterembe nem jártam, otthon a lakásban azonban volt időm edzeni, hiszen az előző munkahelyemtől mindössze 3 megállóra laktam és már 16:30-kor végeztem hétköznaponként. Otthon gyors lepakolás, tévé bekapcsol, YouTube és kezdetét vehette egy másfél-két órás edzés, két napos időközönként. Tudom, hogy ez nem sok, de több mint a semmi. Bár nem vittem túlzásba, de igyekeztem legalább az általános kondíciót tartani, hogy ne fulladjak ki négyemeletnyi lépcsőzés után. Aztán 2016 közepén feltűnt, hogy valami nem stimmel…odalenn. Konkrétan a bal herém akkorára dagadt, mint egy dió. Eleinte nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet – pedig bárcsak megtettem volna – aztán végül 2016 őszén elmentem a kerületi urológiára, megnézetni, hogy mi újság. Azonnal átvittek a röntgengéppel felszerelt szobába. Egy idős doktor ott a főorvos, kimért, szigorú alak. Felvázolta előttem a tudnivalókat: rosszindulatú daganat, késői stádiumban, műteni kell azonnal. Menjek haza, pakoljak össze és irány a Bajcsy kórház, amint lehetséges. Ültem, hallottam, hogy miket mond, de nehezemre esett felfogni. Nem mondta ki, hogy rák. Csak hogy rosszindulatú daganat. Gyorsan bementem a munkahelyemre, elmeséltem mi újság, körbetelefonáltam. Mindenki le volt döbbenve. De leginkább én. Elcsuklott a hangom, elharaptam a mondatokat. Nem tudtam, hogy mi vár rám, de átkozottul féltem tőle.

Nem hittem volna hogy a meglepően jól sikerült "AZ" és a remek "Bilincsben" után még egy Stephen King adaptáció elnyeri idén a tetszésemet, de az 1922 nem csak hogy rászolgált erre, még pofátlan módon le is pipálta a két másikat.

Wilfred James egy isten háta mögötti farmon tengeti dolgos mindennapjait, felesége és fia társaságában. Napi rutinját azonban megtöri, hogy az asszony pénzzé tenné a földjüket és a városba költözne a fiával együtt. Wilfred némi tanakodás után úgy dönt, hogy megöli feleségét, majd elrejti a holttestet és ezzel talán a problémái is eltűnnek. A gyilkosságban fia is segédkezik neki, azonban a szörnyű tett után egyre különösebb dolgok kezdenek történni a farmon, Wilfred pedig úgy érzi, az asszony visszatért a sírból és átkot hozott rájuk.

Ez pedig nem csak az egyre több patkány jelenlétében mutatkozik meg, amik mindenhonnan előmásznak - például a falból, hello Lovecraft! -, hanem a férfit mardosó bűnbánat megtestesüléseiben is, melyekben minduntalan halott feleségét látja maga körül. Mikor már fia is ellene szegül, Wilf élete kezd végérvényesen összeomlani és a magány rátelepszik mindennapjaira, kéz a kézben járva az eltusolt gyilkosság terhével.