Mikor az Iraki háborúval kapcsolatos filmek kerülnek terítékre, az ember rögvest olyan alkotásokat kezd el kirajzolódni látni lelki szemei előtt, mint a Bombák földjén, az Amerikai mesterlövész vagy akár az HBO saját gyártású Generation Kill sorozata. Pedig a témát már számtalan film próbálta meg feldolgozni, több-kevesebb sikerrel. Akadnak például, melyek a háború témáját csak érintőlegesen használják, a fő cselekményszálat nem rá hegyezik ki. Ilyesmi volt az Elah völgyében vagy a Testvérek - egyik sem túl erős film. Aztán ott vannak - a kötelező dokumentumfilmek mellett - a polgárpukkasztásra, mi több, a sokkolásra játszó rendezők munkái. Jó példa erre a Redacted, ami megmutat megerőszakolást és lefejezést is, a minél durvább hatás érdekében. A 2010-es Buried viszont egy egészen más szemszögből mutatja be a háborút, méghozzá úgy, hogy egyetlen lövés sem dördül el benne.

Mi több, végig ki sem jutunk benne a föld alól. Merthogy a Buried a teljes játékideje alatt egy szűk fa koporsóban játszódik. Az élve eltemetés talán az egyik legborzalmasabb halál, amitől az ember életében retteghet. A lassan, fokozatosan fogyatkozó oxigén, a bezártság, a sötétség mind-mind képesek percek alatt a téboly szélére sodorni az így járó szerencsétlent. Filmekben láthattunk már ilyesmire korábban példát, noha - és ezt nagyon gyorsan hozzá kell tennem - egy teljes filmet még nem fűztek fel erre a tematikára ennyire jól. Nekem hirtelen az 1988-as Nyomtalanul (The Vanishing) illetve a Kill Bill vol.2 vonatkozó jelenetei jutottak eszembe, aztán beugrott, hogy a CSI - A helyszínelők c. sorozatban is volt egy Tarantino által rendezett dupla-epizód, melyben egy őrült az egyik helyszínelőt rabolta el és ásta a föld alá, hogy onnan aztán élőben közvetíthesse a haláltusáját (spoiler: nem halt meg). Tehát maga a téma nem épp újkeletű, azonban csak igen kevés rendező mer hozzányúlni. Veszélyes ez a terep, mint a futóhomok, hiszen át kell adni a pánikot és a klausztrofóbiát, de olyan elemi erővel, hogy maga a néző is ott érezhesse magát a föld alatt, tehetetlenül. Rodrigo Cortés tökéletesen oldotta meg a feladatot, a Buried pedig egyszerre lett egy hihetetlenül nyomasztó, feszültséggel teli thriller és egy pontos látlelet az Iraki háború időszakáról.

Egy tragédia bármikor megtörténhet. Elemi erővel képes lecsapni, hogy fenekestül felforgassa az ember életét. A Super Dark Times csalóka film lett, ugyanis az első felében képes az orránál fogva vezetni a nézőt, hogy aztán lerántsa a leplet egy igen releváns kispolgári félelemről, amit nem érdemes a szőnyeg alá söpörni.

Zach és Josh kiskoruk óta a legjobb barátok. Együtt nőttek fel ugyanabban az eldugott, csendes amerikai kisvárosban, ahol az utcákban mindenki ismeri a másikat. Daryl és Charlie még nem a gimi padjait koptatják, ők kicsit messzebb járnak suliba minden hétköznap reggel. A sors úgy hozza, hogy a négy srác egymásra talál, összebarátkoznak és együtt lógnak suli után. Josh testvére épp szolgálatot teljesít valahol a tenger túloldalán, ezért egyik alkalommal bekukkantanak a szobájába. Két fontos dolgot találnak ott: egy jókora zacskó füvet, és egy szamurájkardot. Mindkettő a későbbi bonyodalmak forrása lesz. Mikor a közeli erdőben hülyéskednek a karddal, Josh meglátja, hogy Daryl lenyúlta a füvet és el akarja szívni. Összeszólalkoznak, majd tett tettet követ és az elharapódzott balhé keserves végeredménye az lesz, hogy Josh véletlenül nyakon szúrja Daryl-t a karddal, amibe a fiú bele is hal. A pánik a másodperc törtrésze alatt éri el a három másik srácot. Ha jelentik az esetet és a rendőrök megtalálják náluk a füvet, akkor szopás. Josh számára viszont így is, úgy is szopás, mert ugyan nem szándékosan követte el tettét, de ezért minimum javítóintézetbe küldenék. Eldöntik hát, hogy inkább elrejtik a holttestet. Ezzel viszont egy szörnyű lavinát indítanak el.

Balról jobbra: Josh, Zach, Daryl és Charlie

A film főszereplője Zach. Az ő szemével láthatjuk az eseményeket, a szerencsétlen balesettől fogva az utána következő napokon át egészen a véres végkifejlettig. Zach csendes srác, aki a maga egyedülálló módján igyekszik feldolgozni a tragédiát. A két másik fiú viszont teljesen másképp reagál az egészre. Láthatjuk, amint Josh megtörik, Charlie azonban a mérhetetlen tagadásba burkolózik és az eset után egy nappal már hallani sem akar a többiekről. Kivonja magát a felelősség alól, ignorálja tudatalattijában az elmúlt napot. Zach azonban kezd összeroppanni, rémálmok gyötrik és képtelen másra - a saját anyjára, vagy a folyamatosan nyomuló Allisonra - koncentrálni, a paranoia beférkőzik életébe és megmérgezi azt. A Super Dark Times nagyon szépen fényképezett, remek zenei aláfestéssel és abszolút kiemelkedő színészi játékokkal megspékelt thriller-dráma lett. Ha mindenképpen hasonlítanom kellene bizonyos filmekhez, akkor azt mondanám, hogy olyasmi, mint ha a 13 Reasons Why és a Donnie Darko szerelemgyereke lenne, persze valamivel korhatárosabb kiszerelésben. És valahol itt kellene abbahagynom a kritikát, elmentenem a posztot, kilépnem és a Kedves Nézőre bíznom, hogy bevállalja-e a filmet avagy sem. De akkor hol maradna az a bevezetőben említett kispolgári félelem, amit mézesmadzagként elhúztam az imént? Innentől spoilerek

Becsengettek, a következő óra: PARANOIA

Tényleg nagyon szép, ahogy a film félrevezet. Hiszen simán elhisszük, hogy a baleset tényleg baleset volt - nem kételkedünk. Aztán behozzák azt a szálat, hogy igen ám, de mi van akkor, ha az az ember, akit talán a világon a legjobban ismertél, nem is az, akinek mutatja magát? Mi van, ha a legjobb barátod egy pszichopata? Ha lehull a kedvesen mosolygós álarc, megy a levesbe az összes együtt töltött perc, a közös bringázások és Street Fighter meccsek, majd a végén egy ismeretlennel állsz szemben, aki kinézetre pont olyan, mint ő - de mégsem ugyanaz. Bátor film a Super Dark Times, mert bármennyire is elkapkodja a végkifejletet, nem rág a néző szájába jelentőségteljes részleteket, a mondanivalója átjön. Hozzá mer szólni egy olyan témához, amit ennyire közel még nem igazán hoztak filmben. Mert ha a stáblista alatt visszagondolunk a nyitó jelenetre, akkor rögvest rájöhetünk, hogy a Gonosz már a kezdetektől fogva jelen volt a kisvárosban. Nem Daryl halála volt az őrület első manifesztációja, azonban valahol mégis ez volt a katalizátor. Ha egy kicsit mélyebbre ásunk, megállapíthatjuk, hogy egy igen esszenciális filmmel van dolgunk. Vélhetően a hazai mozikat elkerüli, DVD megjelenést sem várok tőle, viszont tényleg érdemes megnézni.

2017 egyik rejtett gyöngyszeme.

Értékelés: 9/10

Azt hiszem, 2008, maximum 2009 lehetett, mikor a birtokomba került a Tomb Raider Legend. Kiskoromban imádtam Lara Croft kalandjait, a PSX-en tolt 1. rész a mai napig meghatározó élmény számomra, és magam is azok közé tartozom, akik moziban láthatták az Angelina Jolie főszereplésével készült B-filmes, ám abszolút fogyasztható filmes adaptációt. A játékot az Anniversary kiadással (erről is lesz majd később teszt) együtt zsákoltam be egy Media Marktban, a "Legjobb Választás" (LV) címszóval ellátott, szép, igényes kiadású lemezek formájában. Ez a kiadás egyébként az "Ezt Vedd Meg" (EVM) szellemi örökösének számított, csak ők ügyeltek arra, hogy minőségi játékokat adjanak ki. Ugyanilyen kiadásban sikerült még beszereznem abban az évben a horrorisztikus F.E.A.R-t (meg annak két kiegészítőjét) illetve a varázslatos Fable The Lost Chapters remekművet is, melynek Danny Elfman szerezte csodálatos zenéjébe a mai napig beleborzongok, pedig igen kevés játék érte el ezt nálam eddig (talán még a Heroes III). Persze én is csorgattam a nyálam a Legendre mikor megjelent, azonban csak azután rohantam a boltba megvenni, miután lett egy kellően erős gépünk hozzá otthon. Egy Fujitsu-Siemens asztali PC lett a nagy karácsonyi meglepetés, eredeti (!) Windows Vista operációs rendszerrel, meg Nero 7 szoftverrel és Norton vírusirtóval - amit azonnal le is szedtem, mert belassította a rendszert. Ekkor már nyugodtan nézegethettem a különféle PC magazinokban tesztelt játékokat. A warez persze élt már, azonban számomra megrekedt az mp3 letöltésnél. Nagy érdeklődéssel telepítettem hát fel a 2006-os Legendet.

A menü egész hangulatos. Lara a háttérben áll, miközben egy nagyon szép főtéma szól, ami ugyan már nem a régi, jól megszokott dallamokra épült, viszont szerintem kellően hatásos így is és meghozza a kedvet egy kis kincsvadászathoz. Új játékot indítva Bolíviában kezdünk és az első néhány szakasz még tutorialként elmagyarázza, hogy miként tudunk ugrani, guggolva közlekedni, falon mászni és egyebek. Az irányítás sarkalatos pontnak számított nálam, hiszen bármennyire jól el is voltam az Angel of Darkness felpatchelt változatával, az tagadhatatlan tény, hogy annak a résznek az irányítása katasztrofálisra sikeredett. A Core Design ott engedte el végleg Lara Croft kezét, a jogok pedig a Crystal Dynamics stúdióhoz vándoroltak, akik - mint a tesztből kiderül majd - egyáltalán nem végeztek pocsék munkát. Szóval a Legend irányítása sokkal jobban kézreáll, pár gombot kell csak nyomkodni. Nyilván ebben nagy szerepet játszott, hogy konzolokra is megjelent a játék, viszont én PC-n toltam végig és az irányításra egy rossz szavam nem lehetett. A kamerakezelésre már annál inkább, hiszen sajnos néha elég érdekes szögeket írt le, viszont ez sem volt túl zavaró.

Platform: PlayStation 4

Az Assassin's Creed játékok ma már megkerülhetetlenek. Pedig emlékszem még, mekkora hype előzte meg annak idején - 2005-2006 körül - az első rész megjelenését, és arra is, hogy aztán mekkorát bukott szegény Altair mind a kritikusok, mind a játékosok előtt. Pedig a játékmechanika alapjait már ott lefektették a derék francia fejlesztők. A parkour mozgásrepertoár, a sunyi, lesből gyilkolászás, a rejtett pengék, de még a lovaglás is a 2007-es első rész elsőként behozott sajátosságai voltak, igazán eltérő játékbeli stílust utána csak a Black Flag hozott 2013-ban, a hajózás bevezetésével (tudom, hogy a III. részben is benne volt, de ott csak hangulati elemként). Az Assassin's Creed pedig az évek alatt kult-sorozattá nőtte ki magát, melyben voltak remek (II, IV, Rogue, Snydicate) és kifejezetten gyenge (III, Unity) részek is, de még ezek sem tudták megállítani a franchise egyre növekvő népszerűségét. Figurák, ruhák, bögrék, táskák, kifestők, könyvek és megannyi egyéb dolog viseli ma már büszkén az Assassin's Creed nevet, az Ubisoft pedig elhozta nekünk az első hivatalos eredettörténetet.

Ez lett az Origins. A Hellenizmus időszakában - miután Nagy Sándor meghódította Egyiptomot - járunk, főhősünk pedig Bayek, akit egy személyes tragédia kísért és hajszolja városról-városra, a bosszú édes ízével szájában. Egy Assassin's Creed sosem a mélyen kidolgozott karakterekről volt híres (és akkor a borzalmasan egydimenziós főellenfelekről jobb ha nem is szólok!) és ez itt sincs másképp. Bayek kedvelhető főhős lett, de semmi több. Nem fog senkinek sem annyira a szívéhez nőni, mint Ezio vagy Edward, ugyanakkor bőven szimpatikusabb, mint mondjuk Arno. Bayek ráadásul egy medzsai, a gyilkolást már évek óta profi szinten űzi, ezért nem érezzük azt a játék elején, hogy mindent nekünk kell megtanulnunk magunktól - pedig de. A teljesen újratervezett harcrendszert szokni kell, már nem a Batman-játékokra emlékeztető stílus érvényesül, el lehet felejteni azt, hogy ha jó ütemben ügyesen nyomkodjuk a gombokat, akkor az összes közelben lévő ellenfelet leölhetjük. Itt ha a életünkre törők túlerőben vannak - és legtöbbször abban vannak -, akkor bizony taktikáznunk kell és okosan megválogatni a harcstílusunkat.

A játék bőszen szórja az XP-t, akármit csinálunk. Ez pedig nagyon hasznos, hiszen Bayek ennek függvényében képes szintet lépni, fejlettebbként pedig már nekimehetünk vele táposabb ellenfeleknek, illetve nehezebb küldetéseknek is. Ez utóbbi egyébként becsapós, hiszen bár a játék pirossal jelzi, ha nem vagyunk még elég fejlettek egy bizonyos misszióhoz, ha csak 2-3 szintlépés hiányzik hozzá, akkor már eltűnteti a piros feliratot és megpróbálhatjuk. Igaz, vért fogunk izzadni, de megpróbálhatjuk. Én például így mentem neki egy főellenfélnek és vagy 30x próbálkoztam, mire meglett. Úgyhogy mindenkinek elsősorban inkább az előzetes fejlődést, craftolást és tápolást ajánlanám, csak ezek után a missziókat. A fő küldetési szál mellett temérdek mellékküldetés áll rendelkezésünkre, ezek változatossága azonban hagy némi kívánnivalót maga után. Sajnos a legtöbb mellékküldetés nagyon egysíkú és ugyanarra a sémára épül. Én valahol ott untam rájuk végérvényesen, mikor fél óra alatt a harmadik olyan missziót dobta be, mikor is el kellett sunnyogni egy közeli erődbe / táborba és onnan a hátunkra kapva kellett kimenekíteni egy járni képtelen foglyot.