A Little Nightmares jó játék, mi több, kiemelkedően jó játék. A Tim Burton -féle, erősen karikatúra alakok és horrorisztikus környezet alatt egy meglepően mély mondanivalóval bíró alkotás lapul. A sárga esőkabátos Six kalandja többféleképpen értelmezhető, de abban talán mindenki egyetért aki végigjátszotta, hogy csak úgy mint az INSIDE a fogyasztói társadalom árnyoldalára, úgy a Little Nightmares is valós, releváns problémákra reflektál. Hogy pontosan mire, azt nem szeretném elárulni - hátha akad még, aki nem játszotta -, de legyen elég annyi, hogy a kis indie játék jóval többet rejt magában, mint ami elsőnek kitűnik.
És mivel a Little Nightmares kritikailag és a játékosok körében is igen népszerű lett, a fejlesztők úgy döntöttek, hogy kiadnak még hozzá néhány extra történetszálat. Ez lett a Secrets of The Maw, amely jelen pillanatban kettő DLC-t tartalmaz, de nemsoká érkezik a harmadik is. Ezekben már nem Six-et, hanem egy The Runaway Kid névre keresztelt, bozontos fiút alakítunk, a helyszín viszont ugyanaz: a The Maw, azaz a Bendő / Gyomor. Az első fejezet a The Depths címet viseli és nevéhez hűen a mélységeket látogathatjuk meg, ahol rengeteg víz van és...még valami a vízben. Na, igen a Little Nightmares ezúttal sem hazudtolja meg önmagát és a feszültséget egyből az egekbe tornázza, amint megpillantjuk, hogy valami közelít felénk a víz alatt. Alattomos részek ezek, leginkább az Amnesia The Dark Descant azon részét idézik, mikor ládáról-ládára kellett ugrálnunk a vízzel elárasztott kastélyszinten. Csak itt annyival nehezebb a dolgunk, hogy ami a víz alatt les ránk, az képes meg is lökni az adott platformot, amin éppen állunk és ha nincs szerencsénk, rögtön belepottyanunk a sötét, zavaros vízbe, ahol már vár ránk a rémség, hogy csontos kezével a mélybe rántson.
Az évet egy klasszikus, téli estékre való filmmel zárnám. Karácsony elmúlt már, azonban az ünnepi hangulat még kitart pár napig. Jó választás lehet ilyenkor Bob Clark 1974-es horrorfilmje, a Black Christmas (Fekete karácsony) mely több szempontból is igen fontos alkotás. A slasher műfaj egyik alapkövéről van szó, mely műfaj ha egy karácsonyfa lenne, akkor a Black Christmas lehetne az egyik legfényesebben ragyogó dísz rajta. Fényfüzérrel megvilágított sziluettje a mai napig élénken vibrál, hatásából pedig semmit sem vesztett. Négy évvel járunk a Halloween előtt, John Carpenter fejében még csak épp kirajzolódni látszik Michael Myers karaktere, amihez épp Clarktól kapott hátszelet. A kanadai rendező ugyanis évekkel a Halloween elkészülte előtt már felvetette a film alapötletét Carpenternek, szóval ha nagyon sarkítva nézzük, akkor a Halloween elsöprő filmes sikere bizony nem kizárólag John Carpenternek köszönhető, legalábbis ami a sztorit illeti. De térjünk vissza 1974-be.
Igen erős évet tudhatunk magunk mögött, mely viszont sajnálatos módon a nők ellen elkövetett szexuális erőszaktól volt hangos, ugyanis nap mint nap előkerült egy-egy újabb, nagy port kavaró ügy. A Weinstein-botrány megtette hatását, rengetegen álltak nyilvánosság elé és a téma még koránt sem csengett le. Közben pedig volt egy fullasztó nyarunk, én munkahelyet váltottam végre és eljutottam arra a pontra is, hogy leírtam hogyan küzdöttem meg a rákkal tavaly (Első fejezet, Második fejezet, Harmadik fejezet). Temérdek szuper filmre lehetett beülni idén is a moziba, mellettük pedig videojátékos és zenei fronton is kifejezetten jól teljesített 2017. Már nem azzal találkoztam, mint tavaly, mikor igen nagy dilemmában voltam év végén, hogy például az év lemezének mit tegyek meg.
Sajnos a közélet itthon mit sem változott. Az emberekben még mindig túlteng az utálat és az irigység, és most már nem is főképp a migránsok miatt. Meghatározó egyfajta negatív hozzáállás a többség részéről, különösképp érkező filmeknél vagy játékoknál figyeltem ezt meg újabban. Méghozzá, hogy például az adott film még be sem került a mozikba, nemhogy a közönség, de talán még maga a rendező sem látta a végső vágást, azonban egyetlen előzetesen kiadott trailer (avagy teaser) alapján sokan már szarozzák, sőt, temetik a filmet.
Nem véletlenül hoztam a filmes példát, ugyanis hiába érkezett idén nagyon sok kíváló film, azért pár bűnrossz így is becsúszott. És akkor rá is kanyarodnék 2017 számomra legnagyobb filmes csalódására, mely nem volt más, mint az Alien Covenant. Továbbra sem azt mondom, hogy ez egy rossz film lenne, hiszen messze nem az. Fröcsöghetnek nekem a wannabe filmkritikusok, akik szerint Ridley Scott meggyalázta az Alien mitológiát, azonban a Covenant egy igen is nézhető, mi több, szerethető film lett. Ugyan a '79-es Aliennek csak távolról köszönhet, azonban vannak kiemelkedő pillanatai. Tehát nálam az Alien Covenant nem "2017 legrosszabb filmje" hanem csupán 2017 legnagyobb csalódása. És hogy miért? Nos, mert sokkal de sokkal több lehetett volna benne. A Prometheus nagyon nagy kedvencem, zseniális modern sci-fi horrornak tartom és még jobban szeretem azon tulajdonsága miatt, hogy a sötét űr ismeretlenjébe burkolózó xenomorphoknak elkezdett háttérsztorit adni. Nekem ne mondja már egyetlen ős-rajongó sem, hogy a '79-es eredetinél ne foglalkoztatta volna a kérdés, miszerint mégis hogy a fenébe került a lezuhant idegen űrhajó az LV-426 bolygóra, vagy hogy honnan származik ez a fekete, nyúltfejű, groteszk lény? Mert engem rohadtul érdekeltek ezek a dolgok, egészen azóta, hogy láttam a filmet apám hangalámondásos VHS-gyűjteménye jóvoltából. És a Prometheus elkezdte adagolni a válaszokat. Nem zúdította mindet ránk, de megkezdett egy irányvonalat, ami a maga mitológiateremtésével és egyre újabb megválaszolandó rejtélyeivel teljesen korrekt ösvénynek bizonyult volna, egészen addig a pontig, mikor is Ridley Scott - hallgatva a vérszomjas rajongók szavára - le nem tért róla.
Ez egy olyan játék, amit már nagyon régóta szerettem volna végigvinni és most, hogy újabban egy csomó indie játék leárazásra került PS Store-on, kaptam is az alkalmon és megvásároltam. Kíváncsian ültem le elé, ugyanis sem a mellé vásárolt Oxenfree, sem az AAA-kategóriás Assassin's Creed Origins nem nyerték el túlzottan a tetszésemet.
Szerencsére a Brothers mérföldekkel jobban betalált nálam. Mondjuk, hogy miért, arra egyértelmű választ nem igazán tudnék adni. De szerintem, mert öregszem. Mindig is többre tartottam a független fejlesztésű, indie játékokat, hiszen azokban túlteng a kreativitás és az innováció. Nem is csoda, hogy például az idei év legjobbjának már most a Hellblade: Senua's Sacrifice pokolraszállását tartom. Szóval valamiért a Brothers: A Tale of Two Sons jobban elkapott, lekötött és nagyjából egy délután alatt a végére (+100%-os kimaxolás) is értem.
A történet egy testvérpárról szól, kiknek apja halálos beteg lesz. A két fiú talicskán elviszi őt a helyi piócásemberhez (najó, gyógyítóhoz) aki elmondja nekik, hogy a fater életét csak az Élet fájának - itt már kapcsolódunk a skandináv mitológiához - nedve mentheti meg, ami pedig nem ott van a közelben a fenyőerdőn túl, a kis patak mellett. A fiúknak jókora utat kell hát megtenniük, versenyt futva az idővel, rengeteg kalandon át, hogy megmenthessék apjuk életét. A sztori amúgy bármikor elmenne egy Grimm-mesének, csak aztán a falubéli vidámságot és a madárcsicsergéssel megtöltött erdőket felváltják a véráztatta patakok és a kiszáradt fákról némán lógó, rothadásnak indult halottak. De ne szaladjunk még ennyire előre, különben azt hihetnétek, hogy a Brothers valamiféle Limbóhoz hasonló kifordított, szürreális kaland. Kezdjük inkább azokkal a dolgokkal, amik már az első percekben is nyilvánvalóak. Például az irányítás, ami meglehetősen forrdalminak számít ebben a műfajban.
A két fiút ugyanis egyetlen kontrollerrel kell irányítanunk, a bal analóg kar az idősebb, míg a jobb analóg kar a fiatalabb testvért hivatott mozgásra bírni. Ha pedig interakcióba szeretnénk lépni, akkor elegendő az adott oldal ravaszát lenyomnunk. És igazából ennyi, több gombra nincs is szükségünk a játékhoz. Ez a fajta irányítás persze kissé szokatlan lehet, az első pár percben össze-vissza fogunk körözni a testvérekkel, de bőven megszokható. És ha már kellőképp kitapasztaltuk, elindulhatunk a sűrű erdő irányába, hogy biztonságos falunkat magunk mögött hagyva elébe álljunk az ismeretlen nyújtotta kalandoknak. Egy másik rögtön szembetűnő pont a grafika. Itt igen vegyes érzéseim vannak, ugyanis néhány helyszín elképesztően gyönyörű, míg például maguk a karakterek - főleg az átvezető animációkban - botrányosan bénán festenek. Sejtésem szerint a textúrák azon kívül, hogy kicsit magasabb felbontást kaptak, semmivel sem lettek szebbek az előző generációs változathoz képest.
Pedig - ahogy említettem - akad néhány helyszín, ahol viszont a leesett államat keresgéltem a nappaliban, annyira gyönyörűre alkották meg őket a svéd fejlesztők. Legtöbbször a kamera is igyekszik úgy forogni, hogy mindent lássunk, de szerencsére manuálisan is forgathatjuk, ha kedvünk tartja. A játékmenet a klasszikus 3D-s platformerekre hajaz, azaz haladunk előre, ugrálunk ahol kell és néha logikai feladványokat oldunk meg. Utóbbiaknál a dolog pikantériája, hogy ezekhez legtöbbször mindkét testvért igénybe kell vennünk. Teszem azt, amíg az egyik füttyszóval eltereli a szántáson vadul csaholó kutya figyelmét, addig a másik át tud mászni a szalmabálákra és így tovább. Jópofák ezek a feladványok és szerencsére igen változatosak is, sosem érezzük úgy, hogy már megint ugyanezt kellene csinálnunk. A hangok és a zene is igen eltalált lett, külön érdekesség, hogy a játékhoz a készítők kitaláltak egy saját fantázianyelvet, amin megszólalnak a karakterek. Amit még mindenképp ki kell emelnem, az a lezárás. Ennyire drámai, megindító, érzelemdús befejezést igen ritkán látni videojátékban.
Ahogy haladunk előre a két testvérrel, a meseszerű táj kezd egyre komorabbá válni. Először csak azt látjuk, amint a hegyi patak áttetsző vizét vörös vér szennyezi, kisvártatva pedig ennek okát is megláthatjuk: halott óriások fekszenek benne. Később elhaladunk egy barlangrajz mellett (figyelem, könnyű eltéveszteni!) ami azt ábrázolja, hogy az óriások között háború dúlt. Igen ám, de semmi többet nem tudhatunk meg minderről. És itt ütközik ki a Brothers egyik legfájóbb pontja, mégpedig hogy a világa nincs eléggé részletesen kidolgozva. Engem speciel baromira érdekelt volna az óriások háborúja, avagy később a vérkultusz az emberáldozattal - aki mellesleg egy pók asszonyság - de klassz lett volna megtudni valamit a tenger közepén álló hatalmas torony lakójáról is. Sajnos ezeket nem bontják ki, inkább a játékos fantáziájára bízzák, hogy tovább szövögesse magában őket. Mondjuk lehet tervbe volt véve egy esetleges folytatás, csak az sosem készült el, pedig nálam instant buy lett volna.
De félre a kukacoskodással, a Brothers: A Tale of Two Sons még így is az egyik legjobb, legfantáziadúsabb és egyben legdrámaibb indie kalandjáték, amit találhatunk a piacon. Amondó vagyok, hogy aki csak egy picit is kedvet kapott hozzá, az ne habozzon, vágjon bele ebbe a véres Grimm-mesébe, különben egy hatalmas kalandot szalaszt el.
