Te jó ég, mennyire végtelenül nyomasztó ez a film! David Lynch a mai napig ott van azon híressé vált filmrendezők között, akik nem álltak be a sorba. Filmjei szörnyen elvontak, szürreálisak, már-már a groteszk, sőt, az egyenesen abszurd szintjeire kapaszkodnak. Akinek a Twin Peaks - főleg az új évad! - helyenként kifejezetten elvont volt, az egész megbotránkozhat az 1977-es Eraserhead (Radírfej) láttán. Pénzhiány miatt előzőleg négy éven át készült, Lynch pedig magára vállalta a rendezésen kívül az írást, a vágást, a speciális effekteket és a zenéért is felelt. Mondjuk nem sok zene van ebben a filmben. A legtöbb amit hallunk, az inkább csak háttérzaj. Az egyetlen zenei betét a radiátor mögött lakó, groteszk arcú nőhöz köthető, aki angyali hangján énekli, hogy minden rendben van. De hogy is lehetne minden rendben, mikor főhősünk - Henry - élete fenekestül felfordulni látszik? Szerelmével tesznek egy olyan abszurd látogatást a lány szüleinél, hogy ahhoz képest a Texasi láncfűrészesben látott vacsorajelenet szimpla délutáni uzsonnának minősül.

Otthon sincs minden rendben. Kettejük kisbabája ugyanis nem épp egy tündéri aranybogár, hanem egy nyálkás, mutáns szörnyszülött, ami folyton emberi hangon sír. Itt a szürrealizmus már a csúcsra jár, azonban kapunk egyértelmű(nek szánt) utalásokat is. Lynch később elmondta, hogy ez a szörnyszülött csecsemő számára saját otthoni életük kivetítése volt. A forgatás megkezdése előtti évben született meg ugyanis Lynchnek és feleségének donga lábú kislánya, a Radírfejben pedig visszaköszönnek a házassággal és a szülővé válással járó terhek, a félelmek megtestesülése és groteszk formában történő prezentálása. Henry felesége nem bírja sokáig a lény folytonos sírását, lelép otthonról - egyértelmű utalás a szülés utáni depresszióra. Henry pedig egyedül marad ezzel az izével. Innentől fogva a férfi fokozatosan egyre mélyebbre zuhan a saját (rém)álmaiban. Felébredvén már azt képzeli be, hogy gyermeke rajta nevet, minek következtében felvágja a fáslit melybe a mutáns lény be lett pólyálva. Ám a fáslival együtt a lény hasát is felvágja, annak belsőségei pedig kibuggyannak. Míg a groteszk "izé" hörögve épp haláltusáját vívja, Henry elszörnyed tettétől. Végül a lény belsőségei szerteszét folynak, hasa teljesen szétnyílik és vért köp. Henry ekkor belevágja lüktető szívébe az ollót és a lény kimúlik. Mindezek után a férfi egy álomszerű helyen találja magát, a fura arcú lánnyal aki átöleli őt és körbekeríti őket a fehér, ködszerű, vakító fény. Itt ér véget a film, és innentől kezdhetjük emészteni Lynch pályafutásának legbizarabb művét.

Legkeményebb jelenet: Henry akaratlanul (?) megöli a lényt

Ha valamilyen film elé odabiggyesztik azt hogy ''igaz történet alapján'' akkor azért egy kicsit elfog a félsz, mert az ilyen típusú filmek mindig valami hatalmas nagy mondanivalóval próbálják becserkészni az átlag nézőt és masszív drámai vonallal meggyőzni az alkotás fontosságáról. Az esetek többségében azonban az ilyen filmek összeroskadnak a cipelt teher alatt. Túlcsordul a drámaiság, a pátosz, a giccs és a végeredmény abszolút csalódásként marad elkönyvelve. A Jack Ketchum regényéből, megtörtént események alapján készült 2007-es The Girl Next Door azonban nem esik ebbe az említett hibába. Horror helyett ez is dráma inkább. A sztori az '50-es években játszódik - azon belül is egy tipikus amerikai kertvárosban - amikor még teljesen más volt az élet, de a II. világháború utáni békeállapot nyújtotta megnyugvás, fényűzés és pompa mögött éppúgy megtalálható volt az leplezett erőszak, korrupció, és egyéb mocskos kis titkok is. Igen, még a kertvárosban is. Itt éldegél a kamasz David, aki jóban van a környék összes gyermekével, vígan eljátszogatnak naphosszat, élvezik az életet, a Coca-Cola-t és még fogalmuk sincs róla hogy pár éven belül a vietnami háború végett az USA az egyik legnagyobb vereségét szenvedi el történelmében. Ebbe a miliőbe csöppen bele Meg, a szomszéd lány, aki szülei végzetes balesete után Ruth nagynénihez költözik kishúgával. Eleinte minden szép és jó. A szerény David össze is barátkozik a lánnyal, azonban idővel egyre inkább felszínre törnek Ruth ''féltékenységi'' rohamai amelyek a két lányt teljes terrorban tartják odahaza. Olyasmi ez tulajdonképpen, hogy Ruth a saját maga bűnei/hibái/elcseszett kapcsolatai miatt bünteti a lányokat. Pontosabban csak Meg-et de ha ő ellenkezik, akkor annak - egyébként járásproblémákkal küszködő - kishúga esik áldozatul. Ruth fiai és úgy cakk-pakk a környék többi gyereke kvázi alá vannak rendelve a zsarnokoskodó Ruth elnyomásának, egyetlen rossz szót sem mernek neki mondani. Emígy pedig Ruth a lányokkal szemben folytatott lelki terrort hamar testi fenyítéssel folytatja, majd odáig fajul a helyzet hogy Meg-et kikötözi a pincében, ahol a rosszcsont gyerekekkel együtt különféle lelki és testi bántalmazásoknak teszi(k) ki. David próbálja megmenteni a lányt, de Ruth és a többi gyerek ellen egyedül ő is tehetetlen. Emígy pedig Meg kénytelen elszenvedni a legkülönfélébb kínzásokat amelyeknél ugyan a néző nem láthat mindent (ám néha épp eleget) de sokszor ugye sokkal durvább az, amit nem látunk, csak elképzelünk.

Szörnyen kiakasztott, hogy David ugyan látta miket tesznek a lánnyal, látta mennyi szörnyűséget kell kiállnia (az olyan nyilvános megaláztatások mint a meztelenre vetkőztetés csak a lista legvégén állnak) ám mégsem volt képes szólni sem a rendőrségnek, sem a tulajdon szüleinek hogy ''basszátok meg, a szomszédban egy lányt éppen félholtra kínoznak''. Ez engem idegesített. De persze valós eseményeken nem lehetett változtatni, így kíváncsi voltam, mi lesz a történet vége. Nos, természetesen happy end itt sem volt. A film vége nekem egy kissé összecsapottnak hatott. Azt hiszem, ezt még jobban ki lehetett volna bontani. Eléggé zavart az indokolatlanul idióta rendőr is, aki szerintem azt sem vette volna észre ha a konyhában éppen élveboncolnak valakit. Ennek ellenére a The Girl Next Door mocskosul erős film. Húsba maró lélektani dráma amely nem múlik el nyomtalanul senkiben sem, az pedig, hogy valós eseményeken alapszik (a lányt a való életben Sylvia Likens-nek hívták) csak még súlyosabbá és lehangolóbbá teszi az összképet.

Michael Haneke legismertebb filmje talán az 1997-es Funny Games (amelyből 2007-ben készített egy szinte képkockára megegyező US-változatot) borzasztó masszív társadalomkritikus hangvétellel operál és talán épp emiatt akkor klasszikus, de érdemes megnézni tőle a 2001-es Zongoratanárnő és a 2009-ben bemutatott Fehér szalag című fekete-fehér drámát is. 2012-ben jelentkezett utoljára új filmmel - ez mondjuk idén változni fog - amely a Szerelem (Amour) volt. A cselekmény egy idős házaspárról szól, akik boldogan élnek együtt közös nyugdíjas éveikben, azonban az asszonynál hirtelen bekövetkező stroke, majd egy félresikerült orvosi műtét látványos fizikai és szellemi leépülést indít el. A férjének meg kell birkóznia ezzel az állapottal, el kell látnia szeretett feleségét és mindezek felett meg kell próbálnia elfogadnia ezt a hirtelen jött áldatlan állapotot. Haneke borzasztó szemét húzással indítja a filmet, hiszen in medias res nyitánnyal kezdünk, azaz előre tudhatjuk már, hogy mi lesz a film vége, csupán a leépülés folyamatát kell végignéznünk. Egy érzelmi hullámvasút az, amelyre Haneke felülteti a nézőt, hiszen a tökéletes idős idilli állapotot derült égből villámcsapásként töri meg a stroke és a néző bizony pontosan tudja, hogy az alattomos betegségek bizony mindig lesben állnak, bármikor lecsaphatnak - emígy pedig sokkal de sokkal hétköznapibb hangvételt kap a Szerelem, hisz bárkivel megtörténhet ez a kálvária.

Az idős pár megpróbál túljutni a nehézségeken, a férfi ellátja a házimunkát, bevásárol és úgy kb. mindent egymaga végez el, miközben felesége szellemileg egyre jobban leépül. Szívszorítóak azok a jelenetek amikor a volt zongoratanárnő (a zongora egyébként visszatérő motívum Haneke filmjeiben) megpróbál eljátszani valami szépet, de a mentális leépülésnek köszönhetően csak egy össze-vissza zajkollázs kerekedik belőle. Még szívszorítóbbak azok a jelenetek, amikor később már beszélni is képtelenné válik és csak fekszik tehetetlenül az ágyban, amelyen nem sokkal azelőtt még ketten osztoztak férjével. Azzal a férjével, aki a lehető legváratlanabb, legdrasztikusabb és legsokkolóbb választást hozza meg a film végére és cselekedete abszolút gyomorszájon vágja a nézőt. Irracionális viselkedése betudható a megcsömörlésnek is ama teher alatt amelyet cipelnie kellett attól a naptól kezdve, hogy a felesége stroke-ot kapott. A film vége borzasztóan szomorú. Ám mit sem érne az egész a két főszereplő, Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva kiváló színészi játéka nélkül. Tudjátok, én azt mondom hogy ha akartok egy igazán lélekbe maró filmet a szerelemről és annak viszontagságairól akkor feltétlenül nézzétek meg Haneke ezen alkotását mert nemcsak tökéletes film, de tényleg annyira hétköznapi, annyira valóságos hogy ez csak még zseniálisabbá teszi. Magam is megküzdöttem a lehető legalantasabb betegséggel és pontosan tudom, hogy mennyire gallyra vághatja az embert ha egy hirtelen a semmiből érkező betegség beteszi a kaput. Az öregedést egyikünk sem kerülheti el, csupán a módját választhatjuk meg. Edzünk, tornázunk és megpróbálunk egészséges életmódban megöregedni - ezzel kitolva életkorunkat pár évvel - avagy leszarjuk az egészet, piálunk, cigizünk, zabáljuk a zsíros kajákat és várjuk, hogy elteljenek az évek. A Szerelem megmutatja az időskori szellemi és fizikális leépülés legborzalmasabb fajtáját.

Vannak azok a játékok, amelyek egyáltalán nem hagynak mély nyomot bennem. Vannak amiket egyszer kipörgetek, és másnapra már el is felejtettem őket. Sőt, vannak olyanok is, amelyeket félbehagyok - pl. The Order 1886, brr...a hideg kiráz tőle - mert olyan szinten elmegy tőlük a kedvem közben, hogy sajnálok időt fecsérelni rájuk. És akkor ott van a másik oldal - a pozitív. A játékok, melyeket széles mosollyal az arcomon tolok végig, vagy épp újra és újra előveszem őket idővel. De itt találhatók azok a számomra klasszikus címek is, melyeket a mai napig hatalmas rajongással vagyok képes imádni. Csak hogy néhány példát említsek: The Last of Us (az örökös kedvenc), BioShock Infinite, LIMBO, Sleeping Dogs, INSIDE, Tomb Raider és hosszasan tudnám még folytatni a sort. Mindenkinél vannak ilyen címek, ebben biztos vagyok. És nálam ide sorakozott most fel a Hellblade - Senua's Sacrifice.

Én egyáltalán nem láttam jönni ezt a játékot, sem egy előzetest, sem egy árva cikket nem olvastam róla korábban. Csak akkor kaptam fel rá a fejem, amikor már megjelenése napján is ódákat zengtek róla itt-ott. Úgy voltam vele, hogy egyszer nagyon szívesen végigjátszanám, már csak a mondavilága miatt is, ugyanis az északi mitológia igen közel áll hozzám (két tetoválásom is ebben a témában született) Kapóra jött, hogy egy kedves barátommal felesben tudtuk megvenni a játékot - ami már alapjáraton is igen szerény áron fut - és nekem adatott a lehetőség, hogy először nekiálljak Senua kalandjának. Végül két nap alatt pörgettem ki a Ninja Theory játékát, és a végén úgy tettem le a kontrollert, hogy bármi is érkezik még idén év végéig, az holtbiztos, hogy a Hellblade nálam dobogós lesz 2017 legjobbjai között.

Erősen spoileres teszt / kritika következik, ennek tudatában olvass tovább.