Az 1996-ban megjelent első Tomb Raider hatalmas hatással volt a videojátékok történelmére, ezt ma már mindenki beláthatja. Egy olyan egyedi és utánozhatatlan élményt kínált, melyre a mai napig szívesen gondol vissza bárki, aki akkortájt kezdte el nyüstölni Lara Croft pixelekbe oltott kalandjait és hozzám hasonlóan a torkában dobogott a szíve, mikor a hatalmas T-rex először színre lépett Lost Valley sziklás területén. A fejlesztő Core Design látva a hirtelen jött óriási sikert, azonnal neki is látott a folytatásnak. A Tomb Raider II - Dagger of Xian mindössze nyolc hónap alatt készült el és a poén az, hogy mindez egyáltalán nem látszott a végeredményen - sőt! Sokan a Tomb Raider II-t tartják a régi széria legjobbjának, amiben már vezethettünk járművet és a belső helyszínek mellé kaptunk külsőket is. Kapásból az első pálya a Nagy Falon kezdődik, melyet mikor először megláttunk Laci osztálytársammal náluk a PSX-en a '90-es évek végén, nem akartunk hinni a szemünknek, annyira szép volt.

Viszont egyben baromi nehéz is. Igen, a nehézségi fokot megtartotta a Tomb Raider II, ezért én csak sok-sok évvel később, DOS emulátor segítségével toltam végig ezt a részt. A többit viszont már EztVeddMeg! kiadásban szereztem be, de erről majd máskor mesélek. A Tomb Raider II viszont idén lett 20 éves, aminek apropójából néhány rajongó elkészítette hozzá a felújított változatot, mely leginkább az Anniversary-ra emlékeztet, csak az Unreal Engine 4-nek hála ezerszer szebb megvalósításban. Gyönyörű vizuálisan a remake, a készítők pedig láthatóan hatalmas rajongói az eredetinek és remekül adták vissza a régen megismert helyszíneket - persze felújítva. Ha ez a játék 2-3 évvel az Anniversary után jelenik meg, akkor biztosan instant buy lett volna nálam és ott figyelne a polcomon a Legend és az Underworld között. Így viszont végigjátszom még 4x a demót és tűkön ülve várom, hogy mikor jelenik meg a teljes verzió. A demo mindenki számára ingyenesen elérhető és letölthető innen:

http://tombraider-dox.com/downloads/

Az újkori indie filmgyártás legragyogóbb csillaga, az A24, ritkán lő mellé. A remek Green Room mellett tavaly megkaptuk a szerény véleményem szerint az utóbbi évek egyik legfélelmetesebb, legszebb "horror" drámáját, a The VVitch személyében. Simán 2016 legjobbjának kiáltottam ki és ezt továbbra is tartom, hiszen végre olyan nyúlt a boszorkányok több száz évvel ezelőtti miszticizmusához, aki értett is hozzá - a gyönyörű fényképezés és a hátborzongató zene pedig már csak hab volt a tortán. Az It Comes at Night esetében Trey Edward Shults rendező azért nem ment annyira messzire, mint a The VVitch készítői (itt nincs kisbaba gyilkosság meg egyéb borzalmak), viszont filmje még így is bőven jó lett.

A nyitójelenet egészen hatásos. Amint szabályosan kivégzik a valamilyen vírus által megfertőzött öreg nagybácsit az erdő közepén, majd elégetik a holttestét, az már egyértelművé teszi, hogy nem egy habkönnyű témával állunk szemben. Azt ugyan nem tudjuk, hogy miféle vírus söpört végig az emberiségen, mely végül a majdnem teljes kihalásukat okozta (erre sajnos később sem kapunk választ, csak az egyik festmény sejteti ami alapján egy modern pestisként is felfoghatjuk), azonban a jelekből láthatjuk, hogy a fertőzés roppant könnyen terjedhet. A középpontban egy család áll, akik elszigetelten élnek az erdő közepén és életüket szigorú szabályok szerint élik: a házon kívülre csak fegyverrel mennek, ha bármilyen hangot hallanak azonnal gázmaszkot húznak (ezek szerint a vírus a levegőben is terjedhet?) és természetesen messziről kerülnek más embereket. Ez az utolsó szabály azonban megdől, mikor egy este egy idegen férfi tör be hozzájuk, és a fater nyakon csípi. Az alak elmondja, hogy ő csak a családja megmentése érdekében keresett egy kis iható vizet és egyébként ha elengedik, akkor átcuccolnának a famíliával, meg hoznának még ezt-azt, például haszonállatokat az életbenmaradáshoz. A fater belemegy az alkuba és hamarosan a két család összeköltözik. Az idilli élet azonban - mily meglepő - nem tart sokáig.

"A katyńi vérengzés néven ismert tömeggyilkosságot a ÖK(b)P Központi Bizottságának Politikai Bizottsága 1940. március 5-én hozott döntését végrehajtva követték el a Belügyi Népbiztosság (NKVD) egységei a Szovjetunió területén lévő hadifogolytáborokban raboskodó lengyel (részben tartalékos) tisztek és főtisztek ellen. Az áldozatok számát a különböző becslések 22 és 23 ezer fő közé teszik." Na, ez az a film amit kötelező lenne levetíteni az iskolákban, és nem a pocsék Szabadság, szerelem! és még pocsékabb Sorstalanság filmekre elrángatni szerencsétlen diákokat. Tudom, mert mi is mentünk mindkét filmre - kötelező volt. Az elsőből annyi maradt meg, hogy Csányi Sándor és Fenyő Iván együtt játszottak, a másodikból meg az, hogy végig az járt a fejemben, hogy a könyv mennyivel sokkal jobb, mint a botrányosan rossz filmadaptáció, aminek végtelenül szomorú zenéjétől már a szék karfáját kapartam. Ellenben a 2007-es Katyn egy iszonyú erős film. Andrzej Wajda, Oscar-díjas lengyel filmrendező készítette és bizony ott a helye a legjobb háborús filmes alkotások között, mely mellett nem szabad szó nélkül elmenni.

A Katyn a hangsúlyt a harcok bemutatása helyett inkább a szétesett családokra helyezi, akik az utolsó pillanatig várják haza szeretteiket, és csak a végső pillanatban szembesülnek vele, hogy mi is történt az erdőben. Wajda remek rendező, a fényképezés kitűnő, a vágások azonban helyenként túl feszesek, kapkodóak. A zene ellenben csodálatos. Wajda saját édesapját is elveszítette a mészárlásban, ezért nem kevés személyes drámát is csempészett a filmbe. Maga a mészárlás egyébként sokkoló, katartikus erővel hat a nézőre a brutálisan naturalista ábrázolásmódja a teljes tiszti kar agyonlövetésének. Én percekig nem tudtam megszólalni a film befejezése után, annyira brutálisra sikeredett néhány jelenet. Pedig végig élt bennem a remény, hogy megúszhatják - de nem. És bármennyire is betegnek hangzik, de a Katyn pont ettől lesz jó film: mert végigköveti az eseményeket, egy hatalmas érzelmi lejtőn keresztül vezet bennünket az elkerülhetetlen végkifejlet felé, melyre már számíthatunk a Wikipedia és egyéb oldalak elolvasása után, de arra biztosan nem, hogy a kvázi "főszereplő" is a tömegsírban végzi. Márpedig itt ez a helyzet. Semmi hollywood-i nincs ebben a filmben, míg Spielberg a Normandiai partraszállást bravúros módon mutatta be, addig itt az események leginkább a Saul fiához hasonló, naturalisztikus vérengzésként vannak ábrázolva. Több szempontból is fontos ez az alkotás, hisz Lengyelországon kívül, szélesebb körben is ismertté tette eme háborús bűnt és itt nem a nácik, hanem a ruszkik voltak az elkövetők.

Legkeményebb jelenet: A tömegsírba lövetés

Bővebben: https://hu.wikipedia.org/wiki/Katy%C5%84i_v%C3%A9rengz%C3%A9s

Én rettenetesen megörültem a hírnek, mikor a Netflix bejelentette, hogy feldolgozzák a Death Note-ot. Tinikorom kedvenc animéje (a mangát sajnos nem olvastam), mely azonnal megszerettette velem a műfajt és gyerekkorom Dragon Ball, Pokémon és Digimon élményei után egy újabb maradandó animével áldott meg. Pár nap alatt ledaráltam az egészet - Indavideón fenn volt szinkronnal - és emlékszem, hogy ami azonnal berántott benne, az a nagyon komplex, misztikummal megborsozott története volt, mely olyan csavarokat rejtett magában, hogy csak tátottam a szám. A Death Note ezért is inkább a felnőtteknek szóló animék sorába kategorizálható, hiszen 37 részen keresztül egy annyira jól megírt, csavaros, összetett sztorit tár elénk, hogy öröm nézni. Csak idő kérdése volt, hogy az élőszereplős japán filmek után mikor jön a sokak által várva-várt amerikai remake.

Megjött. A Netflix bevállalta, megcsinálták, a probléma viszont ott kezdődik, hogy az anime 37 részét mindössze alig 100 percbe sűrítették bele és ez ennél a sztorinál baromi kevés. Itt nagyon pörög a tempó, dinamikusak a vágások, csak kapkodjuk a fejünket, hogy akkor most mi is történik? Az animében az elnyújtott játékidőnek hála ezt sokkal részletesebben ki tudták dolgozni, jutott elegendő idő a karakterfejlődésekre (Light ebben az élen járt) és a sokszor egyhelyben toporgós tempó is sokat tett a hangulathoz, hisz csak a feszültséget fokozta. A remake ezzel szemben kapkodó, túl sok mindent akar fogni egyszerre, de kicsúszik a kezei közül. Oké, kezdjük talán az elején. A szereplőkkel az ég világon semmi gond nincs, Nat Wolff abszolút jó Light, Willem Dafoe pedig zseniális Ryuk (csak kár, hogy igen keveset szerepel) és igazából a többiekkel sincs gond. Light apját mikor megláttam, biztos voltam benne, hogy nemrég láttam valamiben és valóban: a Fargo 3. évadában ő volt a morcos új rendőrparancsnok. L pedig talán az egyetlen karakter, aki kilóg a sorból. Nem a színésszel van gond, hanem a kétdimenziós karakterábrázolással. L az eredetiben a világ legnagyobb mesterdetektívje, itt csak egy nagyra nőtt, hiper-okos ámde sokat bénázó gyerek.

A sztorit nem írom le, mert mindenki előtt ismeretes. A helyszín immáron Seattle, Light nem Jagami hanem Turner, és Ryuk sem hivatkozik magára úgy, mint Shinigami. A stílus számomra kissé olyan volt, mintha a Netflix egyik újabb sikersorozatát, a 13 Reasons Why-t keverték volna a Death Note világával, itt is szép számmal kapunk zenére belassított jeleneteket meg tinidrámát - ez utóbbit erősen túlzásba is vitték. A látvány persze pazar, és megkockáztatom, hogy Ryuk első feltűnése az eddigi legjobb, amit láthattunk. Mikor pedig Watari eljut az ódon, omladozó gyermekotthonba, végig azt éreztem, hogy annál a helynél keresve se találhatnának jobbat egy hangulatos horrorfilmhez. Az a baj, hogy Adam Wingard a gyalázatosan rossz, tavalyi The Blair Witch után a Death Note-ot sem tudta helyén kezelni, mert ha ebből 100 perces film helyett egy sorozat készült volna mondjuk 13 részben, akkor azt mondanám: oké, várom a második szezont. De a remake olyan hirtelen ér véget, hogy el se mertem hinni, hogy ez így ennyi volt. Kulcsfontosságú jelenetek maradtak ki, Rem meg sem jelent és hiába köszönt vissza pár egyértelmű momentum az eredetiből - pl. a nyomozócsapat halála -, ezek egyszerűen annyira súlytalanra sikeredtek, hogy inkább csak a vizualitásuk miatt maradtak emlékezetesek. A külső alatt viszont a Death Note maga a középszer.

Sajnálom, hogy ennyi lett a 2017-es Death Note. Önmagában egyszer bőven nézhető film, amely tartogat pár jobb jelenetet, klassz zenéket és egészen korrekt színészi alakításokat, de én ezt nem tenném fel a polcomra a Death Note gyűjteményem mellé.

Igaz, Ryuk?

- Felejtsük el gyorsan, és adj egy almát, oké?