Téli, fagyos táj. Mindent vakítóan fehér hótakaró lep, a kopasz fák ágai a szürke égboltot karcolják. Lassan egy autó gördül be a szebb napokat is látott, ódon ház elé. Nem, ez nem a decemberi útinaplóm, hanem a We Are Still Here című horrorfilm, melyet volt szerencsém (khmm...) a hétvégén megtekinteni. Már erősen abban az állapotban voltam, hogy kiéhezetten csaptam le az első horrorfilmre ami szembejött, és ezúttal ez a We Are Still Here lett. Párszor már belefutottam ebbe a filmbe bizonyos listákon, még a Netflixen is promózták, hogy milyen jó kis horrorfilm ez az unalmas téli estékre, gondoltam magamban akkor csak nem lehet túl vészes.

Nem, a faszt nem...

A helyszín New England, ami egyébként egy teljesen korrekt választás volt. A múltba erősen kapaszkodó történelmével, zárkózott lakosságával és hatalmas erdőivel eléggé megadja az alaphangulatot. Ide érkezik meg a Sacchetti-házaspár kamaszkorú fiuk elvesztése után és itt próbálnak meg új életet kezdeni egy, a városka határában álló öreg házban. Sajnos külön-külön már nem emlékszem a nevekre mert annyira jelentéktelenre írták meg a karaktereket, de maradjunk annyiban hogy ők a Sacchetti-házaspár. A feleségnek már az első különös éjszaka után az a meggyőződése támad, hogy fiuk szelleme ott van velük a házban és kommunikálni akar. Kellett nekünk elköltözni, bassza meg! - gondolhatná ilyenkor a felpaprikázott férj, de nem. Ő egy nagyon nyugodt ember és letudja az egészet annyival, hogy kedves felesége még nem tette túl magát a borzalmakon. De hoppá, hoppá, már kopogtatnak is! Betoppannak a már első blikkre simlis szomszédok akik a közös iszogatás közben hát mi másról is kezdenének el diskurálni, ha nem a ház sötét múltjáról? Tök jó téma, én is ezzel szoktam kezdeni a társalgást ha új embereket akarok megismerni.

Hát skacok, én dobtam egy hátast mikor a Naughty Dog a PlayStation Experience sajtótájékoztatóján bedobta a The Last Of Us folytatásának trailerét. Néha végiggondolom, hogy melyik is számomra a PlayStation 3 éra legjobb játéka. Melyik az az alkotás, amely a legnagyobb hatást gyakorolta rám és mélyen beleégett az emlékezetembe. Aztán mindig mikor leállok vitázni saját magammal, meglátom a polcon a The Last Of Us dobozát és rá kell jönnöm, hogy ez a PlayStation 3 generáció ékköve. God of War ide, Journey oda, én nem fogok soha tökéletesebb kalandot találni, mint Joel és Ellie utazása, a poszt-apokaliptikus környezetbe temetett Egyesült Államokat keresztül szelve. És akkor 2018 környékén érkezik a folytatás. A sztori egyébként 5 évvel az előző részben megélt események után veszi fel a fonalat, Ellie immáron 19 éves és bár magáról a történetről eddig még nem sok derült ki, annyi már most tisztán látszik, hogy erősen a gyűlöletre épít. A két epizód együtt alkot majd egy nagyobb egészet, kiegészítik egymást. A készítők elmondták, hogy évekig próbálkoztak új karakterekkel tovább szőni a történetet de egyik sem vált be, úgyhogy végül visszakanyarodtak az alapokhoz és ráerősítettek Joel és Ellie kapcsolatára. A szinkronszerepek változatlanok - azért kíváncsi leszek, vajon Nolan North megint beugrik-e -, illetve az első rész csodálatos dallamainak szerzője, Gustavo Santaolalla is visszatér a folytatásra. Na, csak győzzük kivárni. Megjelenés egyelőre nem ismeretes, de 2018 előtt biztos nem kerül a polcokra a játék. És akkor egy kis érdekesség azoknak, akik már látták az előzetest. Az első részben Joel megígéri Ellie-nek, hogy ha túl lesznek ezen az egészen, akkor megtanítja őt gitározni. Tartotta a szavát:

Kiadás éve: 2016

Előzmények:

Top 10 lélekgyilkos film

Még 5 (+1) lélekgyilkos film

5 film, amit nem szeretnél újranézni

Ennyi előzmény után pont ideje volt már egy újabb válogatásnak, nehogy épp ez a kategória vesszen ki a blogból. Na, nem mintha én folyton ilyen erőszakos filmekre vadásznék, sőt, tulajdonképpen ezek legtöbbje csak úgy random szembejön velem. Filmügyileg ugyanis mindenevőnek számítok, de rég letértem már a járott útról és nem csak azt nézem meg, ami körül nagy a hype és milliókat vonz a mozikba, hanem az egészen eldugott, talán még Cannesben sem járt amatőrfilmeket is. Műfajt tekintve ugyan rögtön rávágnám, hogy a horror a kedvencem, de önmagában ez sem lenne teljesen igaz, hiszen mellette a sci-fi és a dráma is legalább akkora favorit nálam. Ha egy kicsit szétnézel a blogon, akkor láthatod, hogy filmügyileg azért nem ma kezdtem a szakmát. És legtöbbször igyekszek is ennek megfelelően olyan filmeket bemutatni, melyek jóval kevésbé ismertek mint azok az alkotások, melyekről minden második hazai filmes portálon olvashatsz. A lélekgyilkos film egy olyan műfaj, amely lesokkol, kifacsar, szinte rákényszerít, hogy ne nézz oda, mi zajlik a képernyőn/filmvásznon. Képei beleégnek az agyadba és egy életen át kísértenek.

Figyelem, masszív spoilerek jöhetnek!

5. Eraserhead (1977)

Te jó ég, mennyire végtelenül nyomasztó ez a film! David Lynch a mai napig ott van azon híressé vált filmrendezők között, akik nem álltak be a sorba. Filmjei szörnyen elvontak, szürreálisak, már-már a groteszk, sőt, az egyenesen abszurd szintjeire kapaszkodnak. Akinek a Twin Peaks helyenként kifejezetten elvont volt, az egész megbotránkozhat az Eraserhead (Radírfej) előtt. Pénzhiány miatt előzőleg 4 éven át készült, Lynch pedig magára vállalta a rendezésen kívül az írást, a vágást, a speciális effekteket és a zenéért is felelt. Mondjuk nem sok zene van ebben a filmben. A legtöbb amit hallunk, az inkább csak háttérzaj. Az egyetlen zenei betét a radiátor mögött lakó, groteszk arcú nőhöz köthető, aki angyali hangján énekli, hogy minden rendben van. De hogy is lehetne minden rendben, mikor főhősünk - Henry - élete fenekestül felfordulni látszik? Szerelmével tesznek egy olyan abszurd látogatást a lány szüleinél, hogy ahhoz képest a Texasi láncfűrészesben látott vacsorajelenet szimpla délutáni uzsonnának minősül. Teljes, totális kudarc az egész.

Otthon sincs minden rendben. Kettejük kisbabája ugyanis nem épp egy tündéri aranybogár, hanem egy nyálkás, mutáns szörnyszülött, ami folyton emberi hangon sír. Itt a szürrealizmus már a csúcsra jár, azonban kapunk egyértelmű(nek szánt) utalásokat is. Lynch később elmondta, hogy ez a szörnyszülött csecsemő számára saját otthoni életük kivetítése volt. A forgatás megkezdése előtti évben született meg ugyanis Lynchnek és feleségének donga lábú kislánya, a Radírfejben pedig visszaköszönnek a házassággal és a szülővé válással járó terhek, a félelmek megtestesülése és groteszk formában történő prezentálása. Henry felesége nem bírja sokáig a lény folytonos sírását, lelép otthonról - egyértelmű utalás a szülés utáni depresszióra. Henry pedig egyedül marad ezzel az izével. Innentől fogva a férfi fokozatosan egyre mélyebbre zuhan a saját (rém)álmaiban. Felébredvén már azt képzeli be, hogy gyermeke rajta nevet, minek következtében felvágja a fáslit melybe a mutáns lény be lett pólyálva. Ám a fáslival együtt a lény hasát is felvágja, annak belsőségei pedig kibuggyannak. Míg a groteszk "izé" hörögve épp haláltusáját vívja, Henry elszörnyed tettétől. Végül a lény belsőségei szerteszét folynak, hasa teljesen szétnyílik és vért köp. Henry ekkor belevágja lüktető szívébe az ollót és a lény kimúlik. Mindezek után a férfi egy álomszerű helyen találja magát, a fura arcú lánnyal aki átöleli őt és körbekeríti őket a fehér, ködszerű, vakító fény. Itt ér véget a film, és innentől kezdhetjük emészteni Lynch pályafutásának legbizarabb művét.

Legkeményebb jelenet: Henry akaratlanul (?) megöli a lényt.