A Paranormal Activity kifejezetten nagy előrelépést jelentett a found footage filmek műfajában. Korábban az Ideglelés volt egy hatalmas mérföldkő, 2007-ben pedig a Paranormal Activity. Azóta már jónéhány folytatása és rengeteg koppintása született de az eredeti a mai napig igazi klasszikus, a maga nemében. Mindössze 15.000 dollárból készült és közel 200.000.000 dollárt hozott vissza, ami már önmagában elég nagy teljesítmény. Kár, hogy a sorra érkező folytatások színvonala maglehetősen ingadozó lett. És akkor még finoman fejeztem ki magamat.

Kiadás éve: 2010

Műfaj: Electronic rock/Alternative rock

Ezt hallgasd meg: When They Come for Me

Sosem voltam oda a Linkin Park zenéjéért. Még általános iskolás koromban volt egy osztálytársam (Karesz) aki nagy LP-fan volt és állandóan adogatta nekem a CD-ket, én meg mindig azt kamuztam hogy meghallgattam és hogy tetszett, aztán valójában csak hazavittem és helyette Pet Shop Boys-t hallgattam (utólag is bocs, Karesz!). Nem jött be nekem ez a nu metal műfaj, idegen volt tőlem akkor még a rap zene. Nem tetszett hogy keverik a kemény rockkal. Ezért se a Linkin Park, se a Limp Bizkit nem jött be soha. De míg utóbbi szinte teljesen a feledés homályába merült (bár idén jönnek a Szigetre...na de minek?!), addig előbbi folyamatosan próbált a felszínen maradni. Számomra a Linkin Park mindig is egyfajta "langyi Nine Inch Nails copy zenekar" volt, és bár elismerem hogy a 2000-es évek elején elismerésre méltó lemezeket tettek le az asztalra, valahogy a 2000-es évek végére mintha kiveszett volna belőlük valami. Érdekes hogy 2007-ben a NIN elhozta addigi pályafutása legerősebb albumát (Year Zero), míg a Linkin Park dettó abban az évben egy szörnyen gyenge, U2-utánzat lemezzel lepte meg rajongóit (Minutes to Midnight). Egyszer-egyszer belefutottam bizonyos dalaikba (még emlékszem hogy a 2010-es Medal of Honor játékba is került egy számuk, sőt, a 2 évvel későbbi folytatáshoz már is írtak egyet) de sosem ragadtak meg annyira. Mondjuk a FIFA 09-ben a Blackout azért ütött. És mindez 2010-hez köthető. Az évhez mikor az MGMT elhozta kevésbé slágeres, de annál zseniálisabb második albumát (Congratulations). Az évhez mikor a Klaxons új szintre emelte a nu rave fogalmát (Surfing the Void). Mikor a Foals megkomolyodott (Total Life Forever). És persze mikor a These New Puritans bezsebelt szinte minden év albuma díjat a törzsi alapokra húzott Hiddennel. Na, ebben az évben még a Linkin Parknak is sikerült összehoznia egy egészen korrekt albumot. Ez lett az A Thousand Suns. A PeCsában szereztem be, potom 2000 forintért.

Minden évben megválasztok egy dalt, mely az azévi Nyár potenciális slágere. Tavaly nálam ez a Wellhello Rakpart című dala volt, idén pedig - eddig - a Maroon 5 és a This Summer's Gonna Hurt Like A Motherfucker. Nagyon sokat játssza mostanában ezt a dalt az MR2 Petőfi Rádió, és eleinte még alig figyeltem fel rá, de az utóbbi egy hétben nagyon megszerettem. Olyan igazi, fülled nyári sláger, melyet jó lesz majd a vízparton bömböltetni egy pohár jéghideg citromos limonádét kortyolva. Pedig sosem voltam oda a Maroon 5 zenéjéért. Emlékszem, 2004 környékén találkoztam először a nevükkel a megboldogult Music Channel csatornán, mikor - a Vivával egyetemben - rongyosra játszották a This Love-ot. Utána is hallottam néha egy-egy Maroon 5 dalt, sajnos eléggé belefolytak a mainstream műfajba és ez szerintem megölte az egyediségüket. Bár a frontember Adam Levine  emlékszem benne volt az American Horror Story 2. évadában (Asylum), és azon jót derültem. Aztán tavaly az Animals is tetszett (le is fordítottam ITT) és most itt This Summer's Gonna Hurt Like A Motherfucker és ezzel engem kilóra megvett a Maroon 5. Nem lettem rajongójuk továbbra sem, de szerintem ez egy baromi korrekt és nagyon fülbemászó dal, melyre nyugodtan hivatkozhatunk majd úgy később hogy 2015 nyári slágere. Ebben a közel 40 fokos kánikulában pont ideálig:

Rólam köztudott hogy a Late of the Pier debütáló albuma (Fantasy Black Channel) hatalmas nagy kedvencem (a blog neve is tőlük származik) és meg kell mondjam, eléggé sajnálom hogy 2008 óta semmit nem adtak ki, sőt, nem hivatalosan 2010-ben fel is oszlottak. Azóta a dobosuk idén meghalt, a formáció pedig már soha többé nem fog összeállni, legalábbis véleményem szerint. Az oka mindennek pediglen csupán annyi hogy a nu rave mára teljesen kihalt. 2007-ben a Klaxons indította útjára, majd az olyan zenekarok öregbítették hírnevét mint a Hadouken!, a Does It Offend You, Yeah? és természetesen a Late of the Pier. Imádtam a Fantasy Black Channel minden egyes pillanatát, de tudtam már akkor hogy azt képtelenség lenne a srácoknak felülmúlni. Bár azt talán kevesebben tudják hogy a Late of the Pier kvázi frontembere, Sam Eastgate már 2007-ben tető alá hozta egyszemélyes, LA Priest nevezetű saját zenei projektjét (és egy EP-t is kiadott akkor). De csak 2015-re jutott el odáig hogy - immáron Sam Dust néven - kiadjon egy teljes LP-t, Inji címmel. Végighallgattam még múlt héten az albumot. Hát...eléggé kísérletező és engem speciel alig-alig emlékeztet a Late of the Pier hangzására, ugyanakkor az alább látható Oino picit visszaidézte bennem azokat az időket, amikor még rongyosra hallgattam azt az albumot buszon, metrón, villamoson, vonaton és gyalogosan is a városban. De jól emlékszem még arra is mikor egy korai Dürer Kertes bulin (asszem' indie-diszkó volt) felcsendült a Space and the Woods és mennyire virult a fejem emiatt (meg amiatt is hogy már rohadtul nem voltam józan). Szóval szép emlékek kötnek a Late of the Pier zenekarhoz, és örülök hogy legalább Samuel megmaradt aktívan a zenei fronton. Hallgassátok meg tőle az Oino-t, aztán idővel írok majd a teljes LP-ről is. Nade addig is: