(Azoknak akik kérdőn állnak a játék vége előtt)

Vannak videojátékok amelyek a grafikájukkal nyűgöznek le minket. Vannak amelyek az innovatív játékmenetükkel. Mások a zseniálisan, már-már könyvbe illően profin megírt történetükkel. Nagyon ritka azon esetek száma amikor ezen összetevők mindegyike egyetlen játékban abszolválódik. A BioShock: Infinite viszont egy ilyen alkotás lett. Az első BioShock 2007-ben hatalmas sikereket ért el azzal, hogy mert szakítani az akkortájt divatos FPS-sek trendjével és valami egészen újat, egészen egyedit nyújtott. Története a víz alatti Rapture városáról instant klasszikussá tette. A folytatás 2 évvel később inkább biztosra akart menni...és hát végső soron pont ez lett a veszte. Kimaradt a játékból Ken Levine, a BioShock atyja. Ez pedig nem kicsit játszott közre abban hogy a BioShock 2 egy unalmas rókabőrnek tűnjön az előd mellett. Aztán felröppentek a hírek, hogy Levine visszatért és a BioShock: Infinite lesz a mesterműve. Tulajdonképpen a hírek egy cseppet sem túloztak: a BioShock: Infinite valóban mestermű lett. Kevés hozzá fogható akad a placcon.

Kezdjük ott, hogy a BioShock: Infinite nem csak egy szimpla videojáték. Ezerszer több annál. Jómagam 2013-ban az akkori év legjobbjának tituláltam (ITT) de nem spoilereztem szét a sztorit (persze, hogy direkt nem). Azóta már gondolom mindenki végigtolta akit kicsit is érdekelt és aztán a végén vagy jól elgondolkodtak, vagy csak szitkozódtak egyet mert nem értették az egészet. Booker DeWitt izgalmas kalandja olyan mélységekig hatol, hogy azt elsőre szinte felfogni sem lehet. Utána kell olvasni, értelmezni kell a szimbolikát a különféle helyeken és párszor átrágni magunkban a teljes sztorit. Mert Booker kalandja nemhogy a legkreatívabb az elmúlt sok-sok év videojátékos terméséből, de a legjobban felépített és legösszetettebb is egyben. A vége pedig – így vagy úgy – mindenkit ámulatba ejt. Szóval úgy gondoltam itt lenne már az ideje egy kiveséző cikknek amely feltárja, hogy mi miért történt a lebegő Columbia városában és végre magyarázattal szolgál mindazok számára akik nem értették a játék végét. Az apropója ennek a cikknek pedig az, hogy én nemrég megrendeltem a BioShock: Infinite extrákkal jócskán megpakolt gyűjtői változatát (hisz egy ilyen játéknak fenn kell lennie a polcon) ami épp a napokban érkezett meg. Nosztalgiázásképp elkezdtem újra a sztorit (alapozásként a két singleplayer DLC-re) és gondoltam összefoglalom mindazok számára akiket érdekel és akikben felmerültek kérdések (méghozzá nem kevés) a stáblista alatt.

Masszívan spoileres cikk következik.

Be kell valljam: szörnyen vártam ezt a filmet. Egyrészt mert egyszerre horror és masszív lélektani dráma egyben, másrészt mert nem valami hatalmas nagy hollywood-i stúdió áll mögötte hanem egyetlen ember (Jennifer Kent) aki egy Kickstarter-kampányból (!) szerzett pénzt a film elkészítésére. És hogy milyen lett az eredmény? Azt hiszem nyugodtan kijelenthetem, hogy a The Babadook az év legjobb horrorfilmje lett. Ugyanakkor ha a horror sajátosságait nem vesszük figyelembe, akkor is ott a helye az év legjobb filmjei között.

A történet két kulcsszereplője a megözvegyült Amelia és durván problémás kisfia, Samuel. Az anya 7 évvel ezelőtt elveszítette férjét egy autóbalesetben, mikor is épp a szülészetre igyekeztek. Ez a tragédia nagyon erősen rányomta a bélyegét az életére. Samuel pedig nagyon messze áll a "rendes gyerek" státusztól. Erőszakos, akaratos, szinte mindig csak a baj van vele és igyekszik állanóan rossz fát tenni a tűzre. Nem mellesleg iszonyatosan fél a szobájában megbújó – szerinte igenis létező – mumustól, ezért csak úgy tud elaludni ha az anyja mesét olvas neki. Amelia pedig igyekszik megállni a helyét egyedülálló anyaként ami nem is annyira egyszerű feladat, mint az ember elsőre gondolná. Egy szép estén aztán Sam egy addig ismeretlen könyvet emel le a polcról, melynek címe: "Mr. Babadook". Amelia elkezdi neki felolvasni de hamar kiderül hogy a nyugtalanító, kihajtogathatós mesekönyvben (?) cseppet sem olyan dolgok szerepelnek amik gyerekeknek valók lennének. Amelia meg is szabadul a könyvtől, ám akkor már késő. Mr. Babadook bejutott az otthonukba és ott ólálkodik körülöttük. Ha pedig a véres mese igaznak bizonyul, akkor Amelia és Sam hatalmas veszélyben vannak.

Innentől fogva spoileresen folytatom.

Kiadás éve: 2009

Műfaj: Psychedelic rock/Indie rock/Britpop

Ezt hallgasd meg: Vlad the Impaler

A Kasabian nagyon közel áll a szívemhez. Még 2004/2005 környékén botlottam beléjük az MTV-n és utána elhatároztam hogy mindenáron beszerzem a debütáló albumukat. Hatalmas mázlim volt hogy mindez sikerült is egy azóta már nem létező üzletben. Nagyon tetszett a stílusuk. Keverték a rockzenét a masszív elektronikával (amolyan 70-30% arányban) és ez nagyon jót tett az albumnak. Nem mellesleg hatalmas, azóta már klubhimnuszoknak számító slágereket hoztak el nekünk. Egy átkozott ígéretes banda volt tehát a Kasabian akik azért még manapság is meg tudnak minket lepni (lásd: 48:13) de a csúcson egyértelműen a debütáló album utáni néhány évben voltak. Imádta őket a szaksajtó (az NME egyenesen odáig volt értük) és egyre több rajongóra tettek szert mikor dalaik reklámokba és videojátékokba is bekerültek. Az Empire (2006) már sokkal inkább a (glam-)rock irányába terelődött el, de így is egészen izgalmas volt. És kerültek rá olyan erős dalok amelyek azóta is rendre előkerülnek a koncerteken – a rajongók legnagyobb örömére.

Engem az Empire már nem fogott meg annyira. Ma mai napig nincs is meg, és kvázi háromszor ha végighallgattam összesen. Hogy miért? Hát...nem is tudom. Talán mert hiányzott nekem az a cseppnyi elektronika belőle amely a debütöt annyira átjárta és tette ezáltal számomra 2004 egyik legjobb lemezévé. A West Ryder Pauper Lunatic Asylum előtt eleinte kétkedve álltam. Kijött az első néhány EP és nem tudtam eldönteni hogy komolyan gondolják-e a srácok mindazt amiket lenyilatkoztak. A mára már a zenekar szívének is tekinthető Sergio Pizzorno ekkoriban kapott jóval nagyobb teret mint előtte. A lemez producere pedig Dan the Automator (Daniel Nakamura) lett aki korábban a Gorillaz háza táján tevékenykedett tehát már csak ez a kósza hír is elég volt nekem ahhoz hogy vegyes érzelmekkel üljek le végighallgatni az albumot. Hiszen Pizzorno spagetti-western és Morricone-t idéző hatásokról beszélt, azonban az elsőként kiadott dalok (melyek újfent landoltak videojátékokban, többek közt a FIFA éppen aktuális részében is) sokkal inkább tükrözték a Kasabian "rockosabb" oldalát. Tehát egy kifejezetten "vegyesvágott" lemezre számítottam a West Ryder Pauper Lunatic Asylum kapcsán és végül tényleg pont ilyesmit is kaptam.

Pénteken este mentünk a Csillagok között című új Christopher Nolan filmre és mire megtelt a teljes terem, elgondolkodtam azon hogy a sok vígan ropogtató és szürcsölő néző társaságában valóban van-e értelme moziban nézni egy ilyen elgondolkodtató, "agyas" filmet. Mert hát mint tudjuk, a hazai moziba járó közönség még mindig sokkal nagyobb előnyben részesíti a Transformers és Halálos iramban fimkek épp aktuális új epizódjait mintsem a kevésbé mainstream, függetlenfilmes alkotásokat. Hazafelé jövet elfilóztam ezen a témán. Érdemes több szempontból is megvizsgálni a mozibajárás előnyeit és hátrányait.

Kezdjük ott hogy igen, elismerem: vannak filmek amiket moziban nagyobb élmény nézni mint otthon a TV-n vagy monitoron keresztül. Bár ez főként inkább a 3D-technológiát kihasználó filmekre igaz. Velük viszont az a baj hogy mire kijönnek DVD-n és BR-en, már senki sem fogja megvenni őket mert ami a 3D-s vetítésen kurvajól nézett ki (például hogy az arcodba csapódnak a törmelékek egy robbanás után vagy ilyesmik) az már otthon, 3D nélkül kifejezetten vicces és teljességgel hatásvadász. Mondhatni illúzióromboló. De tegyük fel hogy kijön egy olyan film mint a Csillagok között. Elkezdi akkora hype övezni hogy még az is elmegy rá akinek fogalma sincs Nolan korábbi munkásságáról, esetleg látott egy új Batman filmet és annyi. De beül rá, aztán a felénél elalszik és a végén csak szidja a filmet hogy "unalmas" és "mentünk volna inkább arra a szexelős vígjátékra" meg egyebek. Az ilyen emberek már a film közepétől elkezdenek hümmögni és fészkelődni. Ez pedig mások számára zavaró lehet. Aztán ott van a "mindenen röhögő" kategória. Na, ez az a fajta aki még a Zongoristán is képes röhögni. Tipikusan olyan aki egy horrorfilmnél is a nevetéssel kompenzálja hogy egyébként már rendesen maga alá csinált. Jelenléte kibaszott zavaró tud lenni mert rendre kizökkent a filmből. Tavaly például elmentünk a Démonok közöttre. Számomra a mai napig egy remek film a Démonok között de moziban kvázi élvezhetetlen volt mert egy hülyegyerek mögöttünk folyton röhögött és kommentálta az eseményeket...egészen addig amíg valaki rá nem szólt hogy fogja már be a pofáját. Aztán ott vannak még a cigányok is (na, most mutogathattok hogy Britpopper mekkora rasszista!) merthogy nekik aztán holt mindegy, beülnek ők bármire ami éppen megy és persze viszik a népes kiscsaládot is. A vetítés alatt be nem áll a szájuk, magyaráznak össze-vissza, röhögnek ezek is (mit röhögnek, nyerítenek!) és egyáltalán nem meglepő hogy egy gyerekeknek szóló animációs filmre ülnek be mert nagyjából ez felel meg az értelmi szintjüknek. Az se zavarja őket hogyha a legkisebb puja a film közepénél összecsinálja magát és elkezd bömbölni. Nem zavartatják magukat (ahogyan nyilván otthon sem), igazából én már csak azt várom hogy mikor állnak neki dugni egy vetítés alatt. Ja, szóval necces kategória ez is. Mindemellé vegyük még hozzá hogy egy premierfilm ára 2000 forint magasságában mozog, de normál áron is 1500 környékén (persze a diák az olcsóbb, az 1300 körül van). A moziban a többség zabál. Ha csak az idei átlagot nézem, akárhányszor moziban jártam, mellettem valaki folyton zabált. A Haragon mellettem egy csaj McFreeze-t (!) kanalazott, mintha csak otthon lenne. Én nem tudom más hogy van vele de én film közben nem nagyon szoktam enni mert elvonja a figyelmem. Persze ízlések és pofonok.

Nagy dilemma hogy melyik éri meg jobban: elmenni és minél előbb látni egy várva-várt filmet hülye emberek között vagy pedig megvárni amíg már le lehet tölteni és otthon, fülhallgatóval, egyedül megnézni (avagy TV-n a családdal), na persze így már katartikus élményt hiába is várnánk. Mert például a Csillagok között első 40 perce utáni bármely az űrben játszódó jelenete a moziszékbe szegezett (főleg a fekete lyuk, huhh...) és nem valószínű hogy idehaza akármilyen 1080p-s BR-minőség vissza tudná adni azt az élményt. Meg kell jegyeznem továbbá hogy néha egészen szerencsésen jön ki nálunk a mozizás dolog és a fent említett zavaró tényezők közül egyik sincs jelen. Tavaly például a Mocsok alatt az a néhány ember akik összeverődtünk a vetítésre, egy emberként élvezte a filmet ami így hatalmas élmény volt. De ha azt vesszük hogy mondjuk az év legjobb akciófilmje (The Raid 2) el sem jutott hozzánk akkor érdemes elgondolkodni azon hogy beüljünk-e Az Ismeretlen Drakula meg John Wick -féle egészen nyugodtan kihagyható filmekre olyan árakon amelyekért rendelhetünk akár 2 pizzát is később, mikor az ominózus filmekhez már hozzájuthatunk online. Én amondó vagyok hogy aki mindenáron mozizni akar az semmiképp ne menjen premier vetítésre mert olyankor a legkülönfélébb szemetet söpri be a szél a moziterembe. Ha nagyon érdekli a film akkor várjon vele 1-2 hetet és akkor menjen el. Ha pedig érdekli de úgy érzi hogy tud még vele várni egy kicsit, akkor inkább legyen türelemmel addig amíg ki nem jön belőle a torrent. Ami meg ugyebár ingyenes.