Fontos már itt az elején megjegyeznem, hogy ez egy nagyon-nagyon szubjektív toplista lett. A horror műfaja ugyanis borzasztó korai időkre vezethető vissza és az évek alatt egyre csak gyarapodott mind a kategóriában szereplő filmek névsora, mind a különféle mellék-műfajok (slasher, torture-porn, found footage, thriller, stb.) sokasága. Éppen ezért ez most nem egy szerintem minden idők legjobb horrorjait csatasorba állító összeállítás lett, inkább egy olyan lista amely olyan horror filmeket tartalmaz amelyeket én nagyra becsülök és ilyen vagy olyan formában, de hatással voltak rám anno. Meg kell említenem, hogy nagyjából 10 éves lehettem amikor a legelső horror filmet megtekintettem (de nem lövöm le a poént, hogy melyiket, hiszen a listából kiderül...) és egészen 17 éves koromig bezárólag a kedvenc műfajom volt. És bár jelenleg is szívem csücske, azért mostanság már nézek más stílusú filmeket is. De tinédzserkorom filmnézési szokásai eme műfaj jegyében teltek. Faltam a horror filmeket. A kiválóaktól kezdve a közepes darabokon át egészen a mérhetetlenül silány minőségiekig bezárólag iszonyatosan sok alkotást láttam. Akkoriban még nem volt ennyire elterjedt az internet, meg a warez, úgyhogy maradt a tévéből videokazettára rögzítés és a suliból hazatérvén a kurvaanyázás amikor a köcsög csatorna a reklámok, avagy az előző film miatt késve indította el a filmet holott a videó percre pontosan be volt állítva előző éjszaka. Nos, így nem kevés olyan filmem lett amelyeknek vagy az eleje, vagy a vége nem lett meg. Aztán ezt később persze felváltotta a letöltögetés, meg a nagy klasszikusok eredeti formátumban történő beszerzése de a VHS-korszak örök élmény volt életemben amelyre mindig jóleső nosztalgiával gondolok vissza. Egy kissé elnyújtottam ezúttal is a bevezetőt, de nézzétek ezt el nekem most már sokadjára. A lista is hosszabb lett mint az eddigiek mert bár dolgozom egész héten, meló után is akad egy kis időm írni. Jó olvasgatást kívánok eme toplistához is! Csapjunk is bele a lecsóba:

10. Más világ (2001)

Az, hogy nem egy véres, belezős alkotással nyitok nagyjából előre is vetíti, hogy ez a lista nem feltétlenül a slasher-szerelmeseinek szól majd. A Más világ – ha első megtekintés után nem is derülne ki – spanyol film. Alejandro Amenábar nagyon jól találta el azt a fajta feszültséggel teli, lúdbőröztető atmoszférát amelyet a spanyol horror filmek egyébként is előszeretettel alkalmaznak azóta is. A sztori egyébként 1945-ben játszódik. Egy nő (Nicole Kidman) két kisgyermekével (akik egy ritka betegségben szenvednek, emiatt nem érheti őket napfény...) a kastélyban él. Férjét várja haza a háborúból. Felvesz három rejtélyes szolgálót maga mellé, akik segítenek a háztartásban. A család mindvégig érez valamilyen furcsa jelenlétet, de csak a történet végén derül fény az igazságra. Addig viszont temérdek parás jelenet várja a nézőket! Adott például az idősebb lány szerint a kúriában kísértő szellemgyerek, Victor. Ő néha barátságos, néha nem. Az eleinte furcsa, megmagyarázhatatlan események (léptek zaja a padlásról, függönyök rejtélyes módon történő eltűnése minden szobából, stb.) egy idő után egyre durvábbakká válnak és az egyedül maradt anyának egymagának kell megóvnia gyermekeit az állítólagos szellemektől. A hangulat csillagos ötös! Nekem amúgy is nagyon bejön a gótikus kísértet-történet irányvonal, de ez a film valami egészen elképesztően bravúrosan tálalja ezt.

Több olyan jelenet is akadt amelyeknél még én is fel-felugrottam ijedtemben a fotelből pedig én már edzett horror film rajongónak számítok! Ott van például a menyasszonyi ruhában, fátyollal lefedett arccal játszogató kislányos jelenet. Na, az még ezredszerre is hatásos, hiába készül rá előre a néző! Aztán nem mehetünk el szó nélkül a film végi csavar mellett sem amely legalább akkorát üt mint a Hatodik érzék befejezése. Másodszori megnézéskor ennek ismeretében így már teljesen más értelmet kapnak bizonyos jelenetek és több rejtélyes részlet is megválaszolásra kerül. A Más világ pont olyan film amelyet nem elég egyszer megnézni. Minimum kétszer kell, de én speciel évente elő szoktam venni mert egyrészt nagyon szeretem, másrészt pedig tényleg nagyon masszív, súlyos hangulata van és ez ritkaságszámba megy manapság. Több mint 10 év távlatából már nyugodtan mondhatjuk rá, hogy old school klasszikus paráztatós film amely mellőzi a hollywood-i giccset és csak néhány hazai agyhalott véglénynek volt köszönhető pár éve, hogy az egyik kereskedelmi tévécsatorna kora délután 12-es korhatárral adta le. Szerintem aznap pár kíváncsi csemete szó szerint összeszarta magát.

Legjobb jelenet: "Nem haltunk meg!"

9. Ideglelés (1999)

Számomra az ál-dokumentum filmek ősatyja. Lehet jönni a Cannibal Holocaust című found footage horrorral de a véleményem akkor sem fog változni. Az Ideglelés (avagy ha úgy jobban tetszik The Blair Witch Project) volt számomra az a film, amelyről még én is elhittem néhány óráig, hogy valóban megtörtént. Ebben nagyon nagy szerepet kapott az is, hogy remek háttérsztorit kreáltak a cselekményhez. Különféle ál-weboldalakat böngészhettünk ugyanis át ha kicsit mélyebben beleástuk magunkat a mítoszba és mindegyik annyira valóságosnak hatott (fekete-fehér képekkel, rendőrségi jegyzőkönyvekkel, egyebekkel), hogy legalább egyszer mindenki agyán átfutott akkoriban, hogy mi van ha mindez tényleg igaz. Mármint ha a film talán nem is, de a háttérsztori? Oké, persze az is fiktív, most már mindenki tudja de a 2000-es évek elején ez még teljesen másképp volt. Ott voltam mondjuk én, akinek akkoriban még internet-kapcsolata sem volt úgyhogy maximum anyámnál a munkahelyén tudtam netezni. Megnéztem a filmet (könyvtárból vettem ki, egyszerűen megtetszett a borító...) és másnap suli után rohantam be anyámhoz, hogy utánaolvassak, vajon tényleg létezik-e blair-i boszorkány meg szellemekkel telezsúfolt hatalmas erdő. Néhány hétig teljesen lekötött a téma. Nem is beszélve a PC-re kijött 3 Blair Witch Project játékról, amelyek mind-mind remek szórakozást nyújtottak és egyébként írtam is róluk ITT. Mikor sok-sok évvel később újra megnéztem ezt a filmet, helyenként már inkább irritált a borzalmas magyar szinkron (a legidegesítőbb a csaj magyar hangja volt) meg az ide-oda rángatózó kamera, de tény, hogy tinédzserkoromban mindezek vajmi keveset nyomtak a latba.

Hiszen a film maga alapvetően tényleg borzasztó félelmetes. Gondolom a sztorit nagyjából mindenki ismeri: 3 fősulis barát elmennek az USA-ban található Burkettsville városába amely mellett található a hatalmas kiterjedésű blair-i erdő amely állítólag egykoron egy gonosz boszorkánynak adott otthont és az évek során rengeteg megmagyarázhatatlan esemény történt benne, kezdve gyermek-szellemek feltűnésén át, kibelezett polgárháborús katonákon keresztül, egészen a bekattant gyerekgyilkos pszichopatáig bezárólag. Fősulis hőseink ezeknek a mendemondáknak próbálnak utánajárni és bevetik magukat a félelmetes erdőbe. Csakhamar rá kell azonban döbbenniük, hogy ami eleinte egyszerű oknyomozó kirándulásnak tűnt, az egészen más véget fog érni. Mégpedig csúnyát. Erről szól az Ideglelés. Ha eddig kimaradt volna, akkor érdemes pótolni mert bizony alapmű és nélküle nem lenne ez a nagy Paranormal Activity -láz sem.

Legjobb jelenet: A pince.

8. Fűrész-filmek (2004-2009)

Sokan a torture-porn a mainstream műfajba történő beívódásaként tekintenek erre a szériára azonban nem szabad elfeledkezni arról, hogy honnan indult hódító útjára Jigsaw (sose nézzétek meg a szériát szinkronnal, emberiség elleni bűntett, hogy majdnem minden részben más-más néven szólítják a Tobin Bell által életre keltett ikonikus sorozatgyilkost...), a legendássá vált "igazságosztó". James Wan és Leigh Whannell (egyébként a filmben ő Adam, az egyik szereplő...) kultikussá vált horrorja mindössze 18 nap alatt készült el és 2004-ben került bemutatásra. A borzasztó kis büdzséből táplálkozó film hatalmas siker lett. A történet két férfira épül, akiket elraboltak és a következő pillanatban egy mocskos ipari fürdőszobában ébrednek, leláncolva, közöttük pedig egy holttest fekszik. Bárki is rabolta őket el, hangszalagok segítségével árulja el nekik szabadulásuk módját. Eközben detektívek egy csoportja arra készül, hogy megállítsák a vérszomjas "Kirakós gyilkost", akinek talán köze lehet a két férfihoz is. A sztori egy kissé kusza, de feleannyira sem mint a széria későbbi részeiben ahol úgy fonják a történeti szálakat, mint egy pók a hálóját. Szóval az 1. rész igazi klasszikus, hiszen ki ne emlékezne a híressé vált láblevágásra, avagy a film végi, jókora arccsapásként beütő csavarra amely láttán anno mindenkinek tátva maradt a szája. A Fűrész egy rendkívül eszes kis film lett. Borítékolható is volt a folytatása. Lehet vitatkozni azon, hogy ezek már teljesen feleslegesek és erőltetettek voltak de nekem speciel tetszettek. Bár a különféle furmányos halálcsapdákat és gyilkoló szerkezeteket már én is untam, a történet mégis lekötött annyira, hogy igenis várjam a Fűrész egyre újabb részeit. Nagyon tetszett amint egyre több kérdést válaszoltak meg az események előrehaladtával, amint fel-feltűntek régebbi szereplők és amint a véres sztori a végjátékhoz közeledett.

Ebből a szempontból a Fűrész-széria számomra sokkal inkább olyan volt mint ama CSI: A helyszínelők évad amikor a makettes-gyilkos után folyt a hajsza. A helyszínelők leges-legjobb évada volt. Sötét, borús, véres és depresszív. A Fűrész-széria is hasonló utat járt be. Lehetett imádni és utálni is egyben de aki nem ült neki túl nagy elvárásokkal, viszont tisztában volt a cselekménnyel, az remekül szórakozhatott. És még az sem jelentett problémát, hogy az egyes részeket jobbára más-más rendező dirigálta. A végére jól összeállt a kép, minden lezárásra került és ha nem nézzük a sokszor feleslegesnek ható véres jeleneteket akkor kapunk egy nagyszerűen felépített történetet, megannyi csavarral és gondolkodásra késztető részlettel, remek képi világgal (érdemes a színekre jobban odafigyelni...) és emlékezetes zenével amelyek közül a Hello Zepp azóta instant klasszikussá vált. Persze a "rétestészta-effektus" jelen film esetében is fenn állt és sokan mind a mai napig szúrós szemekkel tekintenek a folytatásokra de én úgy vagyok ezzel a témával, hogy inkább a Fűrész-filmekből néztem meg évente egyet-egyet, mintsem a Halálos iramban agysorvasztásából, avagy – meg ne haragudjatok érte – az Alkonyat franchise nyáltengeréből. És bár folytatás még mindig készülhetne (hiszen maradtak elvarratlan szálak a sztoriban...), mihamarább le kell állítani azt aki újra szeretné éleszteni a Fűrész-sorozatot. Ennyi rész bőven elég volt, több már jócskán megfeküdné még a rajongók gyomrát is.

Legjobb jelenet: Az 1. rész végi csavar üti a legnagyobbat még most is.

7. Engedj be! (2008)

Én egy időben nagyon szerettem a vámpíros filmeket. Első nagy kedvencem az Interjú a vámpírral volt, utána a Coppola -féle Drakula, majd pedig jött a Penge, mint a modern-vápírkultusz legjelentősebb képviselője. Főleg a Penge 2 volt a kedvencem (pedig akkor még nem is sejtettem, hogy Guillermo del Toro rendezte...). Aztán jött az Alkonyat (innen is csókoltatom Stephenie Meyer kisasszonyt!) és ez az egész vámpíros téma elkezdett befordult, önbizalomhiányos tinilányok kedvenc hobbijává válni. Sosem mentek vissza Bram Stoker munkásságáig, inkább összemosták a vámpírokra oly jellemző tulajdonságokat a tini vágyálmaikkal. Emígy egy elég gusztustalan masszát kaptunk amely a mozikban és  a magazinokban teljesen jól működött ám Lugosi Béla forgott a sírjában. Mázli, hogy 2008 nem csak a szörnyen középszerű Alkonyat 1. részének éve volt. Ekkor érkezett ugyanis az Engedj be! (svédül: Lat den rätte komma in) című svéd dráma, Tomas Alfredson (aki tavaly szép sikereket ért el a Suszter, szabó, baka, kém című krimijével...) rendezésében. Stockholm fagyos és meglehetősen nyomorúságos külvárosában járunk, valamikor a nyolcvanas évek elején. Hősünk, Oskar Eriksson teljesen átlagos, ám magányos 12 éves kisfiú. Próbálja ép bőrrel megúszni, hogy osztálytársai állandó jelleggel terrorizálják. Otthon – ahol édesanyjával kettesben élnek – titkon sorozatgyilkosokról szóló újságkivágásokat és más hasonló dolgokat gyűjt. Egy nap egy fán, nem messze Oskarék házától egy rituálisan meggyilkolt fiú holttestére bukkannak. Oskar eközben megismerkedik Elivel, aki a szomszéd lakásba költözött egy idősebb férfival – akiről a néző hamarosan azt feltételezheti, hogy az apja. A kis Eli ugyanolyan magányos, mint Oskar, így hamar barátságot kötnek. Igen ám, de csakhamar véres titkok derülnek ki Eli személyéről és nem csak arra kell gondolni, hogy képes másodpercek alatt felszívódni játszótereken. Tulajdonképpen nem lövök le különösebben nagy poént azzal ha elárulom, hogy Eli ugyanis vámpír.

Nem csillog a napfényben mint kövér háziasszony nyáron a strandon és nem is állt át a bio-vámpír életmódra. Igazi, klasszikus értelemben vett vámpír ő. Oskar és Eli kapcsolata képezi a film fő mozgatórugóját. És bár jócskán kapunk véres és horrorba forduló jeleneteket is, a film mégis sokkal inkább hajaz a Donnie Darko című kultfilmre mint egy átlag vámpíros horrorra. Ezt úgy tessék értelmezni, hogy egy nagyon masszív, erős érzelmekkel és fagyos képi világgal operáló DRÁMA az, amelyet az Engedj be! képvisel. A horror persze megjelenik az eszköztárában és a film él is vele de a fő hangsúlyt az emberi érzelmek és kapcsolatok kapják. Oskar és Eli barátsága/szerelme és a közeghez való viszonyuk, nomeg persze a közeg viszonya irányukba. A vámpír-lét velejárói (napfénytől való ódzkodás, ácsingózás a vér után, stb.) is hangsúlyos szerepet kapnak a filmben de ez mégis inkább akkor kezd kiteljesedni amikor Eli megharap egy nőt, majd magára hagyja és a nő szépen lassan kezd átváltozni (itt a kórházas jelenet fenomenális lett...). Nagyon szeretem ezt a filmet hiszen hatalmas rajongója vagyok a húsba maró drámáknak és az Engedj be! maximálisan megérdemli ezt a jelzőt. Ám a hazai forgalmazó pedig egy nyaki ütőér átharapást érdemelne mert erre a filmre úgy találtam rá, hogy öcsém egy nap hazahozta a Tesco-ból ahol 990-ért vette és borító alapján egy jó kis belezős horrornak nézett ki. Ki is kapcsolta fél óra után mert teljesen másra számított de én végignéztem és azóta is nagy kedvencem ez az alkotás. Kifejezetten ajánlom azoknak is akik már megcsömörlöttek az Alkonyat-saga giccsbe hajló blődsége alatt.

Legjobb jelenet: A medencés.

6. Psycho (1960)

A jó öreg (és egyébként angol) Alfred Hitchcock örökös klasszikusa amely megélt már jópár folytatást és egy olyan kibaszott rossz remake-változatot is, hogy ember legyen a talpán az aki azt a szörnyűséget akárcsak egyszer is végig tudja nézni. Még mindig az eredeti, 1960-as változat az igazi, az abszolút mestermű. Még pár éve épp adták a tévében is, gondoltam meglesem. Hát gyerekek, én borzasztóan élveztem a filmet! Oké, hogy régi meg fekete-fehér, nade ezt ki nem szarja le? Hiszen a film maga olyan remek, hogy a néző szinte meg is feledkezik arról, hogy több mint 50 éve készült. Hitchcock egyébként is egy zseniális rendező volt. Nagyon tetszett még tőle a Madarak, a Kötél és a Hátsó ablak is amelyet már színesben forgatott de mindenkinek ajánlom a Téboly című remekművet is tőle. A Psycho a kiváló rendezés és színészi játék mellett ötletes történettel is operál (figyelem, spoiler-veszély!): a szőke titkárnő, Marion Crane meglép főnöke 40 ezer dollárjával. A városon kívül új autót vásárol, s noha ideges viselkedése feltűnik egy rendőrnek, mégis tovább engedi. Éjszakára betér egy mellékút mellett álló magányos motelbe. A szelíd, ám furcsa tulajdonosfiúval, Norman Bates-szel megvacsoráznak. Utána Marion zuhanyozni megy, ám a fürdőszobában rátámad egy idős hölgynek tűnő személy és több késszúrással megöli (ez gyerekek, akkora klasszikus jelenet, hogy kiveri a ház oldalát...). Közben Marion főnöke megbíz egy magánnyomozót, Milton Arbogastot, az eltűnt lány (és persze a pénz) felkutatásával. Arbogast eljut a Bates motelbe, de őt is elteszik láb alól. Marion húga, Lila és az eltűnt lány barátja, Sam Loomis a nyomokat követve ugyancsak eljutnak a motelbe. Rájönnek, hogy a tettes valójában Norman, egy tudathasadásos gyilkos, aki halott anyja ruhájába öltözik.

Tudom, hogy lelőttem minden poént de aki horror-rajongó lévén ezt a filmet eddig még nem látta, avagy nem ismeri a sztorit az egyrészt sürgősen szégyellje el magát, másrészt pedig tessék azonnal beszerezni valahonnét! Filmtörténeti klasszikusról van ugyanis szó, a modern pszicho-horror filmek ük-ük-üknagynénijéről. Felesleges is róla tovább áradozni hiszen előbb-utóbb úgyis találkozik vele nemcsak minden horror-rajongó, de minden filmkedvelő is. A remake-változatot kerüljétek messzire, a mostanság futó Bates Motel (amelynek kritikájával még mindig nagyon el vagyok maradva...) viszont kiegészítésként remek adalék lehet az érdeklődők számára.

Legjobb jelenet: Mikor Bates anyuka – kissé ramaty állapotban – megfordul a székben.

5. Ragyogás (1980)

Akkor lelövöm a poént: ez volt az a horror amelyet életemben először, egyes egyedül néztem végig. Korábban is volt már rá példa, hogy beleleshettem egy horrorba (mégpedig a Péntek 13 egyik részébe...) de akkor 2 perc után kirohantam a szobából, annyira félelmetes volt. A Ragyogás viszont ott bujkált apám VHS-gyűjteményében leghátul, a gyerekek elől eldugott részlegen. Elől voltak a rajzfilmek, a családi felvételek meg a tesóm különféle kedvenc B-kategóriás akciófilmjei de állandóan csalogatott a hátsó sor, a helyenként Stephen King nevével felcímkézett videokazetták sokasága és a sok félelmetes cím: Rémálom az Elm utcában. Péntek 13. Gyerekjáték. Szörnyecskék (hogy ez mi a faszt keresett ott, azt nem tudom...). Gonosz halott. Satöbbi, satöbbi. És köztük persze a Ragyogás. Stanley Kubrick kultikus horror filmje, Stephen King kultikus regényéből, Jack Nicholson bravúros főszereplésével. Egy kicsit azért rontott az összképen, hogy németből származó kópia volt, így az eredeti angol hangsáv mellett szinkron helyett be kellett érnem apám egyik régi haverjának hangalámondásával. És a film még így is teljesen magával rántott! Kirázott a hideg már a legelején is, pedig mint tudjuk, az igazán "durva" dolgok inkább a film felétől érkeznek. Jack Torrance elvállalja a Szépkilátás Hotel gondnoki teendőit a téli hónapokra, amikor a hegyi szálloda a zord időjárás miatt majdnem fél évre teljesen kiürül. Új munkaadója kötelességének tartja, hogy a több hónapos magány veszélyeire figyelmeztesse Jacket: az előző gondnok ugyanis fejszével kiirtotta a családját. Torrance azonban megnyugtatja, hogy neki kifejezetten kapóra jön a magány, mivel új regényén szeretne dolgozni (ez a motívum King műveiben gyakori...). A hotelbe vele megy felesége, Wendy és közös gyermekük, Danny is. A kisfiú különös gyerek: időnként furcsa hangon szólal meg, és azt állítja, olyankor a szájában lakó, Tony nevű gyerekkel beszélget. Tony nem örül annak, hogy a Szépkilátás Hotelbe mennek, de nem hajlandó elárulni idegenkedése okát. Danny szeme előtt váratlanul megjelenik a szálloda előcsarnokának képe, amint a lift irányából óriási vérfolyam zúdul végig rajta.

A Torrance család a zárás utolsó napján érkezik a hotelbe. Az igazgató mindent megmutat a házaspárnak, közben pedig a néger szakács, Hallorann Dannyvel kezd beszélgetni. Felfigyelt ugyanis a kisfiú különleges képességére, mellyel egyébként ő maga is rendelkezik: Hallorann „ragyogás”-nak hívja azt a képességet, hogy szavak nélkül tud kommunikálni másokkal, ahogyan Danny is. A kisfiú azt mondja, hogy Tony megtiltotta neki, hogy különleges képességéről bárkinek is beszéljen. A néger szakács elmondja, hogy a „ragyogók” képesek látni a múltban történt vagy a jövőben bekövetkező eseményeket. Danny megkérdezi, mi történt a 237-es szobában. Hallorann azt feleli, hogy semmi, de megtiltja, hogy Danny bemenjen oda. Persze unalmas is lenne a fim, ha a gyerek hallgatna az intő szóra. Többet viszont nem szeretnék elárulni a cselekményről mert biztos vagyok benne, hogy akadnak az olvasók között páran akiknek kimaradt eme klasszikus horror. Semmiképp sem ajánlom viszont King három részes, később forgatott (nem tetszett neki a befejezés ugyanis...) tévéfilm-változatát mert az botrányosan szarra sikeredett. Kubrick eredetije az igazi, méltó Ragyogás-adaptáció. Jack Nicholson élete egyik legjobb alakítását nyújtja benne. Kötelező film minden horror-rajongó számára!

Legjobb jelenet: Nem kérdés, hogy a fürdőszobás.

4. Árvaház (2007)

Minden horror-rajongó tudja, hogy a spanyolok nagyon ott vannak a horror filmek terén. Remekül alkalmazzák a félelemkeltést, a feszültség mesteri adagolását és a sokkoló jeleneteket. Kapásból ott a REC 1-2 amely ál-doku filmek a mai napig üde színfoltjai a found footage horror műfajának, nem mellesleg iszonyatosan jó sztorival is rendelkeznek. A REC mindkét része (és most a botrányosan szar 3. részt direkt nem is említem...) ugyan vérbeli horror, a spanyolok a műfajt határait igencsak kitolták. Jó példa erre mondjuk az Időbűnök amely a sci-fi műfajával is kacérkodott, avagy hatalmas kedvencem – és DVD-gyűjteményem egyik ékes darabja – a Faun labirintusa amely pont annyira tette a magáévá a horror műfaját, mint a fantasy-t és a drámát. De hogy mindenképp a paráztatós vonalon maradjunk, én az Árvaház című filmet választottam a listára (pedig sokáig a REC birtokolta ezt a helyet...), több fontos szempont miatt is. Kezdjük talán a történettel: Laura (Belén Rueda) árvaházban nőtt fel. Harminc évvel később férjével és a hétéves kisfiával visszatér az ódon, elhagyott épületbe. Szeretné felújíttatni a régi házat, ahol fogyatékos gyerekeket gondoznának. A sajátos környezet megmozgatja a kis Simon fantáziáját. Különösen, amikor elmondja, hogy kapcsolatba került Tomás-szal, a szellemfiúval. Az asszonyt nyugtalanítja a dolog, ráadásul saját régi, felkavaró emlékei is előtörnek. Közeleg a megnyitó napja, Laura pedig egyre inkább úgy érzi, hogy veszélyben a családja. Már maga az épület is nagyon vészjósló (dehát melyik árvaház ne lenne az...) viszont ahogy a néző egyre jobban belemélyed a sztoriba, úgy szippantja be az a nyomasztó, állandó feszültségben tartó atmoszféra amely jelen van az egész játékidő alatt és végig érezteti hatását.

Tulajdonképpen ez a film nagyon hasonlít a Más világ tematikájára (nem is csoda, hiszen mindkettő spanyol alkotás...). Alapvetően kísértet-film ám jókora drámai töltettel. Hozzá kell tenni, hogy a szerintem zseniális Guillermo del Toro itt csak producerként van feltüntetve ám stílusa remekül érződik a filmen. Az Árvaház helyenként tényleg szörnyen félelmetes (Tomás karaktere alapból nagyon frászkiverős...), néhol lélekbe maróan drámai (a szívszorító befejezés végképp felteszi az i-re a pontot...) ám mindvégig feszültséggel teli. Akad egy rész benne amikor hívnak egy "médium" -szerű öregasszonyt aki fel tudja venni a kapcsolatot az elhunytak szellemeivel. Na, az a rész annyira profin lett megcsinálva, hogy már csak emiatt megéri megnézni a filmet. Egyszerre érdekes, félelmetes és rendkívül stílusos. És ne a hazai verziót keressétek mert az indokolatlanul sok helyen meg lett vágva – tessék inkább az eredeti, spanyol hangsávval rendelkező verziót letölteni és feliratot vadászni hozzá a neten! De menjünk is tovább mielőtt megkapom, hogy warezolásra buzdítalak benneteket és a TEK rám töri az ajtót.

Legjobb jelenet: Mikor Laura rájön az igazságra, hová tűnt a fia.

3. 28 nappal később (2002)

Szeretem a zombis filmeket. Most sokan beleköthetnének, hogy Danny Boyle klasszikusában nem is igazi zombik vannak, hanem fertőzöttek de ácsi, szerintem teljesen mindegy, a funkciójuk végülis ugyanaz, nem? A 28 nappal később Boyle egyik legjobb filmje. A horror köntöst tulajdonképpen csak álcaként használja, a masszív társadalomkritika amely alatta leledzik, sokkal többet nyom a latba. Jim (Cillian Murphy) felébred a kómából, de senkit sem talál a kórteremben. Üres a folyosó, az egész épület, üres és néma az egész város. Jim semmit sem ért, rémülten bóklászik a kihalt metropoliszban. Végül rátalál egy emberpár: túlélő, mindentől rettegő menekülők. És nemsokára találkoznak azokkal is, akik elől menekülni kell. Egykor emberek voltak, ám a gyilkos vírusnak köszönhetően már csak fékevesztett őrültek, akik ölni akarnak. Jim 28 napig feküdt a london-i kórházban (innen a cím...), de ez elég volt ahhoz, hogy Anglia szinte teljesen elnéptelenedjen. A srác a fejébe veszi, hogy megkeresi a szüleit ám az út lesújtó végeredménnyel zárul: halottak mind. Később találkoznak egy apával és a lányával akik egy lakótelepi lakásban barikádozták el magukat és együttesen elhatározzák, hogy egy elég meggyőzőnek tűnő katonai rádiójel alapján Manchester felé veszik az irányt, hátha meglelik a hőn áhított menekülttábort ahol majd megmentik őket a derék, felfegyverzett, okos katonák. Oké, szóval mint említettem: ez a film sokkal inkább társadalomkritika csak horror mázzal leöntve. És ez jobbára a film második felében tűnik fel igazán. Ám emellett méltó tisztelgés a klasszikus zombifilmek előtt is. A fertőzöttek ugyanis tényleg nagyon hasonlóak a zombikhoz. Ha meglátnak, elönti a megfeketedett vér az agyukat és csak azon vannak, hogy kihúzzák az ember zsigereit a gyomrából.

A düh-kór hajtja őket, nem az ízes agy utáni vágy, vagy az éhség. Egyszerűen csak pusztítani akarnak. És Boyle pont ezzel az apró adalékkal reformálta meg a zombis filmeket. Emberközelibbé hozta a szörnyetegeket. A düh ugyanis mindenkiben ott munkál csak – mivel civilizált lények vagyunk – el tudjuk nyomni. Ám mi történik akkor ha egy vírus hatására mégsem lennénk képesek elnyomni és elburjánzana bennünk, megfeketítené lelkünket, vérszomjas állattá deformálna? A 28 nappal később pont erre ad választ. Megtekintése után persze azért megfogalmazódik a nézőben, hogy "bazdmeg, nem is állunk mi olyan messze ettől..." és való igaz, a film elején a kísérleti majmoknak vetített erőszakos videók remekül példázzák, hogy laboratóriumi düh-kór vírus nélkül is viselkedhet úgy az ember ahogyan a filmbéli fertőzöttek. Kicsit tovább boncolgatja ezt a témát a folytatás (28 héttel később) is de az már messze nem ér fel az előd szintjéhez. Nem rossz folytatás (és akadnak benne igen erőteljes jelenetek, mint például a mesterlövészes a káoszban...), de különösebb szívfájdalom nélkül kihagyható azok számára akiknek nem keltette fel az érdeklődését. Egy darabig úgy állt a dolog, hogy Boyle elkészíti a 3. részt is 28 hónappal később névvel de ez sajnos bedőlt. Kár érte, én kíváncsi lettem volna rá, mit lehet még kihozni ebből a témából.

Legjobb jelenet: Mikor Jim visszatér a bázisra.

2. A kör (2002)

Az ázsiai horror filmek sajátos velejárója a talpig érő, hosszú fekete hajjal rémisztgető szellem-gyerek. Ázsián túlra ezt először 2002-ben hozta el Gore Verbinski rendező, a Kör című horror filmmel. Ez az alkotás annyira parásra sikeredett, hogy félelemkeltésben azóta is alig-alig akadt párja. Kezdjük talán ott, hogy az alapanyag adott volt. A kör – ha valaki esetleg nem tudná – ugyanis egy remake. Az 1998-as japán Ringu (リング) feldolgozása. Az ázsiaiak egyébként piszkosul jól értenek a paráztatáshoz! Elég csak megnézni a Shutter (magyarul azt hiszem Árnykép néven futott...), avagy a Szem 1. és 2. részét. Természetesen az eredetieket, nem az amcsi feldolgozásokat. Ez utóbbiak 99%-ban mindig nagyon rosszul sikerülnek. Ám ott van az az 1% amikor mégis működik a recept. Nos, a Kör is beletartozik ebbe az 1%-ba. Már maga a sztori is adott volt a sikerhez: képzeljétek el, mit éreznétek, ha megnéznétek egy felkavaró képekkel teli videókazettát, majd megcsörren a telefonotok, s egy ismeretlen hang közli veletek, hogy hét nap múlva meghaltok! Hírek szerint pontosan ez történik egy amerikai kisvárosban, ahol – úgy mondják – kézről kézre jár egy rejtélyes kazetta, és aki csak látta, mind meghalt utána! Rachel Keller (Naomi Watts) egy oknyomozó újság riportere, és mindaddig kétkedve fogadja a sztorit, míg négy tinédzser titokzatos körülmények között meg nem hal. Rachel-t ekkor már nem hagyja nyugodni az eset, leginkább azért, mert az egyik áldozat az unokahúga volt. Megszerzi a kazettát és megnézi. Megszólal a telefon, és ettől kezdve nála is elkezdődik a hátborzongató események sora. Kénytelen segítséget kérni barátjától, Noah-tól, mert időközben kisfia élete is veszélybe került, és csak hét napjuk maradt, hogy megoldják a rejtélyt. Gyerekek, ez a film engem sokkolt annak idején! Annyira magával rántott, hogy félelmemben majd' lerágtam mind a tíz körmömet az ujjaimról. A hangulat, az atmoszféra, a képi világ és a zene együttese olyan elegyet alkotnak amely eléri a nézőnél azt, hogy még akkor is izguljon amikor épp viszonylag "nyugodt" jelenet zajlik, mondjuk egy beszélgetés, vagy ilyesmi.

A para annyira rátelepszik a nézőre, hogy egyszerűen nem hagyja ellazulni. És ebben nagyon profi a Kör: iszonyatosan félelmetes hangulatot áraszt magából. Én lehettem már 13-14 éves mikor először láttam de konkrétan a frász kivert néhány jelenetnél. A többit pedig végigparáztam, feszülten figyelve, hogy mikor érkezik valami újabb jump scare -szerű jelenet amelytől összehugyozhatom magam. Első megtekintés után reszketve konstatáltam, hogy kurvajó film volt de soha többé nem akarom megnézni és kéne néznem még este egy kis Simpson családot, hogy nehogy rémálmaim legyenek (persze lettek...). Aztán pár évvel később volt még egy Kör 2 is amelyet az eredeti film rendezője (Hideo Nakata) dirigált le de furcsamód én ebből a 2. részből csak a szörnyen gagyin animált CGI-szarvasokra emlékszem, másra nem. De a kritikákat olvasgatva talán jobb is. Summa summarum, a Kör egy remek horror film lett annak idején és azóta sem veszített semmit bájából. Pontosan ugyanannyira félelmetes és hatásos mint volt anno. Amellett, hogy elindított egy remake-lázat Amerikában (de bár ne tette volna...), megajándékozta az ikonikus horror-karakterek családját egy újabb, erősen ápolatlan fekete hajzuhataggal bóklászó egyeddel, még önmagában is remek, élvezhető film lett amely nem bukott bele abba, hogy ő egy remake lett. Instant klasszikus.

Legjobb jelenet: Mikor Samara kimászik a tévéből.

1. A Fekete ruhás nő (2012)

Hát, igen! Biztos sokakat meglepett az 1. helyezett de gondoljuk csak át gyorsan, hogy mitől is igazán jó egy vérbeli horror film: természetesen a félelemkeltéstől. Mikor lerágjuk a körmünket izgalmunkban, mikor idegeink pattanásig feszülnek és mikor egy-egy borzasztó hatásos ijesztgetés alkalmával szinte felugrunk félelmünkben. Ezek azok az adalékok amelyektől egy horror igazán horror lesz és ha a félelemkeltést még stílusosan is tálalja, az már tényleg csak hab a tortán. Jómagam mindig is imádtam rettegni egy-egy horror filmen. Ha az ember rutinos horror-rajongó akkor egy idő után már azt gondolhatja: mindent látott a zsáneren belül. Naivan azt hiheti, őt már semmi sem tudja meglepni, semmitől sem ijedhet meg úgy istenigazából. Aztán jön egy alkotás amely visszaidézi benne azokat az időket amikor még jóval fiatalabb fejjel ült a tévé előtt és átizzadt tenyérrel várta, vajon mi fog következni az újabb parás jelenetben. Nálam ezt a korszakot idézte vissza a Fekete ruhás nő amely egyébként egy Susan Hill könyvadaptáció. Odavagyok a gótikus kísértet-történetekért. Könyv, avagy film – nekem teljesen mindegy. Sokkal jobban szeretem ha egy film a paráztatásra van kihegyezve, mintsem a véres jelenetekre. A Fekete ruhás nő pedig ezt mesterien hozta. Elérte nálam, hogy 24 éves fejjel szinte rettegjek egy-egy jelenet alatt. Néhol konkrétan a hideg kirázott, annyira profi módon lett megalkotva ez a szerény kis angol horror amely ugyan a mozikban egyáltalán nem tarolt ám horror-berkekben annál nagyobb népszerűségnek örvend azóta is. Már a története is olyan, hogy aki hisz a kísértetekben/szellemekben, annak már eleve garantált a remek szórakozás: Arthur Kipps (Daniel Radcliffe akinek végre sikerült kitörnie a Harry Potter -szerepkörből...), a fiatal londoni ügyvéd felesége négy éve halt meg, azóta is képtelen feldolgozni az elvesztését. Új megbízatása a távoali kis faluba, Crythin Gifford-ba szólítja, ahol egy asszony hagyatéki ügyet kell elrendeznie. Kipps kénytelen nevelőnőre bízni a kisfiát, és elutazik a lápvidékre. A helyiek elutasítón fogadják, egyedül csak a jómódú földbirtokos, Sam Daily (Ciarán Hinds) viselkedik vele barátságosan. Kipps beköltözik a néhai ügyfél házába, hogy nyugodtan dolgozhasson. Hamarosan kiderül, hogy az ódon lakhely sötét, kísérteties titkot rejt.

Tudjátok vannak horror filmek amelyektől borzong a néző. Vannak olyanok is amelyektől konkrétan a frász kiveri egy-egy jelenet során. És vannak olyan, amelyek nemcsak hogy ezt a kettőt vállvetve alkalmazzák de képesek elérni azt a hatást, hogy egyrészt a szar is megfagyjon az emberben, másrészt hogy a film után még napokkal is rémálmai legyenek. Ehhez pedig magának a filmnek semmi extrát nem kell felvonultatnia, sőt, elég ha az egyik legalapvetőbb, ősi emberi tulajdonságra alapoz: a félelemre. A Fekete ruhás nő klasszikus módszereket alkalmaz. A beállítások, a fényképezés, a hangok és a ruhák/díszletek mind-mind profi módon lettek megalkotva. Például a kísérteties kúriában rengeteg gyerekjátékot láthatunk és ezeket stílusos közelikkel teszi iszonyatosan félelmetessé a film. Ugyanígy a feszültségkeltés is remekül működik hiszen amíg Kipps a szobában csak olvas és semmi különös nem történik, addig is jópár érdekes, egyben cidriztető részletet tudhatunk meg az egykor ott élő család sötét múltjáról. Aztán hirtelen bekúsznak az apró kis adalékok (zörejek a felső szintről, becsapódó ajtók, stb.) amelyek már előrevetítik, hogy hamarosan a néző szívroham-közeli állapotba fog majd kerülni a hatásos jump scare -jelenetek végett. És mindennek tetejébe a film pofátlanul váratlan is. Amikor pont nem számítunk rá, akkor lep meg egy ijesztő jelenetsorral és amikor feszülten várjuk, hogy "na, most biztos történni fog valami!" akkor nem történik semmi paráztató. Ezáltal a Fekete ruhás nő egyáltalán nem kiszámítható és a film vége sem épp derűs (bár valamilyen értelemben mégis, ám ezen lehetne vitatkozni...). Nincs benne felesleges sallang, nem kever műfajokat sem, amit általa kapunk az színtiszta, klasszikus értelemben vett ijesztgetős horror gótikus kísértet-történetbe ágyazva. Engem ezzel az eleggyel már tavaly megvett kilóra, azóta is csak ajánlgatom minden ismerősömnek ezt a filmet hiszen valóban egy rendkívül félelmetes és stílusos alkotásra van szó. Magyar szinkronnal kevésbé ajánlom de manapság már potom 2000 forint a DVD amelyen ott van a magyar mellett az eredeti angol hangsáv is, így szó nem érheti a ház elejét. Írtam már róla ITT is (és már akkor is ajnároztam...) de tavaly speciel szimplán az év horrorjának választottam ami azért elég sok mindent elárul. 2014-ben pedig érkezik a folytatása. Fontos film a Fekete ruhás nő és ez nem vita tárgya. Látványos CGI és vödörnyi vér nélkül is képes félelmet kelteni a nézőben, méghozzá klasszikus módszerekkel. Ha kimaradt volna, akkor sürgősen tessék pótolni de kifejezetten ajánlom az eredeti könyv és maga a DVD beszerzését is.

Legjobb jelenet: Az összes, amely az ijesztő kúriában játszódik.

Fiúk-lányok, ennyi lett volna eme lista. Ezen 10 alkotás az én személyes horror favoritjaimnak összessége. A kedvenc-toplisták filmes szekciója ezennel le is zárult hiszen nem szeretnék egy sci-fi, vígjáték avagy dráma toplistát is írni a jövőben pluszba amikor hátravan még a sorozatos, a videojátékos és zenei oldal is. Én azért bízom benne, hogy ez az utolsó – igencsak terebélyesre nyújtott – filmes lista mindenki ízlésének eleget tett és akár még kedvet is hozott egy-két régen látott, avagy eddig még kimaradt horror filmhez.

Köszönöm a figyelmet, jó hétvégét nektek!

A héten ezúttal nem lesz toplista hiszen bár elkezdtem írni, nem tudtam időre befejezni mert rengeteg tennivalóm volt és a hét végére egyszerűen annyira elfáradtam, hogy ha vért izzadva mégis megírtam volna, abban nem lett volna semmi köszönet. Összecsapni pedig semmit sem szeretek. Maximalista, precíz, mindenre odafigyelő ember vagyok és egy toplista pont nem olyan dolog amit el lehetne aprózni. Egyébként ilyesféle toplistákat mindig úgy szoktam írni, hogy beülök a gép elé egy kis nassolnivalóval, egy pohár üdítővel, avagy egy tál chipssel és nekiállok írni. Nem is figyelem az időt, csak írok és írok. Volt olyan nap, hogy ezzel elment 5 óra egyhuzamban és szinte észre sem vettem. Tudom, hogy nem valami egészséges viszont tény, hogy imádok írni. Más meg a Forma 1-ért van oda (amit én egyébként egyáltalán nem nézek...), megint más pedig mondjuk a fociért. Én így vagyok az írással. Nem csak hobbim, de szenvedélyem is. Régebben írtam lemezboltokról ahol megfordultam már. Nos, azóta is rengeteg lemezboltban jártam, ám megfigyeltem, hogy a különféle CD/DVD/EP/LP ára majdnem mindenhol egységes. Pontosabban: egységesen magas. Jack White Blunderbuss című albumát kerestem (hihetetlenül bejön ugyanis ez a karcos, folk- és blues-elemekkel átitatott rockzene és a Freedom At 21 nálam nagyon betalált). Hozta is a pasas a kirakatból, adta oda a kezembe, tessék, 5000 forint. Hohó, akkor köszönöm, inkább még nézelődöm tovább máshol. Egyszerűen túl drágának találtam. Nem vagyok kampós orrú zsidó de akkor is ésszerűen megfontolom, hogy mire mennyit adok ki. Máshol régi Depeche Mode lemezek után érdeklődtem. Még használtan is 2000 forint volt a legolcsóbb helyen egy olyan album tőlük amely pedig több mint 10 éves. Aztán egy nap elmentünk a Petőfi Csarnokba (rövidítve: PeCsa). Biztos ismeritek a helyet, ha más nem, hallásból biztosan. Nagyon korrekt kis placc, alkalmanként koncerteket is szoktak adni benne de ami lényegesebb, hogy hétvégente majdnem mindig bolhapiac van. Gyerekek, ez a bolhapiac olyan a magamfajta embernek mint maga a Paradicsom! Van minden. A kibaszott régi magazinoktól kezdve, az ük-ük-üknagynéni falitükrén és a videojátékokon át egészen a ruhákig bezárólag minden, de tényleg minden van. Ha valami olyan dolog kell neked amit nem biztos, hogy megtalálnál boltban akkor azt a Városligetben található PeCsa bolhapiacán nagy valószínűséggel megleled.

Életkép a bolhapiacon

Imádom ezeket a bolhapiacokat. 150 forint a beugró de annyit vagy benn, amennyit csak akarsz. Persze rohadt nagy tömeg szokott lenni mindig, de egy idő után az ember már hozzászokik ehhez. Oké, tolakodni kell, meg lépésben araszolni előre, de ez nem nagy kunszt. És azon kívül, hogy itt szoktunk videojátékokat beszerezni nevetségesen olcsó összegekért, zenei CD-k bőséges választéka is várja az érdeklődőket (a több száz bakelitről már nem is beszélve...). Szóval a kedvenc standomon 1000 forint egy CD. Nem csak újak, régiek is. A dupla CD pedig 2000. Múltkor remekül összehaverkodtam a pasassal aki ott árul. Azt mondta mindig kinn van de igazán a külföldiek vásárolnak nála sokat. És tényleg, hiszen amikor én is pont ott jártam, előttem egy külföldi fiatal pár elvitt kb. 10 lemezt. Egy kicsit bántam is, hogy nem én voltam ott előbb mert voltak köztük igazán értékesek is. Mármint számomra értékesek hiszen nem tudom, hogy mondjuk egy Oasis: Dig Out Your Soul kinek ér egyáltalán valamit. Ergo temérdek remek albumra bukkanhat ott az aki még szokott lemezeket venni rendes, fizikai formátumban is. De ezen kívül tényleg hatalmas a választék minden másban is, még laptopok és mobilok is akadnak, a megszámlálhatatlanul sok csecsebecséről már nem is beszélve. Újabban kész hipszter-mennyország a piac hiszen zsúfolásig van retró cuccokkal. Eddig is ott voltak, csak eddig nem volt olyan nagy divatjuk mint mostanság. Ezzel egyébként semmi baj nincs, szerintem is kurvajól néz ki mondjuk egy igényesen kifaragott és feldíszített zenélő ékszerdoboz avagy egy gramofon. Én ilyen cuccokkal konkrétan teletömném a lakást. Summa summarum, ha nem szórjátok két kézzel a pénzt és igényes dolgokat akartok vásárolni akkor kifejezetten ideális választás lehet a PeCsa. Esős időben nem szabad menni mert olyankor a kutya sem pakol ki, ám jó időben mindig full tele van.

Érdemes kilátogatni.

Tulajdonképpen 3 dologról szólt eddig ez a hét számomra: az 1. az, hogy a barátnőm elutazott Erdélybe egy zarándoklatra, a 2. az, hogy elkezdtem dolgozni egy általános iskolában, a 3. pedig a Szita Bence ügy tárgyalása amelyet végig figyelemmel kísértem. Ez utóbbin speciel egy csomót agyaltam. Szerintem itt-ott ti is olvashattatok a tárgyalásról és az újabb információkról. Ha esetleg kimaradt volna, akkor ITT egy elég átfogó cikk, érdemes elolvasni. Próbáltam sztoikus nyugalommal olvasni a különféle cikkeket a témában de egész egyszerűen nem voltam rá képes. A gyilkosság megtervezésének módja és egyáltalán maga a brutális, nyers gyilkosság annyira felbaszták az agyam minden esetben, hogy inkább dühösen elkattintottam az adott oldalról. Komolyan gyerekek, nem hiszem el, hogy ebben az állítólagosan civilizált társadalomban egyáltalán megtörténhet ilyesmi! Eddig nem igazán írtam erről a témáról de ez most már kikívánkozik belőlem. Szóval én valami iszonyatosan elborult büntetést szabnék ki az elkövetőkre. Nem ám életfogytiglani börtönbüntetést, aztán csókolom! Egy nagy lófaszt! Inkább valami olyat amely példaként szolgálhatna a társadalom többi, ezekhez a gyilkosokhoz hasonló elfajzott korcsa számára.

Kép a tárgyalásról (forrás: origo.hu)

De persze ebben nem én döntök, viszont az biztos, hogy méltó büntetést nem fog kiszabni a bíróság ebben az ügyben (sem). Ergo átgondoltam pár dolgot. Mondjuk, hogy hol kattan el annyira az ember agya, hogy nekivetemedik végezni egy 11 éves gyerekkel? Ráadásul különös kegyetlenséggel. Meg azt is, hogy hogy jön ahhoz valaki, hogy egy 11 éves gyereket okoljon saját szétbaszott kapcsolata megrontójaként? Lefogadom, ha önértékelésbe kezdett volna más okolása helyett, két napon belül felkötötte volna magát a poros padláson. Afölött sem tudtam elmenni szó nélkül, hogy egy emberi lényt (ráadásul jelen esetben egy gyereket...) valaki kézzel-lábban, lapáttal (!) és késsel bántalmazzon. Összetett lény az ember. Megvan a maga kis értékrendje, sajátos világnézete, önálló gondolatai és szociális kapcsolatai. Viszont be kell lássuk, hogy akik most vádlottakként állnak eme Szita Bence ügy miatt a bíró előtt...nos, ők egész egyszerűen nem emberi lények. Nem emberek. Ember nem tesz ilyet ugyanis. Hát, akkor talán állatok lennének ők? Tegyük fel a kérdést: megérdemlik egyáltalán ezt a jelzőt? Hiszen talán még az állatok sem tesznek ilyet. Nem, én azt hiszem ők egyszerűen csak SEMMIK. Vannak bele a világba, de hogy mi a fasznak, azt nem tudom. Tényleg nem tudom. Nincs értelme létezésüknek.

Beteg világban élünk. De a beteg emberek teszik beteggé a világot. Az egyik orv módon nőket öl, a másik fiatal lányokat tart bezárva a pincéjében, a harmadik pedig "csak" állatokat kínoz. Aberrált, mocskos, züllött egyén minden városban akad. És első blikkre talán nem is tűnik ördöginek. Egy kicsit elkalandoztam. Június 4-én folytatódik a tárgyalás, a végső konklúziót majd akkor megírom. De továbbra is tartom magam ahhoz, hogy erős túlzás embernek titulálni ezeket a véglényeket. És persze ahhoz is, hogy akármennyire súlyos is lesz a végső büntetés, feleannyira sem lesz olyan súlyos mint amilyet érdemelnének. Arra nincs is szó.

Megtartom jó szokásom és erre a hétvégére is egy toplistával ajándékozlak meg benneteket. Bár tulajdonképpen eme összeállítást vehetitek filmajánlónak is hiszen lefogadom, hogy a benne szereplő filmek nagyobb részét még nem láttátok. Ezzel azonban semmi baj nincs, hiszen Magyarországra csak nagyon ritkán jutnak egy külföldön nagy port kavart alkotások. A hazai moziba járó pórnép bőven megelégszik egy új (és minél látványosabb) Transformers akcióhülyeséggel, avagy egy cuki animációs mesével, netán valami romantikusnak beállított blődséggel. Így eshetett meg többek között az is, hogy a várva-várt Gonosz halott remake nem jön a magyar mozikba, helyette viszont biztosra veszem, hogy Paranormal Activity 5 nálunk is lesz. Sajnos amíg a fogyasztói közönség az ilyen celluloid-ostobaságokat pártolja, addig nem is szabad várni, hogy mondjuk egy Cannes-ban díjnyertes művészfilm itt is érvényességre juthat. Sebaj, hiszen az internet mindet átfogó világában élünk, így nem eshet nehezünkre beszereznünk kíváncsian várt filmeket. Eme lista összeállításakor igyekeztem a tényleg sokkoló, a néző lelkét szanaszét marcangoló alkotásokat összeválogatni:

10. Rekviem egy álomért (2000)

A Brooklyn-ban született Darren Aronofsky sosem ment el populárisabb irányba. Mindig is megmaradt az elgondolkodtató, sokszor kegyetlen és brutális eszközökkel operáló alkotásoknál. A Rekviem egy álomért 2000-ben jött ki és nem volt kritika, amely ne magasztalta volna az egekig. Tény, hogy a film a maga műfaján belül remekmű és időtálló klasszikus. Aronofsky ezt a sikert azóta sem tudta még csak megközelíteni sem. A kilátástalanságot, az emberi élet gyötrelmeit, az öregedést és a drogokkal és egyéb tudatmódosító szerekkel való együttélést azelőtt még egyetlen film sem mutatta be ennyire naturális ábrázolásmódban. Aronofsky filmje a lélek legmélyére hatol és ott festi fel a néző előtt, hogy milyen esendők is vagyunk mi, emberek. Megkésve tekintettem meg ezt a filmet, de azt hiszem bármennyi évesen is látom, ugyanakkora hatást gyakorolna rám.

Még napokkal később is elmerengtem a cselekményén, és bizony el kell ismerni, hogy a 2000-es évek elején egy ilyen filmmel előrukkolni igen merész cselekedet volt. Benne fájdalmasan szomorú élettörténeteket, semmibe futó sorsokat és a függőség legelbaszottabb fajtáit ismerhetünk meg. És valamilyen szinten mindegyik mozgatórugója a "drog". Azért időzőjelbe téve, mert a drog kifejezés manapság már sok mindent átfed. Ugyanúgy lehet a pia, a tévéfüggőség, a videojátékok utáni imádat, avagy a szex-centrikusság is drog mint a klasszikus értelemben vett kábítószer. Az emberek életét átszövi, nap mint nap találkozhatunk valamilyen formájával. Érdemes többször is megnézni eme filmet hiszen a mondandója csak így kristályosodik ki igazán. A Rekviem egy álomért tökéletes lenyomata modern társadalmunknak, csak épp a túlzásba vitt szociális háló és az okostelefonok hiányoznak belőle, de bármikor rá lehet húzni a mai világ mocskára. Emlékezetes remekmű.

Legjobb jelenet: Mikor Sara végre bekerül a TV-műsorba

9. Szerb film (2010)

Bár szerény véleményem szerint Srđan Spasojević elsőfilmes rendező botrányfilmje az erőszak és brutalitás ábrázolásával jócskán átesett a ló túloldalára (sőt, tulajdonképpen magával rántotta az egész lovat), a Szerb film mégis olyan alkotás lett, amely társadalomkritikus mivolta miatt megérdemel pár mondatot. A cukormázas felszín alatt elfajzott, beteg világban élünk, ez tény. Ha egy film ezt ki is hangsúlyozza, az nem feltétlenül probléma - legalább felnyit vele pár szemet. Ám ha a megbotránkoztatást túlzásba viszik, az a film kárára válhat. A Szerb film is megsínylette, hogy túlságosan sokat akartak vele markolni. Az alaptörténet nem lett volna rossz: a munkanélküli ex-pornós Milos (Srđan Todorović, akit legtöbben a Macska-jaj című filmből ismerhetnek) épp állás nélkül tengődik feleségével és kisfiával, amikor egyszer csak betoppan hozzá egy idegen és hatalmas pénzösszeget kínál neki még egy utolsó melóért. Milos elvállalja, ám a rendező egyre betegebb dolgokat kér tőle a forgatások alatt. Milos besokall és kiszáll az egészből, de egy nap csurom véresen, erős fejfájással ébred. Családját nem találja, csak néhány kazettát, amelyeken ő szerepel az aberrált rendező még aberráltabb filmjében, aki amúgy nem volt rest bedrogozni a pasast, hogy ne ellenkezzen. Így aztán Milos mindent megtett neki. De tényleg MINDENT.

A film második felében azokat az eseményeket láthatjuk amelyeket Milos öntudatán kívül tett. A szex közbeni lefejezéstől kezdve az "újszülött-pornón" át (mondjuk ez nevetségesen amatőr módon lett megalkotva, de talán jobb is) a farok általi fullasztásig igen széles a beteges skála azonban a legdurvább egyértelműen a film utolsó negyede, a nagy leszámolás - itt azért akad egy eléggé megmosolyogtató jelenet is, konkrétan a Milos farka vs félszemű testőr snittre gondolok -, és a családi tragédia. Továbbra is csak azt tudom szajkózni, hogy túl sok, túl sok, túl sok lett a megbotránkoztatás. Ezzel a film inkább elborzaszt, mintsem sokkol. Persze edzetlen gyomrúaknál könnyen kivághatja a biztosítékot még így is - teljesen jogosan -, de az öncélú, túltolt erőszak miatt nem lehet túl komolyan venni a Szerb filmet.

Legjobb jelenet: Rádöbbenés, hogy kik vannak a csuklyák alatt

8. Mechanikus Narancs (1971)

Régen is voltak botrányfilmek. Gondoljatok csak például a Cannibal Holocaust esetére a '80-as években. Azt a filmet nem elég, hogy több helyen rögtön évekre betiltották, a rendezőnek konkrétan bíróság elé kellett állnia mert többek szentül meg voltak győződve róla, hogy amit a filmben láttak (egy turistacsoport emberevő kannibálok áldozatává válik és szépen lassan mindegyiküket megerőszakolják, majd megölik, majd pedig megeszik) az valóság. Mázli, hogy a vádat végül ejtették amikor a szereplők mind megjelentek a bíróságon, bizonyítván, hogy ők igenis életben vannak. Ám kevésbé mázli, hogy állatkínzás vádjával (hiszen a filmben valódiak az állatgyilkosságok) vonulhattak át egy másik perre rögvest. A Mechanikus narancs azonban még régebbi, egészen pontosan 1971-ben jelent meg. Stanley Kubrick mára már kultfilmmé avanzsált sci-fi műve egy alternatív világképet fest fel a néző előtt. Ebben a kifordított, disztópikus Angliában éldegél Alex (Malcolm McDowell) aki - és ez már az első 5 percben kiderül - instant pszichopata, és sem a verekedésektől, sem a nemi erőszaktól, de még a gyilkosságtól sem retten vissza, ha alkalma nyílik rá. Haverjaival balhéról-balhéra járnak és közben magasról tesznek a szabályokra, a normákra és a központi hatalomra. A maguk módján lázadók ők, de tetteik az erőszakból, és nem a szabadság utáni vágyból táplálkoznak. Egy éjszaka Alex a bandájával együtt betör egy művész házaspárhoz a kertvárosban. A férfit megkötözik, feleségét pedig a szeme láttára erőszakolják meg.

Miután még jobban elfajulnak a dolgok, a rendőrség kiérkezésekor a banda többi tagja egyszerűen leüti és otthagyja Alexet, hogy ő vigye el a balhét helyettük. A gyorsított eljárásban történő tárgyalás során a fiatal férfit 14 év letöltendő börtönbüntetésre ítélik. Azonban két év letöltött után lehetőséget kap egy "kezelésre", melynek folyamán a beteget olyan kúrában részesítik, hogy a végén soha többé ne akarjon majd erőszakos tetteket elkövetni. Alex a mielőbbi szabadlábra helyezés reményében beleegyezik a kezelésbe. Ennek keretében egy székhez kötözik, szemeit kipeckelik (innen az azóta ikonikussá vált kép) és egész nap erőszakos képsorokat nézetnek vele miközben Beethoven IX. szimfóniája bömböl a háttérben. A film ezen szegmense igazi próbatétel még a néző előtt is. Amit Alex lát, azt láthatja a néző is - persze ha eleve nem lenne elég az, hogy egy lekötözött, kipeckelt szemű ember szenvedéseit nézzük. A film utolsó negyede a "meggyógyult" Alex visszatérését láttatja a társadalomba. Helyét nem találja, az erőszak és a szex legapróbb gondolatára pedig öklendezni kezd. Balszerencséjére belebotlik egykori áldozatába is akinek sok-sok éve megerőszakolta és megölte a feleségét. A film vége cseppet sem pozitív. Kubrick nem változtatta meg az alapanyagként szolgáló regény eredeti végét, így filmjének befejezése egyszerre vált ki elégedetlenséget és dühöt a nézőből. Zseniális társadalomkritika mindaz, amit a lezárásban láthatunk. Az egész alkotás egyébként tele van nyíltan ábrázolt szexualitással és gátlástalan és öncélú erőszakkal amelyek révén több elkövetett bűncselekményt is a filmnek tulajdonítottak és Kubrick maga kérte, hogy vegyék le a mozik műsoráról. Egészen haláláig nem is játszhatták Angliában a mozik. A Mechanikus narancs még mai szemmel nézve is egy elgondolkodtató, helyenként megbotránkoztató, merész alkotás, amely Huxley és Orwell megrögzött rajongóinak igazi csemege lehet.

Legjobb jelenet: Alex rákezd a "Singin' in the Rain"-re

7. Seven Days (2010)

Nem igazán ajánlom ezt a filmet azoknak akik már kisgyereket nevelnek. Egy szülő ugyanis értelemszerűen a széltől is óvja csemetéjét, ügyel és vigyáz rá a nap 24 órájában. Ám eljön az idő amikor a gyermek már önállóvá kezd válni. Amikor a szülők helyett a barátok/barátnők és az otthon tanulás, meg a kertben játszadozás helyett az ismeretlen felé történő kíváncsiság fontosabbá válik. A szülő persze óva inti és leteremti ha sötétedés után érkezik haza, nade ez az élet rendje. Előbb-utóbb mindeni elhagyja a családi fészket és a saját lábára áll. Ám mi történik akkor ha a gyerek nem érkezik haza iskola után? Ha semmi hír nincs róla és senki sem tudja merre lehet? Az ilyen esetek azért a legtöbb esetben pozitív végkicsengéssel záródnak, de találhatunk sajnos negatív végkifejleteket is. Daniel Grou kanadai rendező Seven Days című filmje az utóbbi kategóriába esik. A főszereplő Bruno (Claude Legault) élete egy szempillantás alatt megváltozik amikor kislánya egy napon nem érkezik haza az iskolából. Feleségével mindent tűvé tesznek a gyermek után, ám az csak nem akar előkerülni. Végül a rendőrség kopogtat ajtajukon, hogy bizony nagy baj történt. Örökre emlékeimbe vésődtek azon képsorok mikor Bruno a mezőn téblábol, körülötte rendőrök szörnyülködnek és egyszer csak ott találja magát a kislánya holtteste felett. A gyereket súlyosan bántalmazták, megkötözték, megerőszakolták majd megölték. Bruno összerogy lánya teteme mellett. Látja a véres ruháját, a zúzódásokat a nyakán és a combjain, az élettelen tekintetét és a hamuszürke arcát. Később feleségével megromlik kapcsolata, házasságuk rámegy erre a tragédiára. Ám mielőtt Bruno belehalna a fájdalomba, a hírekben bemutatják, hogy elkapták lánya gyilkosát. A kajánul vigyorgó szemétláda meg sem próbálja tagadni bűnösségét. Bruno számára pedig innentől fogva csak egyetlen dolog számít: bosszút állni. Mesteri tervet eszel ki. Szerez egy erdő közepén álló, tóparti kis házikót magának, ahová elvonul magányosan és szorgos munkába kezd. A néző csak később tudja meg, hogy tulajdonképpen az egész házat egyfajta kínzókamrává alakítja át. Aztán csakhamar elrabolja (igen furmányos módon) lánya gyilkosát, miközben éppen egyik börtönből a másikba szállítják át. Elviszi a titkos házba és kikötözi. Innentől pedig a film átmegy egy nagyon brutális torture porn alkotásba amelynek fő mozgatórugója egy megkeseredett apa mindent elsöprő revansa.

Bruno ugyanis a lehető legváltozatosabb eszközökkel kínozza hét napon át a gyilkost, aki eleinte tagad és fenyegetőzik, majd később mindent beismer és a végén már azért könyörög, hogy Bruno mielőbb végezzen vele. Nem egy könnyű darab a Seven Days. Erős gyomor kell hozzá. És bár alapvetően kanadai alkotásról beszélünk, a filmben mégis végig franciául beszélnek (hiszen Kanadának akad olyan része ahol a francia a hivatalos nyelv). A lezárás is eléggé érdekes lett. Én mondjuk teljesen másra számítottam. A kínzások pedig - mint említettem - tényleg megkívánják az erős gyomrot és az edzett nézőt. Például a lánccal verés annyira élethűre sikeredett, hogy a mai napig nem tudom hogyan csinálták meg, de szinte nekem fájt amint Bruno teljes erejéből lesújtott vele áldozatára. Akad egy műtét is a filmben amely aztán végképp kibaszhatja a biztosítékot az egyszeri nézőknél szóval aki nem bírja a helyenként gyomorforgató jeleneteket, az jobb ha bele sem kezd. Az alapkoncepció egyébként feltűnt már más filmeknél is, és természetesen eme film is megkapta a saját kis amerikai remake-változatát (mégpedig a Fűrész 2 alkotóitól) de ne szaladjunk el azon fontos szempont mellett sem, hogy bizony kevés az olyan film, amelyekben a gyilkos elnyeri méltó büntetését. A Seven Days viszont pont ilyen. De utána hetekig nem megy ki a fejetekből.

Legjobb jelenet: A gusztustalan műtét

6. Antikrisztus (2009)

A dán származású Lars von Trier nagy kedvencem. Filmjei olyan művészfilmek amelyek nem épp könnyen befogadhatóak, ám legalább egy életre örök emléket nyújtanak. És bár az abszolút favoritom tőle a világvégét bemutató Melankólia és a két részre bontott Nimfomániás - amit utólag is köszönök szépen Juditnak! -, az Antikrisztus is abszolút megér néhány megtekintést. Eleddig én csupán háromszor láttam. Nem azért mert gyenge film lenne, sokkal inkább azért mert annyira megviselő, hogy ember legyen a talpán aki egymás után többször is megnézi. Már a nyitány is eléggé lehangoló: egy középkorú házaspárral (Willem Dafoe és a rendező örökös kedvence, Charlotte Gainsbourg) ismerkedhetünk meg akik épp a zuhany alatt szeretkeznek miközben kisfiuk a másik szobában odasétál a nyitott ablakhoz és véletlenül kizuhan rajta. Eme tragédia teljesen megrázza a házaspár életét és elhatározzák, hogy terápiás célzattal elmennek abba az erdő közepén álló kis házikójukba amelyben annak idején rengeteg nyarat együtt töltöttek. A túra jól indul, ám a háttérben sötét erők munkálkodnak. Az asszony ezek folytán szép lassan teljesen eszét veszti. Mivel az egész erdőben csupán ők ketten vannak, a férjnek kell kezébe vennie az irányítást és megbirkóznia felesége rohamaival, hallucinációival és a ciklusokban rátörő szexuális étvágyával. Pozitív, életvidám befejezésről itt ne is tessék álmodni mert a film lesújtó véget ér.

Az Antikrisztus egyszerűen szörnyen kegyetlen. Én nem is csodálom, hogy a bemutatásakor Cannes-ban többen kijöttek a vetítésről és nem épp magasztaló szavakkal illették mind az alkotást, mind a rendezőt. Attól függetlenül, hogy ez is botrányfilm lett, érdemes a szimbolikus jelentésére is figyelni. Főként a férfi/nő kapcsolatra van kihegyezve a cselekmény, de jócskán kapunk benne vallási utalásokat is (például az erdő neve ahová érkeznek, a sokat sejtető Éden). Tabu nincs ebben a filmben. Lars von Trier mindent megmutat. Premier plánban felvett szexet, öncélú kegyetlenkedést, gyomorforgató snitteket (azért az extrém, véressé avanzsálódó farokverést igazán kihagyhatták volna), beszélő rókát, pofonvágó befejezést. Művészfilm ez is, de nagyon elborult módon. Összességében viszont ott a helye a rendező legjobb alkotásai között, mögöttes mondandója és megkapóan gyönyörű vizualitása apropóján pedig mindenképp érdemes akár többször is megtekinteni.

A legjobb jelenet: A beszélő róka. Félelmetes

5. Funny Games (2007)

Michael Haneke osztrák rendező idehaza a fekete-fehér Fehér szalag című drámájával vált szélesebb körben ismertté még 2009-ben, később pedig a kifejezetten lehangoló Szerelem (Amour) kapcsán magasztalták az egekig, ha jól emlékszem, még az Oscar-jelölést is megkapta (megjegyzem: megérdemelten, ugyanis zseniális film lett). Azt viszont már kevesebben tudják, hogy a rendezőnek van egy korai alkotása is, mégpedig a Funny Games aka Furcsa játékok. Ez egy eredetileg német film, azonban 2007-ben a rendező megcsinálta neki az US amerikai változatot is, amely ugyan szinte képkockáról-képkockára megegyezik, mégis egyfajta remake érzetet kelt. Haneke ezzel a lépéssel nemzetközileg is elismert rendező lett, a Funny Games mondanivalója pedig még nagyobb közönségekhez juthatott el. A film eleje egy teljesen szokványos amerikai család autókázásával kezdődik, akik leugranak pihenni egy kicsit a tóparti nyaralójukba. George (Tim Roth), Ann (Naomi Watts) és a kisfiuk remekül elszórakoznak: teniszeznek, napoznak, élvezik a pihenés nyújtotta örömöket. Ez így mind szép és jó, idilli meg minden, de egy napfényes délutánon átjön hozzájuk köszönni két helybéli srác, Paul (Michael Pitt) és Peter (Brady Corbet). A láthatóan jól szituált, minden bizonnyal vagyonos és sportos teniszcuccban feszítő két fiatal kedves beszélgetésbe elegyedik a házbéliekkel. Aztán egy pillanat alatt elszabadul a pokol. A családtagokat leütik, megkötözik és elindul azon vicces kis játékok (innen a cím) sora amelyek folytán a film egészen más hangvételt üt meg, mint a hasonszőrű alkotások. Itt nem a jófiúk győznek, hiszen a jófiúknak kinéző fiatalok itt velejéig romlott pszichopaták, akik konkrét családokat gyilkolnak le, pusztán szórakozásból.

Igen, szórakozásból. A filmben egyébként el is hangzik erre egy igen jelentőségteljes párbeszéd mikor megkérdezik az egyik srácot, hogy miért csinálják ezt. "Miért ne?" - válaszolja erre tökéletes nyugalommal. A Funny Games fő mondanivalója, hogy lehetsz te bármilyen gazdag is, hiheted hogy biztonságban élsz, a szar akkor is a nyakadba ömölhet. Az arisztokratikus, láthatóan jólnevelt és tanult két srác különösebb indíttatás, főbb motiváció nélkül gyilkol. Pusztán azért mert megtehetik. Még félelmetesebb, hogy a film bizonyos pontjain a monológot épp előadó egyik nagyokos fiatal elfordul a többiektől, belenéz a kamerába és személyesen a nézőhöz intézi szavait, ami baromi frászkiverős. Ez volt egyébként az első film amelyet annak idején teljes mértében angolul, magyar felirattal nélkül néztem meg, de szerencsére így is simán megértettem. Nemcsak a szövegeket, de Haneke mondanivalóját is. Erősen ajánlott alkotás, jól mutatja be hogy mire képes az ember ha a meglévő pszichopata hajlam mellé kellő ész is párosul.

Legjobb jelenet: Bármelyik monológ a srácoktól

4. Snowtown / The Snowtown Murders (2011)

A valóságnál sosincs félelmetesebb. Jöhetnek-mehetnek a kitalált maszkos sorozatgyilkosok, az őrült gonosztevők, sosincs annál félelmetesebb, mint ami a valóságban is megtörténhet - vagy már meg is történt. Az Ausztrália leghíresebb sorozatgyilkosságáról készült Snowtown (ez a városka neve ahol a rémtettek megtörténtek) szörnyen nyomasztó film lett. Justin "Assassin's Creed mozit rendezett" Kruzel elsőfilmes rendezése remek arányokkal mutatja be benne a mocskos, lepukkant kisváros miliőjét a kilátástalan emberi sorsoktól kezdve, a már-már putri szintig süllyedt lakásokig. Olyan hely ez, ahol a háromlábú csontsovány kutya az úttest közepén biceg kitartóan és a tűzcsap mellett két számmal nagyobb, koszos kezeslábasban kisgyerek nyal olcsó jégkrémet. Olyan porfészek ez, ahol a legtermészetesebb dolog az ha a szomszéd perverz fasz meztelenül fotózza a gyerekeket. Ebben a közegben él a 16 éves Jamie (Lucas Pittaway) lecsúszott anyjával és testvéreivel (akik közül az egyik random időközönként megerőszakolja szerencsétlent). A szociális segélyekből tengődő család nem igazán lóg ki az ottani átlagból, napjaik eseménytelenül és reménytelenül telnek. Egészen addig amíg be nem állít a családhoz John (Daniel Henshall) mint anyuci új pasija. A csávó nagyon szimpatikus. Borzasztó kedves a gyerekekkel, gyengéd az asszonyhoz, és a szomszédság is hamar a barátságába fogadja. Jamie is egyfajta megváltóként tekint rá, olyan pótapának tartja, akire fel lehet nézni. Csakhogy John sötét titkokat rejteget, és mivel Jamie egyre több időt tölt vele, a pasasnak előbb-utóbb be kell őt vezetnie erőszakos világába. John ugyanis az erőszakra erőszakkal válaszol. Nem nézi tovább tétlenül, hogy mindenféle perverz lakik az utcában, hogy drogdílerek cuccot árulnak az iskola környékén és hasonlók - ő bizony cselekszik. A lakóközösségben pedig mindenki mögötte áll. Hiszen valakinek meg kell tisztítania az utcákat a mocsoktól. A községre veszélyt jelentő embereket elrabolják, kikötözik, megkínozzák, felmondatnak velük szalagra egy monológot miszerint sürgősen el kell hagyniuk a várost, majd végeznek velük, a testeket pedig olajoshordókba rejtik.

A brutalitást szinte dokumentumfilm szerűen tárja elénk Kruzel alkotása. A legfélelmetesebb viszont egyértelműen az, amit a saját képzeletünkre bíz. Halljuk, de nem látjuk mi folyik éppen és belegondolni, elképzelni egyszerűen sokkal hatásosabb és sokkal letaglózóbb, mintha megmutatnák nekünk premier plánban. Persze kegyetlen jelenteket így is kapunk. Ahogy Jamie egyre jobban belefolyik ebben a világba, úgy nyílnak ki előtte is a kapuk és egyszer csak azon kapja magát, hogy már átlendült azon a holtponton ahonnét már nincs kiszállás, nincs visszaút. Az őt megerőszakoló testvérének meggyilkolása a film egyik legerősebb, egyben legdurvább jelenete, amikor az emberből vadállat válik, még ha csak néhány perc erejéig is. A Snowtown azon túl, hogy elgondolkodtatja a nézőt, tudatosítja is benne, hogy ezek a szörnyűségek bizony a való életben is megtörténtek (mégpedig 1992 és 1999 között). Jól jön film után egy jó vígjáték, mert képes nagyon mély letargiába hajszolni a nézőt.

Legjobb jelenet: Mikor Jamie rájön, ki van a csaphoz láncolva

3. Mártírok (2008)

A Mártírok a francia Pascal Laugier 2008-as lélektani horror-drámája, amely bezsebelt jó pár rangos díjat és szokás a francia újhullámos horror legjobbjaként emlegetni. A film Anna (Morjana Alaoui) és Lucie (Mylene Jampanoi), a két barátnő véres karakterdrámája. Műfaját tekintve sokkal inkább dráma mint horror, de ettől függetlenül még tele van erőszakosabbnál erőszakosabb és véresebbnél véresebb jelenetekkel. Kapásból úgy nyit, hogy egy teljes mértékben leamortizálódott, összevert, vágásoktól és sebektől vérző fiatal lány rohan kifelé egy gyárépületből. A nézőnek már a nyitó képsorok láttán is kikerekedik a szeme, ám ekkor ugrunk előre laza 15 évet az időben. Egy teljesen hétköznapi, átlagéletet élő családot ismerhetünk meg, akik épp reggelihez készülődnek. Ekkor egy idegen alak csenget. Az apa kinyitja az ajtót, de rögvest kap is egy akkora gyomorszájon lövést egy shotgun csövéből, hogy öt métert csúszik hátra. És mielőtt azt hinnénk, hogy a család többi tagja menekülőre fogja és egyfajta Magasfeszültség -szerű bújócskázós, home invasion horror kerekedik ki az egészből, ki kell ábrándítanom az erre vágyókat: a fegyveres idegen szép komótosan az egész (!) családot lemészárolja, senkit sem hagy életben. Miértjeire akkor kapjuk meg a választ, amikor kiderül, hogy ő Lucie, és azért érkezett a családhoz, hogy végre bosszút álljon egykori sérelmeiért, a gyártelepen eltöltött fájdalmas évekért.

Csakhamar befut Anna is, aki megpróbál mindenben segédkezni barátnőjének. El is kell ezen segítség, hiszen a lányt látomások és borzalmas víziók gyötrik. Tulajdonképpen ezen utóbbiak hozzák a film félelmetesebb, horrorisztikusabb jeleneteit. A történet további alakulásáról, a miértekről és a rejtélyekről nem szeretnék sokat elárulni, legyen elég annyi, hogy a film sava-borsa a halál utáni élet kérdéseire próbál válaszokkal szolgálni - mindezt pedig sokkolóan erőszakos módon bemutatva. Torture-porn ez a javából, méghozzá a keményebbik fajtából. Erőteljesen próbára teszi a nézőt, de a végére valami egészen abszurdba vált át. A halál utáni lét keresése egy egészen új ízt ad a Mártíroknak, ami által jóval többé válik, mint egy potom erőszakos horror. Szerintem alapfilm. Nehezen emészthető, de érdemes megtekinteni.

Legjobb jelenet: A Válasz keresésének procedúrája

2. Maniac (2012)

Jól emlékszem, mennyire vártam ezt a filmet. Anno nagyon felkeltette az érdeklődésem, méghozzá több szempontból is. Egyrészt az egyedi látványvilága miatt, amelynek lényege hogy a főszereplő "szemén" keresztül láttatják velünk az eseményeket, másrészt Alexandre Aja társrendező neve miatt aki, még manapság is az egyik legjobb horror-rendező a placcon (többek közt neki köszönhetjük a Magasfeszültséget, a Tükröket és a Sziklák szeme 2006-os remake változatát is). A francia Franck Khalfoun rendezésében érkezett Maniac tulajdonképpen egy remake, de sikerült úgy átültetni a mai korba, hogy mégis megmaradtak az eredeti változat legnagyobb erényei. A főszerepet a kölyökképű Elijah Wood kapta, aki szerény véleményem szerint tökéletes választás volt a szerepre hiszen pont azzal emelkedik ki az átlagból, hogy nem emelkedik ki az átlagból. Értsd: teljesen hétköznapi figura, aki ha épp mellettem utazna a buszon, akkor sem nézném ki belőle, hogy nőket gyilkol és skalpol meg. Mert bizony a filmben szereplő Frank egy ilyesfajta elmebeteg pszichopata. Anyakomplexusa (itt azért egyesekben felsejlhet a Psycho) egészen odáig fajult, hogy áldozataiban saját anyját látja akiről - és ez a visszaemlékezésekből derül ki - sosem lehetett elmondani, hogy mintaanya lett volna. Ivott, drogozott, az utcán a fia szeme láttára dugatta meg magát másokkal és cseppet sem érdekelte, hogy Frank végignézi az egészet. Szegény kisfiúban ez az életmód olyan mély lelki sérülést okozott, hogy felnőtt korára egy teljesen eszét vesztett, bekattant alakká vált, aki éjszakánként nőkre vadászik és miután megölte őket, skalpjukat hazaviszi a műtermébe ahol próbababákra húzza rá a véres, húscafatos hajzuhatagokat. Gyakran kísértik hallucinációk és migrénes fejfájások hada, amelyekre rengeteg gyógyszert szed. Aztán belép az életébe Anna (Nora Arnezeder) aki profi fotós és csodálja Frank munkásságát, amint mérnöki precizitással készíti a próbababáit. Ők ketten összebarátkoznak, de persze Frank nem tud leállni gyilkos szenvedélyéről és tovább öl és csonkít. A végjátékban aztán összemosódik képzelet és valóság, együtt robogunk előre a keserű végkifejlet felé.

Nagyon tetszett az egyedi, "belső nézetes" POV stílus és a zene is, amely azon túl hogy nagyon fülbemászó szintipop, a cselekmény szerves részét is képezi. A kamerakezelés is hibátlan lett, pedig könnyedén elhasalhattak volna vele. Ám szerencsére ez az újszerű látásmód tökéletesen illeszkedik a filmbe (bár elvétve kapunk külső szemszögből felvett jeleneteket is) és Elijah Wood is gyakran néz bele a tükörbe ahhoz, hogy ne csak a mozgását és tetteit, de egyáltalán őt magát is láthassuk. Az erőszakos, véres jelenetek egyébként iszonyatosan élethűre lettek megcsinálva, szinte a néző is a testén érezheti a penge hidegét, avagy a húsába vájó kés éles fájdalmát. Amikor pedig Frank az ágyon összekötözött öreg nőről egyszerűen letépi a fejbőrét a hajával együtt, na, azon még én is felszisszentem. A Maniac azonban mégis inkább azért emelkedik ki, mert ha lehántjuk róla az egyébként nagyon jó, elvont kerettörténetet, és a gyilkos motivációinak mozgatórugóját akkor kapunk egy olyan lecsupaszított valóságot, amely bárkivel, bárhol, bármikor megtörténhet. Hiszen elmebeteg, aberrált emberek nap mint nap felkelnek és lefekszenek, közben pedig senki sem tudja mit csinálnak. Talán csak magukban beszélnek egész nap, de az is lehet hogy a pincében kínoznak halálra egy nőt. A Maniac sorozatgyilkosa teljesen hétköznapinak tűnő figura. Olyan aki előre enged téged a sorban, de közben azon filózik, hogy egy csavarhúzóval átdöfi a koponyádat. Épp ettől lesz nyugtalanító és a megszokottnál sokkal félelmetesebb ez a film. Mert túlságosan is hétköznapi. Hab a tortán, hogy vizualitásában is emlékezetes.

Legjobb jelenet: Lucie legyilkolása egyetlen dal alatt

1. Eden Lake / Gyilkos kilátások (2008)

A legjobban mindig attól félünk, ami nap mint nap körülvesz bennünket. James Watkins angol rendező masszívan beírta nevét a modern, naturalista horrorfilm gyártás legjobbjai közé, amikor 2008-ban előhozakodott az Eden Lake című horrorral - később pedig a gótikus horror Fekete ruhás nő szólt nagyot. Műfaját tekintve persze ez egy kőkemény horror, de ha végignézzük, akkor rájöhetünk, hogy tulajdonképpen akkora társadalomkritika bújik meg benne, hogy szinte kirúgja a ház oldalát. A film első fele egy szerelmespár, Jenny (Kelly Reilly) és Steve (a mára már kultszínész Michael Fassbender egyik első alakítása) vidéki kiruccanásával nyit, akik a festői Éden-tó mellé kirándulnak pihenés céljából. Igen ám, csakhogy az Éden-tó már a folyton ott bandázó helyi fiatalok kedvenc helyévé avanzsált, akik nem restek jól beszólogatni a párnak. Amolyan tipikus suttyó gyerekekről van szó, akik állandóan csak rossz fát tesznek a tűzre, folyton balhékba keverednek, felnőtt korukra pedig masszív alkoholisták lesznek tíz gyerekkel és egy gyógyszerfüggő, hűtlen asszonnyal. A bagázs feje Brett (Jack O'Connell aki a Skins című brit sorozat harmadik és negyedik évadából lehet ismerős, bár azóta kapott sokkal nagyobb filmszerepeket is) rögtön ki is pécézi magának az ifjú párocskát és igyekszik mindent elkövetni, hogy takarodjanak el az ő kisajátított területéről. Nem szégyell még lopni is tőlük. Persze a bagázs többi tagja lelkesen segít neki ebben, hiszen Brett a főnök, Brett a kibaszott kis kakas a szemétdombon. A dolgok akkor fajulnak el végérvényesen, amikor a párnak köszönhetően Brett szeretett, cuki kiskutyája (már ha egy rottweiler lehet az) elhalálozik. Erre a cseppet sem normális srác annyira berág, hogy konkrétan hajtóvadászatot indít a szerelmespár ellen az erdőben. Innentől fogva pedig a film átmegy egy iszonyatos, feszített tempójú, hajszolós, brutális kegyetlenkedés-cunamiba.

Steve mobiltelefonnal rögzített megkínzása, a "vérszerződés" avagy az indiai kisfiú élve felgyújtása a kocsigumival mind-mind elegek lennének, hogy önmagukban is kivágják a biztosítékot a nézőnél, ám a film nem áll itt meg. Jenny kilátástalannak tűnő menekülését is figyelemmel kísérhetjük, amint sebzetten és megtörve bujkál a hatalmas erdőben a rá vadászó tizenévesek elől. Az igazi, csontig hatoló mélyütés azonban egyértelműen a film legvége. Én ennél nyomasztóbb, ennél sokkolóbb befejezést még egyetlen másik alkotásnál sem láttam (oké, a Megan is Missing megközelítette). Egyszerűen letaglóz, a székbe szögez és bár mérhetetlen dühöt vált ki belőled, tudod, hogy ez az a befejezés, amely a valóságban is megtörténne. Nincs cukormáz. Eléri, hogy soha többé ne akard megnézni ezt a filmet.

Legjobb jelenet: Egyértelműen a vége, ami beleég az agyba

Köszönöm a figyelmet, remélem találtatok olyan filmeket amelyekhez meghoztam a kedveteket. A listán szereplő összes filmhez kell az erős gyomor de garantáltan olyan maradandó élményekkel és gondolatokkal lesztek gazdagabbak utánuk, hogy átértékelitek majd az itthon a nagyközönség elé eljutó 3D-s akcióhülyeségek és lanyha, semmitmondó ostobaságok fontosságának szerepét. Hiszen nem minden filmnek az a szerepe, hogy szórakoztasson. Néha kell az elgondolkodtató, hosszú beszélgetésekre késztető film is. Még akkor is ha legtöbb esetben ehhez a filmnek sokkolónak, megbotránkoztatónak és öncélúan erőszakosnak kell lennie. Ne higgyétek, hogy én elsősorban csak az ilyen filmekre vadászok. Mivel alapvetően filmzabáló vagyok, nagyon sok film megfordult és még több film meg is fog fordulni nálam. Ám szeretem kicsemegézni az olyan alkotásokat amelytől az egyszeri mozilátogató haja égnek áll, és legszívesebb benyomnám az itt szereplő filmek bármelyikét egy itthon előszeretettel ajnározott szuperhősös film közben.

Lesz még toplista, de erre a hétre be kell érnetek ezzel.

UPDATE: Újabb 5 lélekgyilkos film