Év: 2013

Rendező: Zack Snyder (300, Watchmen, Álomháború)

Forgatókönyv: Christopher Nolan, David S. Goyer

Szereplők: Henry Cavill,  Amy Adams, Russell Crowe, Michael Shannon

Vártam ezt a filmet. Nagyon is. Gyerekkoromban nagy Superman-rajongó voltam (persze csak Batman és Pókember mellett, efféle képregényekből még mindig akad vagy 3 cipősdoboznyi). A régi filmeket mind láttam. A 2006-os remake már nem tetszett annyira de akkoriban még futott a Smallville című tinisorozat Clark Kent gimis éveiről, úgyhogy azzal jól elvoltam. Így visszagondolva az a sorozat elég gáz volt, de mivel hozzátett a Superman-univerzumhoz, néztem minden szombat (vagy vasárnap?) délután. Emellett magam is kreáltam Superman-képregényeket bár ezek már biztosan nincsenek meg otthon. Aztán a Christopher Nolan -féle Sötét lovag-trilógia "megújító" erejű diadalmenete után folyton csak azt vártam hogy mikor érkezik már végre egy tisztességes Superman reboot. Szerencsére ezzel mások is így voltak úgyhogy beindult a gépezet és már csak idő kérdése volt hogy mikor landol a mozikban az Acélember. Nos...most landolt. Egyértelműen a nyári-szezon nagy kasszasikerének szánták és ez bizony be is jött a készítőknek, de lássuk inkább hogy milyen lett maga a film. Nem tartom magam hatalmas Superman-rajongónak de azért az alapoknál jóval többel vagyok tisztában, így igen nagy elvárásokkal ültem be a filmre a Corvin Moziban. Bíztam Zack Snyder és Christopher Nolan párosában (vagy inkább mondjuk úgy: profizmusában) de egy ilyen eposzt filmre vinni nem rutinmunka. Lementek a szar előzetesek (mondjuk a Matt Damon -féle Elysium jónak tűnt...), meg a buzi reklámok, majd elsötétült a terem, becsukták az ajtókat és kezdődött a film. Még az indokolatlanul beengedett kisgyerekek is elkussoltak.

Az első fél óra a Krypton bolygón játszódik. Aki megkérdezi mi az a Krypton, azzal megetetek 2 tál kryptonitot. Itt még Jor-El (Russell Crowe) hősködését láthatjuk amint megmenti a bolygó nagyra becsült kódexét és feleségével együtt útjára engedik a kisfiukat, Kal-El-t a Föld nevezetű bolygóra. Ám betoppan a morci Zod tábornok (Michael Shannon) is aki végtelenül dühös amiért Jor-El eltüntette a kódexet és ha már úgyis sorra öl le mindenkit a bolygón akkor miért pont ezeknek a mintaszülőknek kegyelmezne meg? Aztán persze bíróság elé állítják mégis, száműzik egy feketelyukba évezredekre, míg Kal-El szépen eléri a Földet és innen már tudjuk a sztorit: a Kent családnál köt ki, akik a Clark nevet adják neki és saját gyermekükként nevelik, ám a kis Clark előbb-utóbb felfedezi emberfeletti képességeit és ezért kénytelen különcként élni a társadalomban. A felnőtt Clark Kent (Henry Cavill) szabadidejében embereket ment meg de mindig ügyel arra hogy időben felszívódjon és ne nyomozzanak utána. Csakhogy Lois Lane (Amy Adams) mégis a nyomába ered, de eddigre már újra feltűnik a kiszabadult Zod tábornok is vérszomjas csapatával és meginváziózzák a Földet amiből az új Krypton-t akarják megteremteni. Ez csak nagyon dióhéjban a sztori, ennél jóval több dolgot érint a film de az nekem speciel tetszett hogy nem időztek túl sokat Clark gyerekkoránál mert egyrészt ezt már úgyis ismerjük a Smallville miatt, másrészt meg rém unalmas. A játékidő tele van feleslegesen betett és elnyújtott drámai részekkel amelyek nagyon durván megtörik az izgalmakat és az akciót. Például Clark embereket ment ki egy összedőlő, lángokban álló olajfúró-toronyból majd néhány snittel később már művészien beállított közeliket láthatunk gyerekjátékokról a fűben meg lengedező ruhákról a szélben. Ezt miért kellett? Egy filmdrámában rohadt hangsúlyos szerepük lett volna de nem egy akciófilmben! Az akció is inkább csak az utolsó 1 órában csúcsosodik ki a Superman vs. Zod tábornok emberei és a Superman vs. Zod tábornok (nameg a Zod tábornok emberei vs. katonaság, te jó ég, mekkora már az összevisszaság!) harcok folyamán. Viszont ezeknél abszolút jogosan keresgélhetjük a leesett állunkat a moziszékek között mert még 3D nélkül is ámulatba ejtő látványorgiát kapunk, óriási küzdelmekkel és fantasztikusan élőszerű CGI-vel. Csak kapkodtam a fejem hogy épp mi történik, lenyűgöző pusztítást prezentál a film az utolsó felében, kiváló adrenalin-bomba!

A látványra tehát nem lesz panasz. A szinkron is elfogadható. Akkor miért nem tudok lelkesedni mégsem annyira ezért a filmért? Nos, pont a már említett felesleges drámai részek miatt amiknél sokan már ásítoztak a teremben. Látszott hogy a készítők (és főleg Snyder) hatalmasat akartak markolni és ráhúzták ezt a drámai vonalat is a filmre, de ez szerintem full felesleges volt. Legalábbis nem ilyen mértékben. Túlcsordul az érzelgősség, Clark és az anyja kapcsolatát látva nem egyszer jutott eszembe a mozi félhomályában hogy valószínűleg Norman Bates is így viselkedett volna ha állatkitömős-hobbi helyett lettek volna szuperképességei. Emellett nagyon sok logikátlanság van a filmben de ezekre majd rájöttök magatok is ha megnézitek. Az apró kikacsintások az eredeti képregényre és egyebekre (például nem tudom a Wayne Enterprises logót ki vette észre a műholdon...) jópofák de önmagában a film a végére nagyon kifullad. Mire bedobták azt a hatalmas pusztítást és harcot a végén, én már feszengtem. Korrekt film lett az Acélember de felesleges volt beletenni ennyi drámázást. Látványmozinak abszolút megéri, a rajongóknak sem kell fanyalogniuk (emígy pedig én is mosollyal az arcomon távoztam a teremből) de közel sem lett olyan mély, olyan "megújító" erejű mint a Sötét lovag-trilógia. Folytatás biztosan érkezik (sőt, a Justice League összeeresztés sem kizárt) de Christopher Nolan zsenialitását ne keressétek ebben a filmben és Zack Snyder sem közelítette meg a Watchmen minőségét. Ennek ellenére az Acélember egyszer bőven bevállalható alkotás, ebben a nagy nyári melegben kifejezetten kellemes kikapcsolódás.

Értékelés: 10/7

Kiadás éve: 2012

Műfaj: Metalcore/Dubstep/Post-hardcore

Ha a zúzósabb metalcore keveredik az elektronikával, az már önmagában is merész egyveleg. Ha ehhez még hozzávesszük a Hadouken! grindie/indie stílusáthallását és a rohadt nagy extázisban végződő, őrjöngő koncerteket (amelyekből egyet az idei Sziget-en mi is megtapasztalhatunk), az pedig már maga a tökéletes recept. Az angol Enter Shikari zenekarral úgy voltam sokáig, hogy nem rosszak de nekem túl zúzós az egész. Aztán egy nap épp zenéket vadásztam a neten az edzéshez és eszembe jutott hogy itt van ez a négytagú hertfordshire-i banda akik 100% hogy olyan zenét nyomnak amire kitűnően lehet fekvenyomni itthon (ja igen, itthon szoktam edzeni...). Úgyhogy le is húztam a teljes diszkográfiát. Majd idővel szépen mindegyik album be lesz mutatva itt mert valamilyen szinten mind alapmű (az első, 2007-es album tulajdonképpen zenei tananyag lehetne) de ahogy a srácok egyre híresebbek lettek, úgy lett egyre "populárisabb" a zenéjük is. Az A Flash Flood of Colour szám szerint a harmadik lemezük és talán ez lett a "legslágeresebb" mind közül. De legalábbis a legkönnyebben befogadható még egy átlag-hallgató (van egyáltalán ilyen?) számára is. A fajsúlyos elektronika most is jelen van, ám az eddig is jól bevált drum & bass mellé – a kor igényeinek megfelelően – hozzá csapódott a dubstep is. Az eredmény zseniális lett. A dubstep  remekül simul bele a zenébe, nem lóg ki az egészből úgy mint a Korn esetében. A srácoknak sikerült tökéletesen magukévá tenniük a műfajt (ebben talán nem kis szerepet játszott az is hogy az énekes mellékállásban DJ), nem is csoda hogy rengeteg méltató kritikát kaptak világszerte. Nézzük meg mit is kap a hallgató, ha nekiáll ennek a zeneileg és szövegvilágilag is eléggé merész albumnak:

Az első két számot egybe kell venni hiszen egymáshoz tartoznak. A System... nem csap bele rögtön a lecsóba. Mondhatni elég visszafogott kezdés de a háttérben már bekúszik az az alaptéma (a klasszikus zenei kíséret) amely a ...Meltdown esetében csúcsosodik ki igazán. Ez utóbbi már jóval pörgősebb, jóval odavágósabb szerzemény lett és képzeljétek el mindezt úgy hogy a zúzásra hirtelen érkezik a szaggatott dubstep ÉS még erre jön rá a már említett klasszikus zenei tétel. Zseniális. Nem mellesleg az alaphangulatot is remekül megadja. Eztán a Sssnakepit lép be amelyet a Shikari előszeretettel nyom koncerteken is. Ez érthető is hiszen nagyon jól összerakott számról van szó. Azóta már remixek tucatjai készültek hozzá, kb. annyian rátették már a kezüket mint egy 13 éves részeg csajra a város legrosszabb hírű szórakozóhelyén. Utána a Search Party nyugtatja le a kedélyeket. Inkább rock mintsem zúzás, az ember lelki szemei előtt ilyen daloknál akaratlanul is beugranak olyan amcsi bandák mint mondjuk a My Chemical Romance, a Three Days Grace, avagy a 30 Seconds To Mars (igen, ezeket is ismerem...meglepődtetek, mi?). Visszafogottabb szárnyalás. Aztán az Arguing with Thermometers pofán ver. Kedvenc számom. Zúzás az elején, majd jön a remek – instant dúdolható – refrén és mindezt itt is nyakon öntik elektronikával hogy még véletlenül se fulladjon unalomba. És ha eddig a hallgató nem tette volna, most már akaratlanul is elkezd a szövegekre koncentrálni amelyek egyszerre szólnak a politikáról, a háborúkról, a globális felmelegedésről meg minden másról is amik fekete foltként tündökölnek az emberiség történelmében. Ezt a szövegvilágot hozza a Stalemate is a maga lassú, elvágyódó stílusában. A Gandhi Mate, Gandhi újfent inkább a zúzásról szól de olyan remek stílusváltások vannak benne hogy ilyet is csak a Shikari tud. A Warm Smiles Do Not Make You Welcome Here egy újabb lépés a mainstream irányába de legalább nagyon ütős riffeket sikerült belepakolni. A Pack of Thieves szintén nagy favoritom mert remekül hozza a fenn említett amcsi zenekarok hangzásvilágát de mégis képes többet adni, és ezt a vége felé még meg is fejeli a dubstep újbóli feltűnésével. A Hello Tyrannosaurus, Meet Tyrannicide a vicces címe ellenére az album talán legkiforrottabb szerzeménye. Benne van minden ami Shikari, és a kemikália működik is, méghozzá rendkívül stílusosan. A zárást a Constellations hivatott elhozni amely abszolút méltó módon teszi ezt meg, igényes lassúsággal.

De ha az ember deluxe album...hát, mondjuk úgy "birtokosa" akkor ott van még neki a Quelle Surprise amely most nekem újabban nagyon betalált (külön piros pont a szövegért) és a Destabilise amely meg egy klassz kis zúzós-elektrós dal lett. Ja meg persze akad még néhány remix is de ezek nálam nem érnek fel az eredetiekhez, úgyhogy igen hamar ignoráltam is őket. Az A Flash Flood of Colour azonban önmagában is bőven megállja a helyét hiszen hol máshol hallanátok még egy olyan metalcore zenekart akik ennyire remekül és ennyire stílusosan mossák összes a zúzós témákat a dubstep szaggatott elektronikájával? Sehol. Ha ez érdeklődést keltett bennetek akkor hallgassátok meg az első két dalt egyben ITT és mindenre választ fogtok kapni. A Shikari meg nem most szerepelt itt utoljára, be lesz majd még mutatva a többi lemezük is de ha épp ismerkedni szeretnétek velük akkor kezdésnek ezt a produktumot ajánlanám mert remekül vezeti be a hallgatót a srácok stíluskavalkádjába, nem mellesleg pedig tényleg kurvajó zene amely majd a Sziget-es koncerten is vissza fog köszönni (én már előre készülök hogy szarrá fogom pogózni a lábam...) és kb. ugyanannyira beüt mint egy dupla kávé. Na lépek is benyomni az erősítőt és edzeni egy kicsit, Ti meg addig lessétek meg miről is beszéltem eddig:

Értékelés: 10/9

Év: 2013

Rendező: Chan-wook Park (Oldboy, A bosszú asszonya, Szomjúság)

Forgatókönyv: Wentworth Miller

Szereplők: Mia Wasikowska, Nicole Kidman, Matthew Goode

Már rögtön itt az elején kijelenteném, hogy a Stoker nálam eddig az év filmje. Nem tudom milyen alkotások érkeznek még idén, hiszen épphogy benne vagyunk a Nyárban de Chan-wook Park legújabb filmje minden előzetes várakozásomat felülmúlta. Sejtettem már az előzetesek és kiadott képek alapján is, hogy itt valami egészen egyedi és nagyszerű van kibontakozóban de ugyanakkor egy kicsit féltem is, hogy a film el fog hasalni a nagy erőlködés apropóján. Hát, nem így lett. A Stoker simán vett minden akadályt. Kicsit sem lett izzadság-szagú, nem lett belemagyarázva semmi, egyszerűen végig érezni lehet rajta, hogy ez egy mestermű. A történet nem túl bonyolult: a film elején megismerkedünk a főszereplővel, aki az India névre hallgat (az őt remekül alakító Mia Wasikowska nevét pedig jobb lesz jó előre megjegyezni mert biztos vagyok benne, hogy méltán nagy színésznővé fog válni egykor) és jól eléldegél a maga kis zárt világában. Helyileg egy viktoriánus korabeli kastélyban laknak édesanyjával (Nicole Kidman) ám kettejük amúgy sem túl vidám kapcsolatát hamarosan beárnyékolja egy autóbaleset amelyben India elveszíti szeretett apját. Ez persze az édesanyját is kikészíti hiszen szívből szerette a férfit, azonban a temetésen feltűnik egy rejtélyes idegen akiről később kiderül, hogy ő Charlie bácsi (Matthew Goode), a család távoli rokona. A film első fele nem túl eseménydús de legalább figyelhetünk a nagyszerű fényképezésre (bizonyos benti részeknél szinte én is a bőrömön éreztem a napfény melengető érzését) és a szándékosan felerősített környezeti hangokra/zajokra. Na és persze a kiváló színészi játékra is hiszen mindhárom főbb karakter lubickol a szerepében! Mia Wasikowska színésznőt már méltattam, Nicole Kidman hozzá a szokásosan profi formáját, Matthew Goode pedig annyira titokzatos és egyben rohadtul férfias, hogy azt tanítani kellene! A "titokzatos" szót pedig nem véletlenül említettem. A cselekmény folyamán szépen lassan kiderül, hogy valami nincs rendben Charlie bácsival. Sőt, a film végére az is kiderül, hogy valami nagyon de nagyon de nagyon nincs rendben Charlie bácsival. Erről részleteket nem szeretnék elárulni, legyen elég annyi, hogy Charlie bácsi szörnyű titkokat rejteget és álarca mögött bizony egy vadállat lapul. Ám eddigre már ő is a család részét képezi, eleinte segítőkész szándéka India számára furcsa, míg az édesanyja egészen beleszeret a rejtélyes rokonba. Viszont semmi sem az, aminek elsőre látszik. Ám mire Charlie bácsiról lehull a lepel, még nagyon sok minden történik.

Főleg azt láthatjuk, hogy India hogyan éli meg az új "családtag" érkezését és velük együtt élését de kettejük kapcsolata szerves részét képezi az egész filmnek. A befejezés pedig mindenképpen ötletes. A befejezés előtt szerencsére kapunk 1-2 csavart, szépen kikerekedik a sztori és megválaszolásra kerülnek a felmerült kérdések is. Ám maga a lezárás is többféleképpen értelmezhető. Lehet pozitív és lehet negatív befejezésként is felfogni, egyénfüggő, hogy ki hogyan éli meg. Nekem nagyon tetszett, hogy Chan-wook Park mert merész lenni és így a Stoker tele van zseniálisabbnál zseniálisabb jelenetek garmadájával (lásd mondjuk: zongorás jelenet). De emellett technikailag is mer újat mutatni hiszen például a kamera még egy nyugodt jelenetnél is fel-alá cikázik, a stáblista pedig – és ezen jót mosolyogtam – nem a szokásos módon, alulról felfelé fut, hanem pont ellenkezőleg, felülről lefelé. A zene is megkapóan szép lett de ez számomra már csak azért is volt pozitívum mert főként klasszikus zenei tételekből állt, azokat meg imádom. Egy szó mint száz, a Stoker lenyűgöző alkotás lett. Aki kedveli a nem épp hétköznapi, sokszor thriller elemekkel dúsított kommersz, húsba maró, lélektani drámákat, az bátran tegyen vele egy próbát. Majd az év végi listán még ömlengek róla pár sort, addig meg szerezzétek be és nézzétek meg mert a sok agyzsibbasztó amcsi szar mellett végre itt egy elgondolkodtató, művészileg is abszolút korrekt film amely simán köröket ver a mostanság mozikban futó mainstream baromságokra. Chan-wook Park pedig még mindig utánozhatatlan, kíváncsian várom a következő filmjét.

Értékelés: 10/10

Kiadás éve: 2012

Műfaj: Indie pop

Ezt hallgasd meg: Born To Die

Régóta adós vagyok már ezzel az ajánlóval valakinek, úgyhogy ezúttal pótolnám is hiányosságom. 2012 nem volt kifejezetten erős év zenei téren de azért akadtak igazán kiemelkedő albumok akkor is. Példának okáért itt a jelen tárgyalt Born To Die amelyet már sajnálok, hogy nem választottam meg az év lemezének (beszédes, hogy az általam év lemezének kikiáltott külföldi albumról azóta sem született ajánló, hiszen alig hallgattam...). Szóval Born To Die. Hol is kezdjem? Én valamilyen szinten azért szimpatizálok a hipszter életérzéssel és Lana Del Rey albuma tökéletesen hozza a hipszer-lét minden varázsát és szépségét. Olyannyira retró és mégis modern, hogy egyszerűen lehetetlen nem imádni. Ennek tetejébe viszont nemcsak 1-2 remek dal akad rajta, hanem szinte az egész album tele van jobbnál-jobb, erősebbnél-erősebb szerzeményekkel. Nem kérdéses, hogy a kisasszony zseni. Ennyire jól elkapni az 50-es évek fényűző, ám a fényűzés alatt mégis rothadó hangulatát senkinek sem sikerült előtte sem, utána sem. Ez a cukormáz alatti valóság, a noir-filmek hangulatának dalokba öltött mása. Filmben nagyon hasonlít hozzá Brian De Palma Fekete Dália című noir krimije, videojátékban pedig a Rockstar Games (GTA-sorozat) egyik legigényesebb alkotása, az L.A. Noire. Már kapásból a lemeznyitó Born To Die megalapozza a hangulatot. Egyszerre felemelő és mégis depresszív. Erre egyébként erősen reflektál Lana hangja is. A mai napig talán a leghíresebb szerzeménye, én elsőre csak kíváncsiságból hallgattam meg (és mert előtte ajánlották...) de szinte kővé dermedtem amint hallgattam. Gyönyörű. Kicsit féltem is, hogy ezt a szintet már nem lehet túlszárnyalni. Azt hittem az album további része közepes töltelék-számok sokasága lesz. Hát, tévedtem! Az Off To The Races remekül vezeti tovább a hallgatót ezen a múltba révedő utazáson, a Blue Jeans pedig személyes kedvencem. Újfent zseniális. Egyszerű, de nagyszerű. Lana hangja és a múltba révedő dalszövege olyan hangulatot kölcsönöz neki amelybe beleborzong a hallgató. Én itt kezdtem érezni, hogy ez most valami igazán új és nagyszerű lesz. Érkezik a Video Games. Az énekesnő egyik régebbi felvétele de új köntösben. Számtalan feldolgozást kapott azóta (kedvencem a Kasabian verziója) de az eredeti szinte lélek-simogató hatással bír. Újfent érdemes figyelni a dalszövegre mert az 50-es évek noir hangulata és a hollywood-i giccs alatt meghúzódó mocskos, élvhajhász, rohadt gazdag éra bemutatása talán ebben a dalban érhető tetten a leginkább.

Utána jön a Diet Mountain Dew a maga kis bohókás stílusával (na, azért a dalszöveg mégsem annyira vidám...) és ezt a dalt egyébként bőven írhatta volna mondjuk Marina & The Diamonds is annyira könnyed és pop-ízű. A National Anthem magasztos, bár nekem túl amerikai. A Dark Paradise viszont már sokkal-sokkal jobb, ám szintén elég depresszív. A Radio finom odaszólás valamelyik exének, a Carmen pedig megintcsak a szenvedés és keserűség példázata egy remek dalon keresztül. A Million Dollar Man olyan szerzemény amelynek már a címe is beszédes. Lana itt a pénzéhes, sznobokra specializálódott özvegyekről énekel, tudjátok, akik csak kihasználják a pasikat és elszívják a pénzüket. Újabb noir-adalék. Aztán Summertime Sadness. Hát, ez egy kurvajó dal! Egyrészt nagyon slágeres, szinte azonnal a hallgató fülébe kúszik, másrészt szép kis odapirítás Lady Gagának a "S-S-S-Summertime..." résszel. A lemezt a This Is What Makes Us Girls zárja. Inkább az erősen jó, mintsem az újfent zseniális felé hajló darab de egyébként is ott a Paradise Edition amely tartogat még pár remek dalt, és az a vicc, hogy a Media Markt-ban csak 400 forinttal drágább mint a jelent tárgyalt "standard" kiadás. Hogy ezt ki árazta be, azt nem tudom. De valószínűleg nem volt magánál. Mindegy, a lényeg az, hogy ha megjött a kedvetek a Born To Die albumhoz akkor a Paradise Edition-t keressétek. Abszolút megéri. Kifejezetten ajánlom azoknak akik szoktak női előadókat is hallgatni és kedvelik az igényes, magvas mondandóval bíró, az indie és a mainstream határmezsgyéjén mozgó modern klasszikusokat. Ugyan Lana Del Rey a Tumblr-generáció szülötte és még csak nemsoká lesz 26, ezzel a lemezzel máris beírta magát a nagykönyvbe. Én szorítok neki, hogy a jövőben is hasonlóan színvonalas mesterművekkel kápráztasson el bennünket. Minden esélye megvan rá.

Értékelés: 10/9