Sokszor belefutok abba hogy azon kapom magam hogy nagyon le vagyok maradva tévéműsorok ismeretének tekintetében. Már minden ismerősöm egy új valóságshow-ról vagy tehetségkutatóról mesél, én meg csak bambulok némán mert fogalmam sincs miről van szó. Azért hozzáteszem: nem volt ám ez mindig így. Fiatalabb koromban én is imádtam tévézni. Mondjuk akkor még voltak normális műsorok is. Bár a 90-es években ezek színvonala még jócskán a béka hátsó fertálya alatt leledzett, a 00-ás évek már elhoztak egyfajta minőségbeli javulást, fejlődést. Ugyan én is az olyan klasszikus magyar meséken kezdtem el felnőni mint a Frakk, a macskák réme avagy a Mézga család (amely egyébként a mai napig egy remek szociológiai tanulmány lehet bárki számára), később – főként a külföldi és ezek közül is elsősorban az ázsiai mesék bejövetelével – jócskán kiszélesedett az a bizonyos skála. Ugyan nem tudtuk még mi az az anime, a Dragon Ball már akkora slágernek számított az osztályban (gyűjtögethető kártyái kinek voltak?) hogy aki azt nem ismerte, az talán nem is volt ember. Szerintem a Dragon Ball sosem volt annyira nagyon durván erőszakos hogy be kellett volna tiltani. Oké, a készítők néha kicsit átestek a ló túloldalára de legalább a harcok megfelelően epikusak és élménydúsak voltak. A szereplők halandók voltak annak ellenére is hogy rendelkeztek "szuper-képességekkel". Emígy pedig sokkal jobban izgultunk és szorítottunk értük. Legalábbis én biztosan. Ha jól emlékszem délutánonként ment a sorozat néhány hónapig (rohantam haza a suliból hogy elérjem), aztán a megszüntetése után még kijött pár rész VHS-en de igazán akkor kapott újra nagy figyelmet amikor már a netről le lehetett tölteni nemcsak az alap Dragon Ball és Dragon Ball Z szériákat hanem a GT-t is. Viszont ehhez jópár évnek el kellett telnie. Addig volt még egy Pokémon és Digimon -láz is de ezek engem speciel már rohadtul hidegen hagytak. Ahogy egyre cseperedtem fel, egyre jobban kezdtek érdekelni a felnőtt műsorok (rossz az aki rosszra gondol...), szépen lassan átszoktam például a kvízműsorokra és a vetélkedőkre. Magasról tettem arra hogy ki játszik, egyszerűen csak kíváncsi voltam arra hogy vajon a feltett kérdésekre én is tudom-e a választ. Magamat teszteltem és rengeteg új információval lettem gazdagabb. Aztán egyre több csatorna lett.

"Az egyetlen életképes Barátok közt-copy műsor" (Jóban Rosszban)

Az érettségi évére aztán végképp felhagytam a tévézéssel és inkább a zene, meg a könyvek felé fordultam. Már előtte is nagyon szerettem olvasni, sokszor egy jó könyv többet ért nálam mint egy milliókból forgatott, látványos hollywood-i alkotás. 2009 vége felé aztán belecsöppentem a blogos életbe. Pár hónappal később, 2010 közepe felé haladva már jócskán oldalakat írtam tele a saját véleményeimmel az agymosó médiáról, meg a sok szennyről amely a tévéből árad a gyanútlan emberekre és mindehhez az is okvetlenül hozzá kellett hogy tartozzon, hogy újra bekapcsoljam a tévét, ha legalább csak "szociológiai terepmunka" avagy információszerzés céljából is. Rögtön rácsodálkoztam arra hogy mennyire alacsony is az átlagemberek által elvárt színvonal. Agyonsztárolt valóságshow-k nyolc általánost végzett szereplőkkel és tipikus utcasarki lotyókkal. Trendi – de külföldről lopott – kvízműsorok magukat nagyon okosnak beállító ám valójában egy 12 éves gyerek értelmi szintjén álló játékosokkal. Zenés tehetségkutatók (szintén külföldi mintára) erősen túlértékelt és külföldön életképtelen produkciókkal. Sorozatokba nem mennék bele hiszen például a Barátok közt már akkor is ment amikor én még csak 9 éves voltam de ezt a sorozatot nézni ma már inkább életstílus, mintsem esti szórakozás. Naná hogy a konkurencia is lekoppintotta. Az úgynevezett ismeretterjesztő-műsorok is felszínen maradtak, épp csak az a kérdés hogy ki képes manapság még adni egy megalomán Napló szavára amikor mint kiderült: saját maguk rendeztek meg bizonyos jeleneteket. Persze egy átlagnéző ezek felett szemet huny hiszen neki csak és kizárólag a szórakoztatás a fontos. Ha hazamegy fáradtan a munkából/suliból/piacról (drágalátos nyugdíjasok...) akkor valami agy-kikapcsoló idiótaságot szeretne órákon keresztül bámulni és még véletlenül sem olyat amin akár el is lehetne gondolkodni. Agyzsibbasztásra ugyanis van igény. Elég nagy Ami elgondolkodtatna, az uncsi. Fúj, nem kell, vidd innen! Faramuci helyzet ez de az országban nagy általánosságban sajnos pontosan ez a jellemző viselkedésforma. De mondjuk nem csak itt. Ez globális mint a klímaváltozás meg a túlnépesedés. Nézzétek csak meg Amerikát. Elhízott, túlsúlyos emberek tömkelege bambul egész álló nap a tévé előtt, kvázi hipnotikus állapotban. Ezért SEM mennék soha Amerikába. De most térjünk vissza itthonra:

"Csöcsökkel bármit el lehet adni" (Való Világ 4)

Reggel feltűnnek a beszélgetős műsorok a kávé mellé. Ezekhez általában társul délelőtt egy baba-mama-, majd 12:00 környékén valamilyen főzős-műsor spin-off is. Utána telefonos játékok agyhalott műsorvezetőkkel és olyan feladványokkal amelyeket általános iskola 5. osztályban röpdolgozatokra írnak. Délután már bekapcsolódnak a különféle sorozatok is majd este jöhet a Híradó amely ahány csatorna, annyiféle verziót magyaráz be. Erősen pártfüggőek lettek már ezek is, sokkal célszerűbb (és persze gyorsabb, naprakészebb is) ha az ember a híreket inkább az interneten olvassa el. A tévében a híreket a két legnagyobb kereskedelmi csatornánál ma már reklámszünetekkel és indokolatlanul beiktatott bulvárhírekkel hígították fel amelyek révén ezen műsorok lassan a már említett ismeretterjesztő-műsorok szintjére degradálódnak le (nem mintha eddig olyan magas lett volna a színvonaluk) és nagyon távol állnak az egykor kiindulópontként kezelt CNN avagy BBC minőségétől. Tudjátok, a bulvárt én alapvetően gyűlölöm. Egyszerűen nem fér a fejembe hogy miként lehet hírértéke annak hogy az egyik honi megélhetési celeb épp szakított a párjával, a másik több millióért utazott újdonsült feleségével Egyiptomba, a harmadik pedig nem örül a Nemzeti Dohányboltoknak de ő nem is dohányzik úgyhogy ez őt nem is érinti viszont muszáj volt már róla is írni mert régen (két lapszámmal ezelőtt) szerepelt utoljára. Az én szememben ez a mocskos bulvár az összes szennylappal és online honlappal egyetemben a kultúra és mint olyan, a társadalom felé irányuló szórakoztatási forma leges-legalja. A hat láb mély, sárral és szarral felöntött sírgödör amelyben nyakig mártózik az erre fogékony társadalmi réteg. Ők azok akiknek úgy kell napi szinten a Bors mint egy kiló kenyér és ők azok akik beszélgetőpartnerek között már nem is képesek magukról, a családjukról (?) avagy a munkájukról mesélni hiszen ezek mind roppant unalmas témák azonban annál izgalmasabb például hogy Gáspár Laci kivel van újra együtt, vagy hogy a legújabb X-faktor két döntőse közt dúl a szerelem. A média egy szar-tenger. Sokan kristálytiszta víznek látják és fejest ugranak belé minduntalan. Aztán a vége felé, amikor már nem látszik a part, észbe kapnak hogy hoppá, mégiscsak szarban úszkálnak. Kapálóznak, pánikolnak, aztán végül elmerülnek és belefulladnak a szarba ami egyfajta elbaszott reinkarnációként kiokádja majd magából a megfulladt, ezáltal saját lényét teljes mértékben kiszolgáltató egyedet a partra. Feltápászkodik, körülnéz. Látja hogy a való élet tele van olyan dolgokkal amiktől fél (megfelelni akarás, biztos állás, szerető társ, kiegyensúlyozott családi élet, stb.) és menekülni mindig könnyebb, az mindig egy remek alternatíva. Megfordul hát és bizony azt látja hogy rengetegen úszkálnak még a szar-tengerben amely már megint kristálytiszta vizűnek látszik. És inkább visszaugrik. Ezáltal pedig kezdődik minden elölről.

"Ha ők a zsűri akkor inkább maradok a garázsban zenélésnél" (X-faktor)

Nézzétek el nekem ezt a kicsit hosszabb okfejtést de ez a téma megkívánta. Tévé már minden háztartásban van és mossa az agyakat továbbra is kitartóan. A fiataloknál komplett személyiségek vesznek oda és helyettük színre lép valamiféle elbaszott mainstream popelőadó imidzs amely megköveteli a tökéletes testfelépítést de ugyanígy megköveteli a minél több bulizást, piálást, dizájndrogokat meg a változatos (értsd: minél több partnerrel történő) szexet is. Ez is egy életforma, csak épp hosszú távon nem túl életképes. A tévé nem illik bele az én világnézetembe. Ha akad egy kis szabadidőm akkor inkább meditálok, olvasok, edzek, zenét hallgatok vagy netezek. Nekem ezek jelentik a kikapcsolódást. És büszkén vállalom a téma iránti tudatlanságom amikor az irritálóan bugyuta Éjjel-nappal Budapest-ről avagy az egyik legújabb tehetségkutató rövid pályafutású sztárocskáiról kérdeznek. Egyre többen gondolkodunk így, ez pedig megnyugtat hogy a hiba nem az én készülékemben van. Az internet egyre rohamosabb iramban történő térhódításával lassan de biztosan kiveszik a különféle kereskedelmi csatornák létjogosultsága. Ha csak azt nézzük hogy most, 2013-ban egy legújabb 3D-s tévét már hangvezérléssel be lehet kapcsolni és a YouTube és Facebook alkalmazásokon kívül megannyi érdekesség található még rajta – ráadásul a télen érkező újgenerációs konzolok még feljebb tornázzák a technikát – nos, nem jósolok túl fényes jövőt még a két legnagyobb kereskedelmi csatornának (RTL Klub és TV2) sem, hiába a HD-átállás meg a megannyi mellék-csatorna kollaborációja. Ha hirdethetném az igét akkor valami olyasmi lenne az hogy "van élet a varázsdobozon túl is". Aztán hogy ezt mélységeiben ki értené meg...?

Én ennek a műsornak a létezéséről nem is tudtam. Látjátok, ez van akkor ha kurvamesszire elkerülöm a tévét mint szórakoztatási alternatívát. Pár ismerősön olykor-olykor megemlítette de én sokáig abban a hiszemben voltam hogy ez is valami olyasmi szörnyszülött mint a Barátok közt, vagy a Gyanú árnyékában. Utóbbiból még láttam is pár részt de az tipikusan egy olyan műsor hogy kevésbé józanul üt igazán. Vannak benne ilyen feltűnési viszketegségben szenvedő wannabe önjelölt szereplők akiket úgy kukáztak össze a válogatásokon (mert ugye telefonon lehet jelentkezni erre az egészre) aztán gondolom mindegyik PR-szakon végzett mert remekül el tudták adni magukat. Csak hát élesben, a kamera előtt meg már kiveszett belőlük minden istenadta tehetség és sajnos az a színészi játéknak egyáltalán nem nevezhető bohóckodás amit előadtak, az ment adásba. De van az a pont ahol még élvezhető is a Gyanú árnyékában. Két üveg Kalinkánál kezdődik. Aztán most itt az Éjjel-nappal Budapest. Én éjjel-nappal Budapesten vagyok szóval gondoltam belelesek már, hátha hozzám szól/megérint. Nade mi ez? Szól egy csapat fiatalról akik együtt élnek, kavarnak, románcokba bonyolódnak, szerelmekbe esnek, veszekednek, balhéznak, piálnak, szívnak, dugnak, reggelente cukor nélkül kávéznak. Aztán ennyi. Mondjuk könnyen lehet hogy nem kéne elsőre ítélnem így, egyetlen rész után, de kötve hiszem hogy értelmesebb dolgokról is szólna eme műsor. Semmi népnevelő célzat, semmi magvas mondanivaló. Csak ez az agyzsibbasztó dramaturg, ez a semmiről sem szóló cselekmény, meg ezek a zéró színészi képességekkel megáldott átlagemberek akik valahogy el tudták érni – gondolom nem kevés zsidóarany révén – hogy szerepelhessenek benne. És még egy volt osztálytársamat is elcsíptem benne. De a műsorban tengődő fiataloknál az általános IQ-szint az ő jelenlétével sem emelkedett. De talán jobb is. Basszus, most komolyan, nézzétek már meg ezt a bagázst:

"Nyugi tesó, itt mindenkinek van diplomája!"

Gondolom az üzenet az lenne hogy az élet egy véget nem érő party. Bulizni kell, csajozni/pasizni, természetesen piálni és drogozni mert hamarosan 30 leszel és akkor már készülődhetsz a nyugdíjas éveidre. Szörnyen felszínes ez az Éjjel-nappal Budapest. Semmi egyedi nincs benne, semmi kiemelkedő. Ellenpéldaként hozhatnám a Skins című angol kult-sorozatot. A mai napig az egyik legnagyobb kedvencem. Annyira zseniálisan kapta el már az 1. évaddal is a modern fiatalság életérzését és felfogását hogy lehetetlen volt nem imádni. Abban is a bulikról, a párkapcsolatokról, a piáról meg a drogokról szólt minden ám mégis sikerült maximálisan átadni a drámai részt is és sokszor borzasztó életszerűen (lásd: Tony és Michelle kapcsolata), hol pedig szinte sokkolóan (Chris, avagy később Freddie hirtelen jött halála). A Skins borzasztó depresszív tudott néha lenni ám végig megőrizte egyedi stílusát, hol felszabadultan poénos, hol pedig húsba maróan drámai pillanataival. A benne szereplők mostanra nemzetközi szinten is befutottak (lásd mondjuk a Chris-t alakító Joseph "Joe" Maxwell Dempsie-t aki az Cassie-t alakító Hannah Murray mellett játszik a Trónok harcában de a legfelkapottabb talán a Tony szerepében tetszelgő Nicholas Hoult lett aki mára olyan filmekben játszhatott főszerepet mint az Óriásölő, avagy az Eleven testek). A Skins nagyon elkapott valamit amit az Éjjel-nappal Budapest csak próbál de rendre elbukik a súlya alatt. Rendkívül erőltetett és izzadság-szagú az egész műsor, hiányzik belőle az a kreatív szál amely a Skins-t a csúcsra repítette anno. Emígy pedig az RTL Klub üdvöskéje csak egy céltalanul ide-oda lébecoló, helyét nem találó fércmunka lett amely arra tökéletes hogy a valóságshow-kon és honi celebek magánéletének kitárgyalásán szocializálódott nézősereg borzasztóan alacsony elvárásait kielégítse ám többre egyszerűen nem képes.

Kiadás éve: 2008

Kiadó: Virgin

Műfaj: Dance-punk/New rave/Indie rock

Ezt hallgasd meg: We Are Rockstars

Ejj, de szép hosszú lemezcím! Terveztem már egy ideje hogy írok róluk csak mindig akadt valami fontosabb lemez amelyet górcső alá kellett vennem. Az indokolatlanul hülyenevű Does It Offend You, Yeah? bemutatkozó anyaga, a beszédes elnevezésű You Have No Idea What You're Getting Yourself Into igazi stíluskavalkád lett. Akad benne rengeteg elektronika, kísérletezés és természetesen masszív rock is. 2008 ugyebár még jelentőségteljesen a Klaxons által elindított new rave őrületében telt. Nem elég hogy ehhez a Hadouken! leszállította a new rave legnagyobb partilemezét (Music for an Accelerated Culture) de a Late of the Pier kihozta eme nagyszerű új stílus legkiforrottabb anyagát, mégpedig a debütáló Fantasy Black Channel révén. Természetesen a new rave messzire elért de Angliában volt a legnépszerűbb. Zajos indie-diszkók teltek meg színes fénypálcákkal csápoló, merészen ízléstelen ruhákba bújt fiatalokkal és a new rave szép lassan mindenhová bekúszott. Butaság lett volna nem meglovagolni ezt a hullámot és a Does It Offend You, Yeah? is tudta ezt. A jelen tárgyalt album egy borzasztó partiképes cucc. Tipikusan olyan anyag amit ha otthon hallgat az ember aki bekapcsolja az erősítőt és feltekeri a hangerőt. Nincsenek rajta unalmas, ezerszer hallott pillanatok és klisék. Nade kezdjük az elején:

Az első dal a Battle Royale. Egyébként könyvben/filmben ismeritek? Ha nem, akkor érdemes utánanézni mert egy nagyon elborult (tipikus ázsiai) ám egyben remek társadalomkritikával bíró regényről/filmről van szó. A brit srácok zenéje ehhez alkalmazkodóan kellően tempós ám végig instrumentális. A hangulatot mindenesetre megalapozza. Beugorhat róla a Daft Punk is de őket manapság már divat lett mindenhez és mindenkihez viszonyítási alapként kezelni. Igazság szerint a második dal, a With a Heavy Heart (I Regret to Inform You) az amely egy az egyben bemutatja a DIOYY? világát. Ez a szerzemény a kedvencem egyébként az albumról. Simán leszakítja a hallgató fejét, annyira zúzós elektronikus darálás végig. Harmadik vagy negyedik hallgatásnál figyeltem csak fel az egyébként tetszetős dalszövegre, annyira magával ragadott a hangzásvilága. Az utána belépő We Are Rockstars – azon kívül hogy egy magyar electro-indie zenekar neve lett belőle – tulajdonképpen amolyan instant sláger. Eléggé rádióbarát úgyhogy nem is csoda hogy anno videoklip formájában is ezt nyomták mindenhol. Újfent bekacsint a Daft Punk a kissé túlságosan is elektronikusra vett vokál miatt de kellemes zúzást is kapunk mellé amely révén a dal nem fullad unalomba. Alant linkeltem, hallgassátok meg, az a biztos. A Dawn of the Dead (újabb popkultúrális utalás, vajon mely filmre utalhat?) bizonyítja hogy a srácok alapvetően az indie szcénából is hatásosan merítenek. Ez az indie vonal itt is és a következő lemezen is megtalálható. Olyan dalok ezek amelyekben több a rock és kevesebb az elektronika. Leginkább a Bloc Party hangzásvilágát idézik de kellően egyediek ahhoz hogy a hallgató ne érezze tolakodónak, vagy oda nem illőnek őket. A Doomed Now megint az elektronikát helyezi előtérbe de semmi extra, fel lehet fogni töltelékszámként is. Az utána következő, iszonyatosan hülyenevű Attack of the 60 FT Lesbian Octopus egy akkora állatság, hogy el sem hiszitek! Instrumentális alapokon nyugvó, kísérteties szintikkel és a régi horrorfilmeket (innen a cím is) idéző orgonával operáló szerzemény melynek hallgatása alatt szinte látjuk amint a 60 láb magas leszbikus oktopusz (pff...) megtámad egy tengerparti kisvárost. Annyira a régi B-kategóriás horrorokat idézi hogy tényleg hallani kell ahhoz hogy megértsétek miről is van szó. De abszolút megéri mert remek hangulatfestő. A Let's Make Out újfent electro-rock darálás de a jobbik fajtából. A Being Bad Feels Pretty Good vidám kis indie-kikacsintás, a Weird Science pedig ismét a Daft Punk-ot idézi csak jóval elborultabb mint a franci duó bármely szerzeménye. A zárást az Epic Last Song hozza el amelyben megintcsak a rock a hangsúlyosabb irányelv. Jól csinálta a DIOYY? hogy összemosta az elektronikát a rockzenével hiszen így egy elég egyedi és kirívó hangzást tudtak összehozni. Ezt az albumot azoknak ajánlom akik a Skins -féle életmódban tengetik mindennapjaikat és szeretik a vad elektronikával és zúzós rockkal fűszerezett, igazán agyas és elborult dalokat. Bőven tehetnek vele egy próbát a Bloc Party/Franz Ferdinand/Arctic Monkeys/egyéb indie banda kedvelők is hiszen az indie-vonal is működőképes és nincs izzadságszaga sem. Ez már megint egy olyan lemez amely a szülőket szinte azonnal kikergeti a szobából de minden 30 év alatti hallgatója kibaszottul élvezni fogja. A srácok 3 évvel későbbi lemezével fogom folytatni a zenekar bemutatását, addig érdemes ezzel az anyaggal alapozni.

Értékelés: 10/7

Talán feltűnt már hogy egy ideje nincs Bates Motel sorozatkritika. Nos, ennek két oka is van. Egyrészt kissé elvesztettem az érdeklődésem a széria iránt, sokkal durvább nyitányt vártam. Másrészt pedig jött, látott és győzött a Hannibal. Szó nélkül áttértem rá mert már az 1. rész is olyannyira zseniálisra sikeredett. hogy rögtön utána indítottam is a 2. és aztán a 3. részt. Most, hogy végeztem a teljes 1. évaddal, úgy gondoltam, kaptok tőlem egy masszív kritikát róla. Hiszen sorozatokat mindenki néz, épp csak amikor az egyik szezon véget ér és várni kell egy másik kedvenc szezonnyitányára, na, akkor általában kell valami alternatíva amit addig is lehet nézni. Aki kedveli a Helyszínelők, a The Killing, avagy a Dexter sorozatokat az ne is keresgéljen tovább mert a Hannibal pont ideális lesz neki. Nálam egyenértékű lett a már kult-státuszban lévő Trónok harcával. De miről is van szó tulajdonképpen?

A sorozat a még csak tanári pályán tevékenykedő, de már az FBI közbelépésével beszervezett Will Graham (Hugh Dancy) köré épül akinek olyan különleges képessége van, hogy egy gyilkosság helyszínén képes magát a gyilkos helyébe képzelni, ezáltal fejben pontosan látja, hogy milyen szörnyűség is történt ott pár órával korábban. Eme tulajdonsága azonban pszichéjére is kihat. Az egyre kegyetlenebb gyilkosságok szétzilálják az elméjét, egyébként is antiszociális életmódja (kóbor kutyákat gyűjt és egyedül él) mellé hallucinációk, kényszerképzetek és memóriazavarok csoportosulnak. Néha órák esnek ki neki, néha csak úgy hirtelen felébred valahol a semmi közepén és fogalma sincs, hogy kerülhetett oda. Felettese, Jack Crawford (Laurence Fishburne) látja rajta, hogy Will a teljes idegösszeomlás határa felé sodródik ám az FBI-nak szüksége van a különleges képességére, hogy elkaphassa a szabadon garázdálkodó gyilkosokat. Beszervezik hát Will mellé pszichiáternek és terapeutának Hannibal Lecter doktort (Mads Mikkelsen) akire az a feladat hárul, hogy segítse Will–t a nyomozásokban és egyáltalán saját elmeállapotának épen tartásában. Minden egyes epizód egy-egy gyilkosság köré összpontosul. És nem is akármilyenek köré! Nyugodtan el lehet felejteni a Helyszínelők -féle szolid, enyhén véres eseteket. Itt bizony nagyon is kreatív és brutális gyilkosságok kerülnek terítékre.