Ezt a listát már nagyon régóta meg szerettem volna írni. Aki olvassa a blogot, vagy ismer engem, az nagyjából tisztában lehet már hogy milyen a zenei ízlésem. Messzire kerülöm a mainstream hulladékokat amiket mondjuk a VIVA-n láthattok (tényleg, él még egyáltalán az az adó?), a hideg kiráz a sok autotune sztárocskától és bizony koncertre sem túl gyakran járok mert ha már zenehallgatás, akkor maradnék vagy az mp3-nál (bár ez sokszor elég gyatra minőségű...) de inkább a flac formátumot részesítem előnyben. Aki nem ismerné, olyan ez mintha a sok CD hallgatás után feltennél egy bakelitet. Sokkal tisztább, sokkal élőbb a hangzás. Természetesen mint mindenkinek, úgy nekem is megvannak a kedvenc előadóim. Nicknevemből talán arra következtethetnétek hogy csak és kizárólag a brit gitárzenét részesítem előnyben holott ez nem igaz. Szívem csücske, az biztos, de egészen más műfajokat is hallgatok. Ez a blog alapvetően a zene miatt indult anno. Szerettem volna egy helyet ahol korrekt leírásokat kaphattok olyan albumokról amelyekről máshol nemigen, avagy csak eléggé felszínesen írnak (nézzétek csak meg az EST.hu ''kritikáit''...vicc az az oldal). Rólam pedig nem árt ha tudjátok hogy volt egy időszak az életemben amikor nagyon masszívan foglalkoztam a zenekészítéssel. Ez úgy nagyjából 2007-2008 környékén volt, még az előző lakhelyemen. Volt ott egy akkoriban csúcskategóriás PC az ottani szobámban amire feltettem 3-4 zeneszerkesztő programot is, rendesen minden kiegészítővel (effektezők, hangminta-gyűjtemények, dobgép, stb.) egyetemben. Ehhez jött még egy drága erősítő-szett, fatertól elcsent hangszerek (elektromos gitár, szintetizátor, orgona) és nem vicc, naphosszat elvoltam azzal hogy dalokat kreáltam. Ebben a miliőben a legegyszerűbb dolga akkor van az érdeklődőnek ha már előre letárolt hangmintákkal dolgozik. A DJ is ''lop'' néha hangmintákat innen-onnan (legtöbbször régebbi dalokból) ám ha van egy spéci hangszerkesztő programotok akkor kb. Kánaán az ami fogad benneteket az elindításnál. Nehezebb dolgotok akkor van ha magatok akartok előállítani mondjuk dob-alapot, vagy egy gitár-szólót/szintetizátor-futamot. Na, ehhez már szükséges a tudás és a tapasztalat. De ha az ember benne van, tényleg érdekli és szereti is csinálni akkor hamar a szenvedélyévé válik. Nekem is remek alternatíva volt amíg el nem költöztünk onnan. De ez már egy másik (igen kacifántos) történet.

Azóta elkezdtem a zongorázással is foglalatoskodni és most jelenleg megint egy elektromos gitárt tervezek venni mert felmerült az ötlet hogy zenekarozhatnánk így együtt, haverokkal. Természetesen amellett hogy anno magam is kreáltam dalokat (amelyekből jó ha összesen 5-6 maradt fenn), mindig is erősen foglalkoztam a zenei élettel is. Járattam a megboldogult WAN2-t, interneten tájékozódtam, olvastam a lemezkritikákat, fedeztem fel újabb és újabb zenekarokat, stb. Aztán mikor elkezdtem blogolni, egy idő után úgy éreztem meg kell osztanom a véleményemet ezekkel kapcsolatban is a nagyvilággal. És örültem neki hogy sokan vevők voltak a témára. A Focker blog is csak megerősített ebben hiszen az albumkritikáimat (persze a többivel egyetemben) Magyarország mellett sokan olvassák Erdélyből, Lengyelországból, Németországból, Angliából de a minap akadt pár látogatóm Hollandiából is. Ennek egyrészt nagyon örülök, másrészt meg jó látni hogy ilyen népszerűvé vált a blog. Úgyhogy nem kis feladat volt számomra összeállítani a 10 kedvenc zenei albumomat hiszen a mai napig durván 100 album van a gépemen (persze egyik sem letöltött, dehogy...) és van olyan is amelyet már több mint 6 éve hurcolok magammal gépről-gépre, olyannyira kedves nekem. A fizikai formátumban (értsd: CD) meglévő lemezeim száma is egyre csak gyarapszik nade arról már én tehetek hogy olyan maradi vagyok hogy néha szükségesnek érzek egy-egy kiváló albumot CD-n is beszerezni. Nem is szaporítanám tovább a szót hiszen már megint kissé elnyújtottam a bevezetést. Jöjjön hát az én top 10 személyes kedvenc albumom:

10. Blur: Parklife

Megjelenés éve: 1994

Mi ez? A britpop műfaj alapköve amely ezen listából kitaszította a The Beatles (a The Beatles!!!) Sgt. Pepper albumát amely egyébként a legelső konceptalbum volt a világon. És hogy miért? Nos azért, mert a Blur 1994-es lemeze évekkel meghaladta a korát (amúgy ITT áradoztam már róla bővebben) és olyan alapokat fektetett le amelyeket utána kismillió zenekar vett alapul. A mostanság oly trendi indie zenekarok fele nem is létezne ha nem lett volna a Blur és a Parklife. Egy olyan album amely újra divatba hozta az angolságot, a kvázi ''telepi suttyók'' Oasis ellentettjeként a tipikus angol sznobizmus és fennkölt elegancia hámrétege alatt ugyanolyan csibész és fiatalos volt kortársaik legtöbbje. A fiataloknak szólt, de az idősebbek is elismerősen bólogattak a lemezt hallgatván. Mind a rajongókat, mind a kritikusokat lenyűgözte, nem mellesleg egész Angliával megismertette a Blur és még inkább a két alapítótag nevét: Damon Albarn és Graham Coxon. Két csodabogár akik azóta már egymagukban is megállták a helyüket (Albarn például szépen befutott a Gorillaz élén, míg Coxon tökéletes szólólemezeket dobott és dob a mai napig a piacra). Sajnos a Blur a későbbi albumain már igencsak eltolódott az amerikai alternatív rockzene irányába és ez nem feltétlenül tett jót nekik. Annak rendje és módja szerint szépen ki is égtek és egy erősen közepes 2003-as lemezt követően feloszlottak. Persze azóta újra összeálltak már (azt hiszem pont tavaly) és hamarosan itt az új album is de azt a fiatalos energiabombát amelyet a Parklife képvisel, már biztosan nem tudják sohasem megismételni. Kivéve ha szereznek egy időgépet és újra megfiatalodnak.

Miért kedvenc? Mert hiába tudom hogy '94-es, mikor hallgatom, ebből semmi sem jön le. Akár 2004-ben is felvehették volna, a hangzás vérprofi, a dalszövegek időtállóak és helyenként erősen polgárpukkasztóak (lásd mondjuk: Girls & Boys) de minden egyes dal remek. Az én személyes favoritom a Trouble in the Message Centre amely teljesen magával ragad minden egyes hallgatásánál és a mai napig nem tudom elhinni hogy ezt '94-ben adták ki, annyira mainak tűnik. Egy nagyon erős válasz volt a Parklife a grunge műfajra és tulajdonképpen győzelmet aratott, hiszen a grunge pár éven belül teljesen kihalt. Ezek a fiatal angol suhancok meg úgy befutottak hogy csakhamar az egyik legnagyobb kult-zenekarrá avanzsálódtak az Egyesül Királyságban. Aki szeretne egy kis zenetörténetet az kezdje ezzel az albummal mert remek kiindulópont és segít megérteni hogy 2000 után miért is szaporodtak el annyira a jobb/rosszabb indie zenekarok. Amúgy meg tényleg klasszikus.

Kedvenc dal róla? Trouble in the Message Centre

9. Depeche Mode: Exciter

Megjelenés éve: 2001

Mi ez? Egy indokolatlanul sokat szidott Depeche Mode sorlemez. Én is eléggé különc fiatal voltam, előnyben részesítettem a fekete ruhákat meg a befelé fordulós világnézetet, így kb. adta magát hogy a fiatalkori kedvencem a darkos Depeche Mode legyen. Talán egy rádióműsorban hallottam őket először (ha jól emlékszem pont az Enjoy the Silence ment le) és mivel akkoriban még nem volt internetünk sem, nem igazán tudtam utánajárni annak hogy mi fán terem ez a furcsa nevű new wave zenekar. Aztán mivel akkor írtunk 2001-et, a tagok pont kijöttek az új lemezzel amelyről 1-2 klipet masszívan nyomattak a zenecsatornákon is a tévében. Ha jól emlékszem a Dream On volt az első amit láttam tőlük és akkor elhatároztam hogy nekem ez a zenekar egyszerűen annyira bejön hogy azonnal kell valamiféle CD tőlük. Meg is kértem fatert hogy szerezzen már bentről valamit és mázlim volt mert az egyik kollégája nagy rajongója volt a zenekarnak, így kb. a legelső, 1980-as lemeztől kezdve az összeset megkaptam kölcsönbe. Igen ám de engem leginkább az akkori legfrissebb, az Exciter érdekelt nagyon. Úgyhogy ezt átmásolta nekem. Túlzás nélkül állíthatom hogy a lemez megbabonázott. Volt olyan nap hogy inkább eljátszottam a beteget reggel, csak azért hogy ne kelljen bemennem a suliba és otthon maradhassak hallgatni. Később beszoptam persze mert utána már azt sem hitték el nekem ha tényleg beteg voltam de akkor is megérte.

Miért kedvenc? Mert ez volt a legelső lemezem amit kaptam és amit rongyosra hallgattam otthon. Nem vicc, évek múlva mikor próbáltam nosztalgiázásképp lejátszani, már egyszerűen nem lehetett, annyira elkopott/összekarcolódott mert kb. napi szinten hallgattam anno. Nem mellesleg a tag aki átvette nekem, kurva rendes volt mert még B-oldalas dalokat is rátett nekem és én évekig meg voltam győződve róla hogy ezek alapból rajta vannak az eredeti CD-n is. Sokan szidják a Depeche Mode-ot az Exciter miatt mert egészen másmilyen lett mint amilyenre a rajongók számítottak. Érzelmekkel teli, borzasztóan mély és bensőséges dalcsokor található rajta amely elsősorban a szívet és a lelket célozza meg. A Depeche Mode sosem írt erőltetett dalokat, ezért is működik annyira jól ez az érzelemdús hangkollázs amelyet az Exciter képvisel. A legtöbb dal olyan rajta mint egy álom. Eléggé intim és magvas mondanivalóval bíró dalszövegek sorakoznak rajta amelyekhez remek aláfestőzene az az elektronikus, éteri hangzás amelyet a Depeche Mode előállított és amelyben a mai napig a legjobbak. Szerelmes pillanatokhoz avagy lefekvés utáni altatóként ajánlom háttérzenének ezt a melankolikus dalcsokrot.

Kedvenc dal róla? When The Body Speaks

8. MGMT: Congratulations

Megjelenés éve: 2010

Mi ez? Egy nagyon durva LSD-trip, '60-as, '70-es és '80-as évekbeli zenei hatásokkal és neo-hippie életérzéssel megfűszerezve. Az MGMT 2008-ban letette az asztalra az akkori év vitathatatlanul legjobb lemezét, az Oracular Spectacular (kritikám ITT) személyében. Akkor nemcsak az utóbbi 20-25 év legjobb albumnyitányát (Time to Pretend) hozták el, de megajándékozták a hallgatókat egy teljes lemeznyi emlékezetes szerzeménnyel. Túlzás nélkül állíthatom hogy azon az albumon minden egyes dal potenciális sláger. Nem is csoda hogy imádta őket mind a nép, mind a szakma és a kritikusok kb. ódákat zengtek róluk. Eléggé nagyok voltak tehát az elvárások hogy 2 évvel később, az új lemez kapcsán mivel rukkolnak majd elő. Nos, az MGMT jól átvágott mindenkit ugyanis a Congratulations nem tartalmaz slágereket, sőt, majdhogynem anti-slágerek gyűjteményéről van szó! Remek példa erre a Siberian Breaks, a maga 12 percével. De aki van olyan hipszter hogy vállalkozik erre az álom -szerű, furcsa, kifordított, misztikus utazásra, az nagyon jól fog járni. Mikor először hallottam ezt az albumot, egyszerűen letaglózott. Nem is tudom már, azt hiszem Tél volt. Annyira betalált hogy az egyszerűen leírhatatlan. Meghallgattam egyszer, aztán kétszer, aztán háromszor és négyszer és így tovább. Nem tudtam megunni és nem tudom megunni a mai napig sem. Talán első blikkre kissé furcsának és elvontnak tűnhet (a dalszövegeket nem is érdemes tanulmányozni mert úgysem lehet megérteni őket, legalábbis józan állapotban biztosan nem...) nade mit is várhatnánk ezektől a modern hippiktől akik különféle drogok és tudatmódosító szerek hatására írnak dalokat? A Congratulations tényleg egy galaktikus utazás.

Miért kedvenc? Mert korszakokon átívelő és emellett annyira szürreális és elvont helyenként hogy egy átlag-hallgató azonnal kikapcsolja. De az átlag-hallgató menjen csak vissza a tévé elé, zenecsatornákat bámulni. Az MGMT nagyon különc zenekar. Ugyan próbálják nyúlni őket elég sokan (a legjobban ebből az Empire of the Sun és a Foster the People jött ki) de az az egyedi stílus amit ez a két new york-i srác képvisel, egyedülálló. Ha meg szeretnétek hallgatni akkor mindenképp egyedül tegyétek. Úgy az igazi. Úgy sejlik fel belőle minden egyes kis varázslatos adalék.

Kedvenc dal róla? Flash Delirium

Ma van talán a héten a legmelegebb nap. Iszonyú a hőség. Félelmetes 40 fok feletti értékek szállingóznak úgy mint télen a hópelyhek. Még nagyjából 1 hónapig itthon leszek. Nyári szünet van a suliban is, mondjuk ha be kéne járnom az sem lenne olyan nagy para hiszen itt a kerületben a legtöbb busz fel van szerelve klímával és mindössze 2-3 megállót kellene csak utaznom nade akkor is brutális amint kilép az ember a szabadba és megcsapja az a súlyos, fullasztó hőség amely egész nap jelen van és még éjfélre is csak részben enyhül. Szóval itthon próbálok túlélni magam is. Talán sokan nem is tudjátok még de én egy 4. emeleti lakásban lakom egy társasban. Ez itt még nem annyira gyilkos, tulajdonképpen csak délelőtt akad néhány olyan óra amikor durván idesüt a Nap de ez sem annyira vészes. Gondoltam arra hogy majd jól kifekszem napozni de ebben a hőségben, ilyen magas UV-sugárzás mellett ez halálos vállalkozás lenne. Amúgy is könnyen leégek. Ergo egy átlagos hetem az nagyjából abból áll így nyáron hogy itthon pihenek, alszom, írok, edzek pár órát aztán megnézek valami filmet/sorozatot, olvasok pár oldalt és lefekszem. Ez néha kiegészül azzal hogy átjön egy-egy haverom és kicsit kockulunk avagy csak szimplán beszélgetünk és nagy ritkán én is kimozdulok egy sörre a többiekkel de ez is inkább a délutáni órákban szokott megesni. Megfordult a fejemben hogy majd kimegyünk hetente strandra és ott remekül elcsajozgatunk, meg lazulgatunk nade egyrészt strandon a legtöbb csaj már vagy foglalt (bár valaki egyszer azt mondta hogy ha úgy vesszük, csak az a csaj foglalt akin fekszenek) vagy túlságosan is idős hozzám, másrészt általában mindig elmegy azzal az idő hogy elhülyéskedünk random feldobott témákon és mire észbe kapunk, már este van. Szóval úgy döntöttem egyelőre jegelem ezt a csajozás témát, majd minden jön úgyis magától. Nameg semmit sem szeretnék elkapkodni mert most már lassan abban a korba lépek (24 vagyok) hogy ideje lenne megállapodnom valaki mellett. Úgyhogy megfontolom, alaposan megfontolom minden lépésemet ezen téren. Nem mellékes az sem hogy eléggé ''különc'' vagyok. Igaz ez a zenei ízlésemre (láthatjátok az ajánlókból hogy miket hallgatok szívesen), a filmekre amiket nézek és kb. minden másra is. Még az öltözködésem is rohadtul elüt az átlagostól mert még 40 fokban sem vagyok hajlandó rövidnadrágot felvenni. Fekete/barna csőnadrág, valami klassz hipszter-mintás póló (imádom a retró vintage képes dizájnokat), fél tucat karkötő, napszemüveg és remekül érzem magam. Napszemüveget azért is részesítem előnyben mert egyrészt nem égeti ki a szemem a Nap, másrészt alatta senki nem láthatja hogy éppen merre nézek. Mert engem speciel frusztrál ha bámulnak. Múltkor is jöttem haza tömött buszon és befurakodtam oda ahová a babakocsikat szokták betolni de csak jöttek és jöttek az újabb utasok, dugig telt a busz és a savanykás izzadság-szagban csak az járt a fejemben hogy az előttem alig 30 centire álló fiatal csaj (aki az apjával diskurált közben végig) miért bámul folyton annyira hogy az szinte már másnak is zavaró. Oké, persze jól esett meg minden nade akkor is zavar az ilyesmi. Titeket talán nem? Na mindegy, a lényeg az hogy néha szeretem megfigyelni az emberi kapcsolatokat.

Nincs olyan sokféle kapcsolat a világon. Halmazokra lehet bontani. Vannak a legszebb, szerelem apropóján kialakult kapcsolatok amelyeknél mindkét fél úgy érzi hogy megtalálta élete párját és boldogan élnek együtt addig, amíg boldogan élnek együtt. Nem örökké, mert örökké tartó boldogság nem létezik. Nonszensz. Egy misztikus legenda csupán. Aztán ott vannak még az érdek-kapcsolatok is. Ezek közé tartozik az ''együtt vagyok valakivel mert egyedül lenni szar'' és a ''jó vele a szex, jól mutat mellettem az utcán is, még szép hogy együtt vagyunk'' -féle korcs kapcsolatok is. Ezektől konkrétan a hideg kiráz. Sosem tudnék olyan lánnyal együtt lenni aki iránt nem érzek semmit sem és zéró közös tulajdonságunk/témánk van. Meddig életképes egy ilyen kapcsolat vajon? Persze tudom én hogy miként megy ez manapság. Nagyon trendi a buliban ismerkedés, 3-4 drágább pia és máris szabad az út. Nem igazán értem az ilyen könnyűvérű lányokat sem hiszen nagyon durván alacsonyan kell lennie az elvárásaiknak ha ily könnyedén adják magukat kvázi vadidegen pasiknak akiken látják hogy van pénzük (vagy csak az eltitkolt segéllyel nagyzolnak...). Az egyik kedvenc szavam: ''Szeretlek!''. Ezt lehet úgy is kimondani hogy az akinek mondjuk, érezze hogy benne van a világ összes szeretete és őszinte érzelme. És lehet úgy is kimondani hogy csak egy sablon-szövegnek tűnjön. Maga a szó már önmagában pozitív jelentéssel bír de vajon aki kimondja, az tényleg komolyan gondolja-e? Szívből jön, vagy csak megszokásból? Ez a nagyon nem mindegy és sajnos ezzel bele is futunk egy újabb kapcsolat-fajtába, az elhidegült, kihűlt, elidegenedett kapcsolatok miliőjébe amelyeknél már csak a megszokás dominál és egyik fél sem mer kilépni/változtatni mert egész egyszerűen túl gyáva hozzá. Fél a magánytól és fél attól hogy többé már senkinek sem kell. Marad hát a jól megszokott állapotban de legbelül keservesen szenved. Sajnos a legtöbb ember nem mer nagyot álmodni. Nincsenek ambícióik, céljaik az életben. Úgy élnek hogy köpködve szidják azt a társadalmat amelyet pedig maguk is kiszolgálnak nap mint nap. Gépek módjára güriznek napi 12 órában mert azt hiszik ezáltal válnak jó emberré. Feladják azon régóta dédelgetett álmaikat amelyeket elérhetetlennek találnak a monoton hétköznapok súlya alatt. Viszlát saját rockzenekar, világ-körüli utazás, modellkedés, színészet, művészeti suli, stb. Ezek mind elúsznak és idővel a múlt homályába vesznek hogy aztán majd az egyén öregkorában visszatérjenek mint elszalasztott, elmulasztott lehetőségek amelyekkel naphosszat lehet traktálni az unokákat.

Ha egy ember beáll a sorba, végleg elveszíti egyéniségét. Ha mások mondják meg neki hogy mi a helyes és mi a helytelen, nameg hogy mit vegyen fel, mit egyen/igyon, mit nézzen a tévében és hogy egyáltalán hogy nézzen ki (úgy mint a hazai és külföldi celebek) akkor az identitását kb. tarkón lövik. Elmegyek egy plázába (általában mindig ott találkozunk a többiekkel) és szembejön velem egy tucat Justin Bieber. Plasztik-csajok bambulnak kirakatokra és falatnyi mini-ruhákban illegetik bájaikat hiszen ők megtehetik, ugyebár. Mert ők tökéletesek. Legalábbis ezt hiszik magukról. Csakhogy az ilyen mű-egyének legbelül teljesen üresek. Lelküket már régen eladták, a pénz motiválja őket és nem restek a közösségi oldalakon (főként Facebook-on) szörnyű helyesírási hibák közepette megosztani hogy éppen mit ettek aznap a KFC-ben. De ez nem élet szerintem. Ez csak vegetálás. Előre beprogramozott ''életmód'' amely eléri hogy az egyén aki éli, ne is vágyjon többre. Minap épp mentem be a belvárosba és a buszon feltűnt 2 tipikus elkényeztetett tinipicsa akik artikulálatlanul röhögtek folyton miközben az egyik Iphone-on mutogatott képeket a másiknak. Már engem zavart az a leépült, idióta szellemi-szint amelyet képviseltek. Ha a butaság fájna, azok ketten már üvöltöttek volna. Szissz, energiaital szisszent (basszátok csak szét magatokat a túlzásba vitt koffeinnel, ezaz...) mert már közel jártunk a végállomáshoz. Leszálltak, a kuka ott volt karnyújtásnyira, mégis a földre dobták a kiürült dobozt aztán nagy vígan megindultak a metró irányába. Én pedig csak mosolyogtam hogy valószínűleg ebből a kettőből is diplomás logisztikai menedzser avagy informatikus válik (álmukban...). Sok az egoista paraszt manapság. És ezt most nemcsak a random szemetelésre utalván írom. Temérdek videóblog fut a neten amelyekben identitászavaros tinik próbálnak okosságokat megosztani, még náluk is hülyébb tinikkel. Ezzel szemben itt van ez a blog, meg a Korkép ahol ugyan sosem érünk el akkora látogatottságot mint egy balfasz 16 éves aki YouTube-csatornáján arról mesél 10 percben hogy beszakadt a bal nagylábujján a köröm (ezt csak kitaláltam de nem kizárt hogy tényleg van ilyen videó) nade legalább értelmes emberekhez szólunk és nem agymosott zombikhoz. Engem speciel már ez is elégedettséggel tölt el és megnyugtat hogy nem vagyunk egyedül.

Nem véletlen hogy ennyire sokat foglalkozom a buddhizmussal. Segít elfogadni az embereket, segít abban hogy ne zavarjon ennyire ez a sok emberi hülyeség, alpáriság, megalománia, hímsovinizmus, egoizmus és mérhetetlen idiotizmus amikbe nap mint nap belefutok és belefuttok Ti is hiszen egyikünk sem egy dobozban (vagy ha filozofálni akarok akkor hordóban) él. Én tisztelem és becsülöm a természetet de olyannyira hogy legtöbbször manapság már inkább a szabadban meditálok. Szerencsére ki tudom zárni annyira a környezeti zajokat hogy mondjuk ne zavarjon egy elsuhanó szirénázó rendőrautó amikor mantrázok. Foghatjátok rám hogy különc vagyok de legalább nem állok be a sorba. Magam hozom a döntéseim és vannak álmaim. Álmok, amelyek egyáltalán nem megvalósíthatatlanok (hiszen nincsen lehetetlen, csak akaratgyenge ember...) és ha minden nap csak egy egészen kicsit is teszek értük akkor már jó úton haladok. Sajnálom azokat akik robot módjára élnek és egyéniségüket teljesen hátrahagyván, monoton élik világukat amíg valami betegség vagy baleset gátat nem szab szürke életüknek. Az emberi kapcsolatok sem működhetnek igaz szerelem, mély szeretet de minimum legalább közös témák nélkül. Kompromisszumokat persze minden kapcsolatban kötni kell nade már az is egy kisebb kihívás hogy megtaláljuk magunknak a megfelelő társat. Én amondó vagyok hogy nem szabad rágörcsölni. Sokszor az illető ott van az orrunk előtt, csak épp nem vettük még észre. Túl sok házasság megy tönkre manapság (ritka az olyan ismerősöm akinek a szülei nem váltak el), a befásult, balhékkal, veszekedésekkel és sokszor tettlegességig fajuló vitákkal telezsúfolt kapcsolatokkal pedig tele van az ország (és úgy cakk-pakk a világ). Sok a negatív példa de én úgy tartom hogy mint sok minden mást, úgy ezt is lehet okosan csinálni. Nem kell megszállottan kutatni életünk párját mert a sors úgyis összehoz majd vele. De akkor kell ám igazán okosnak lenni és nem elengedni mert ami elmúlik, azt már nem lehet visszahozni. Az idő mindent elpusztít. Folytatom még ezt a témát valamikor mert bizony akad még mondandóm róla bőven. De egyelőre érjétek be ennyivel mert elkezdtem írni egy toplistát a kedvenc zenei albumaimról és szeretném ha hétvégére kész lenne.

Léteznek olyan videojátékok amelyek örök emlékként maradnak meg az emberben. Mikor valaki először kezd ismerkedni a videojátékok műfajával (természetesen gyerek- és tini-korban), kb. az első 10-20 játék ami megfordul nála, kiérdemli ezt a titulust. Tudom, mert én is a 90-es évek elején/közepén csöppentem bele ebbe a miliőbe és a mai napig emlékszem például hogy a legelső, klasszikus Prince of Persia-ban volt egy olyan varázslötty amelytől a feje tetejére állt a kép avagy hogy a DOOM-ban az örökélet kódja IDDQD volt. De tisztán emlékszem a későbbiekben – amikor már a kalandjátékok felé fordultam – a Broken Sword 1. részének emlékezetes kecskés-fejtörőjére (a készítők kedves anyukái gyakran csuklottak akkoriban...) és később az FPS-műfaj térhódításával a Medal of Honor és Call of Duty játékok II. világháborús összecsapásaira is a romos épületekben, nomeg például a GTA felülnézetes (majd később TPS-nézetre váltó) ámokfutásaira. Ezek mind-mind kitörölhetetlen emlékek maradnak amíg élek azonban ahogy az ember egyre cseperedik felfelé, úgy hagyja a háta mögött a videojáték műfaját mint szórakoztatási alternatívát és kezdi megismerni a videojáték műfaját mint a filmekkel, könyvekkel és zenékkel egyenrangú, elgondolkodtató stílust. Engem már maximálisan hidegen hagy a legújabb, legszebb grafikával és hatalmas open word világgal megtámogatott AAA-kategóriás világsiker. Sokkal inkább érdekelnek a művészi irányvonallal operáló (főként indie) videojátékok (csak néhány közölük: Okami, El Shaddai: Ascension of the Metatron, Shadow of the Colossus, ICO, Limbo, Dear Esther, Journey, és a felsorolást napestig folytathatnám). Szeretem ha egy videojáték merengésre késztet, érzelmeket vált ki, elgondolkodtat és maradandó élményt nyújt. Az idei, 2013-as év eddig bitang erős videojátékok terén: az általam eddig etalonként tisztelt Tomb Raider reboot mellé felsorakozott a BioShock: Infinite és 1 hónap múlva itt a GTA 5, utána nem sokkal pedig a Watchdogs is. Közben pedig szép csendben megérkezett a The Last of Us amely megint egy olyan alkotás lett amely majd fejvakarásra fog késztetni az év végi toplistámnál mert szívem szerint neki is simán megadnám az Év Játéka díjat. Lássuk egy kicsit bővebben hogy mire is ez a nagy ajnározás:

Történet: A játék legerősebb pontja úgyhogy erről nem is szeretnék sokat írni mert úgy az igazi ha mindenki maga fedezi fel. Legyen elég annyi hogy az erősen road movie -vezetésű történet egy olyan anti-utópiát fest fel amelyben egy rejtélyes vírus az emberiség nagy részét zombi -szerű lényekké formálta és amely történet két főszereplője a traumákat sorra átélt, a túlélésért folytatott harcot nap mint nap átélő Joel és a 14 éves Ellie akiket összehoz a sors és egymást segítve kell átverekedniük magukat mindenféle akadályon hogy eljuthassanak a Fireflies nevezetű ellenálló (bár a médiában terrorista szervezetként aposztrofált) csoporthoz. Útjuk során nemcsak a fertőzöttekkel kell megküzdeniük hanem a megmaradt és a kihalt városokban portyázó ellenséges túlélőkkel és természetesen néha a katonasággal is akik kérdezés nélkül lőnek mindenre és mindenkire ami mozog. Ennyit érdemes tudni elöljáróban a sztoriról. Ha többet elárulnék a játék során történő fejleményekről, elveszne a felfedezés varázsa. Viszont azt mindenképp meg kell említenem hogy a kvázi prológusként jelen lévő és 20 évvel korábbi cselekményszál az első percekben szinte azonnal magával rántja a játékost. Ugyanis a játék Joel múltjával indít ahol vele, testvérével és kislányával együtt mi magunk is szemtanúi lehetünk az egyre eluralkodó káosznak, a menekülő embercsoportoknak, a pániknak az utcákon, a bedugult autópályáknak és annak, hogy miként omlik össze az emberek élete néhány perc alatt egy ismeretlen vírus végett. Zseniális kezdés és utána az intro bekúszásával csak még feljebb tornázzák a hangulatot. Eztán jön ugyebár a cirka 20 (még jó hogy nem 28...) év előreugrás az időben majd – Joel-t irányítva – máris a karanténzónákkal dúsan ellátott, nyári melegben pompázó városban találjuk magunkat amelynek lakott részein a zsarnok katonaság az úr, a városon kívüli vagy épp kietlen területeken pedig megszemlélhetjük amint a természet szép lassan visszavett mindent ami az övé.

Itt egykor emberek százai próbáltak kifelé menekülni

Fák nyúlnak összeomlott házakba, borostyán nő körbe mindent, derékig érő fű szegélyezi a kitaposott ösvényeket, kis tavak lepik el a szanaszét rozsdásodott autóroncsokat...ennyire remek atmoszférát már régen láttam videojátékban. Innen indulunk Joel-t irányítva egy Tess nevezetű régi ismerősünkkel egy taghoz aki lenyúlta pár fegyverünket ám sem Joel, sem Tess nem is sejtik még hogy mibe csöppennek. Csakhamar összefutunk Ellie-vel akit utána nem sokkal Joel-re bíznak, feladatul tűzve ki számára hogy juttassa el a lányt a Fireflies csoporthoz. A játék 1 teljes évet ölel fel. Nyáron kezdünk, majd jön az Ősz, a Tél és végül a Tavasz. Eközben Joel és Ellie annyi mindenen megy keresztül hogy kész érzelmi hullámvasút az amelyre a játékos felül a kalandot elkezdvén. Együtt örülünk és együtt sírunk majd velük de a legfontosabb az hogy a The Last of Us képes megannyi érzelmet kiváltani a játékosból és ezeket bármiféle erőlködés nélkül teszi. Basszus, komolyan, volt olyan szakasz hogy majdnem nálam is eltört az a bizonyos mécses, annyira letaglózott egy-egy jelenet hiszen nagyon komoly az a masszív drámai színvonal amelyet a játék nyújt. Utunk során helyenként belefutunk majd barátságos túlélőkbe is akik csatlakoznak hozzánk egy darabon. Ezek tovább színesítik a palettát, jó érzés néha túlélőkkel vállvetve kalandozni mert emígy legalább nem annyira félelmetes a hangulat.

Játékmenet: Ez a játék iszonyatosan parás! De tényleg, kenterbe ver minden horrorjátékot az elmúlt bő 10 évből. Kb. csak az Amnesia: The Dark Descent esetében féltem ennyire utoljára de ott is csak azért mert abban a játékban ugyebár nem volt fegyverünk a szörnyek ellen. Nos, a The Last of Us esetében ugyan lesz majd fegyverünk bőséggel ám mivel egy kvázi zombiapokalipszis után járunk, rohadtul nem leszünk ellátva sem lőszerrel, sem eü-csömagokkal. Nagyon tetszett hogy tudunk benne magunknak kreálni dolgokat amikhez érdemes átkutatni az elhagyatott (?) házakat, boltokat, építményeket mert az összeszedett pengékből, alkoholból, ragasztószalagból és egyéb jelentéktelennek tűnő dolgokból készíthetünk magunknak olyan eszközöket mint például a molotov-koktél, a szöges-gránát avagy – a legfontosabb – az eü-csomag. A lőszerrel meg érdemes borzasztó óvatosan bánni ugyanis egyetlen (!) golyó is életet menthet. És ezt ennél a játéknál tessék vérkomolyan venni! Ha már 5-nél több töltényed van egy pisztolyban, király vagy. A fertőzöttek csak akkor jelenthetnek komolyabb akadályt ha az ember nem képes lassan, komótosan, lopakodva játszani (ez a legcélravezetőbb taktika pedig) mert a fertőzöttek inkább csak hallás alapján tájékozódnak, így a hátukba kerülve könnyedén el lehet intézni őket. Az ellenséges túlélők és a katonák már keményebb diót jelentenek. Őket is el lehet intézni lopakodva de ha egyszer észrevesznek akkor odacsődítik az összes társukat és itt bizony 3-4 lövés és Joel halott. Nincs visszatöltődő életerő, vagy minden sarkon elszórt eü-csomag. Itt meg kell küzdeni minden egyes összecsapás alkalmával és bizony néha csak a vak szerencse dönt a végkimenetelt illetően.

A jó taktikázás életet menthet

Az ellenfelek roppant intelligensek. Ha nem figyel a játékos, vaktában lövöldözik és kifogy a fegyvere akkor amint meghallják a kifogyott tár jellegzetes kattogó hangját, egy ''Ismerem ezt a hangot, köcsög!'' felkiáltással és egy szöges bézbózütővel elkezdenek rohanni Joel irányába hogy pépesre verjék vele a fejét. Na, apró tipp: ilyenkor szoktam gyorsan átváltani puskára és ezzel jól meglepni őket. A hatás nem marad el. Egyébként a játékmenet kimerül abban hogy TPS-nézetben portyázunk mindenfelé, bejárunk a természet által visszafoglalt placcokat, ódon épületeket, családi házakat, gyárakat, erdőket és különféle egyéb helyeket (nekem az iskola volt a kedvencem). Az összeszedhető tárgyakon kívül gyűjtögethetünk megsárgult leveleket, képeket és hangfelvételeket is amelyek mind-mind nagyon érdekesek és általuk teljesebb képet kaphatunk a katasztrófáról. Lesz rá alkalom amikor lovagolhatunk is de ennek nem láttam túl sok értelmét azon kívül hogy néhány helyen csak a ló segítségével juthatunk tovább és amúgy egész hangulatos lóháton portyázni a gyönyörű erdőben. És ezzel térjünk is át a grafikára.

Grafika: Annyira élő-lélegző a környezet hogy szinte lemászik a tévéről. Én perceket töltöttem el azzal hogy megálltam és csak bámultam a körülöttem lévő helyszíneket. A lepusztult városok félelmetes látványt nyújtanak amint egyre inkább kezdenek eltűnni a folyamatosan visszatérő természet ölében. A hatalmas felhőkarcolók egymásra dőlve alusszák örök álmukat a nagyvárosban, a roncsokkal dugig megtelt autópályák félig leszakadva állnak, a kertvárosban pedig az egykor patinás családi házak szépen lassan válnak az enyészetté. A The Last of Us borzasztó aprólékos látványvilággal bír. Minden a legapróbb részletekig ki van dolgozva. Imádtam amint bementem egy elhagyatott családi házba és szinte éreztem a doh, az elmúlás és a rothadás szagát a levegőben. Bejártam a nappalit (a készítők még olyan apróságokra is figyeltek mint a leszakadt tapéta), megcsodáltam a képeket a falon, összegyűjtöttem minden hasznos holmit a konyhából, majd felosontam az emeletre és belestem a két gyerekszobába is. Az egyikben még egy naplót is találtam amelyben elolvashattam hogy az egykor ott lakó kisfiú miket élt át az iskolában mikor kitört a járvány. Emellett minden arra utalt hogy gyorsan távoztak anno. Félelmetes volt ott lenni a házban, holott tudtam jól hogy egyedül vagyok benn, ráadásul fényes nappal. Lőszerből is épp volt nálam elegendő mennyiség, ráadásul valahol a földszinten Ellie is ott várt egy pisztollyal de maga a szomorú és egyben rohadt nyomasztó hangulat teljesen rám telepedett és bár hajtott a kíváncsiság hogy miket találok még a házban, nem tudtam emellett nem arra gondolni hogy itt az idő végre elhúzni onnan, vissza az utcára. És a játék tele van ilyen hangulatos részekkel.

A grafika lenyűgöző látványt biztosít

Emlékezetes volt számomra az is amikor egy pince -szerűségben kellett mászkálni és mivel mindent elleptek a vírushordozó gomba-spórák, Joel gázmaszkot húzott amely ugyan a lélegzést segítette de ettől függetlenül alig lehetett valamit látni odalenn. Szerencsére akad egy ''hallgatózás'' funkció is amelyet lenyomva láthatjuk az éppen mászkáló/csoszogó/hangot kiadó túlélők és fertőzöttek helyzetét ami már önmagában is nagyban segíti a játékmenetet. A The Last of Us grafikája olyan élethű hogy a játékos szinte a bőrén érzi a Nap melegét, a lágy szellő érintését avagy a jéghideg esőcseppeket. Bóklászva a legutolsó falevélig kidolgozott erdőkben, szinte érezzük az édeskés virágillatokat, elmosolyodunk amint átszalad előttünk egy félénk nyuszi és ámulunk a csörgedező patakocskán mert bizony ilyen remek víz-effektust én még PS3 konzolon sosem láttam eddig. Igaz ez egyébként az egész tájra és miliőre is. Lenyűgöző, a konzolt maximálisan kihasználó látványorgia amely már a következő generáció grafikai megvalósításának szintjét karcolja.

Hang/zene: A The Last of Us mellőzi a nagyzenekaros tételeket, nem ütközhetünk az Uncharted-szériát is jegyző Naughty Dog fejlesztőcsapat korábbi, klasszikus zenei megoldásokkal fűszerezett zenei bravúrjaiba. A játék aláfestőzenéjeként mindössze egy szál akusztikus gitár szolgál ám be kell vallanom, ehhez a játékhoz ez a minimalista hangzásvilág remekül illik. Ha pedig parás rész van, akkor a Tomb Raider ősi törzsi dobos hangzásához hasonlót hallhatunk amely iszonyúan megemeli a pulzus-számot. A szinkron pedig...hú, nem is tudom melyik lenne a megfelelő szó rá. Talán az, hogy tökéletes. Már az Uncharted-játékoknál is megszokhattuk a minőségi szinkronmunkát azonban a The Last of Us erre is rátesz egy lapáttal. Le a kalappal az Ellie-t megszólaltató Ashley Johnson és a Joel hangját kölcsönző Troy Baker (aki egyébként a BioShock: Infinite-ben Booker hangja is volt) előtt mert zseniálisat alkottak! Maximális beleéléssel hozzák a karaktereket, profizmusuk nélkül koránt sem sikerült volna ennyire jól azonosulnunk a szereplőkkel. Számomra kedves momentum volt hogy az egyik mellékszereplő személyében felfedezni véltem Nolan North (Drake az Uncharted-szériából) orgánumát is. Egyébként a többi karakter hangja is teljesen rendben van, látszik hogy nem amatőrökkel dolgoztak együtt a készítők. A fertőzöttek hangjaitól a frász kiveri az embert (főként a ''clickers'' nevezetű, kattogó hangokkal botladozva mászkáló lényektől), a környezet egyéb hangjai pedig remekül illenek a képbe. Például nekem borzasztóan tetszett mikor egy téli erdőben kellett vadászni és közben harkályok kopácsoltak a fákon, varjak károgtak a fejem felett és mellettem apró erdei patak csörgedezett halkan. Ezek mind-mind csak hozzáadnak az amúgy sem unalmas hangulathoz.

Összességében: A The Last of Us kiváló videojáték lett amely már-már elmossa a határokat videojáték és film, sőt, meg merem kockáztatni, hogy videojáték és valóság között. A történet olyan klasszikusokat idéz meg mint a 28 nappal (és héttel) később, Az út, avagy az Ember gyermeke. A zombik itt sem tipikus zombik, nevezzük őket inkább fertőzötteknek, bár funkciójuk tulajdonképpen ugyanaz. A fordulatokban bővelkedő, mélyen lélektani, drámai, emellett pedig egyszerre nyomasztó és félelmetes történeti szál végig leköti a játékost, az alapjáraton is minimum 20 óra játékidőt igénylő kaland pedig gondoskodik róla hogy egy percre se unatkozzunk. A dráma és a helyenkénti akció mellett pedig a játék bővelkedik horror elemekben is. Méghozzá jócskán. Ám a The Last of Us egy újabb olyan játék amelyet sokan nem fognak megérteni. Aki csak agyatlan lövöldözésre vágyik az ne ebben az alkotásban keresse számításait. Akinek idegtépő a lopakodás, a lassabb játékmenet és inkább csak hentelne napestig az jobban teszi ha messzire elkerüli Joel és Ellie közös kalandját. Ez a játék gondolkodó embert kíván. Érett felnőttet, aki fel tudja fogni józan ésszel mindazt amit a tévén lát. Letaglózó alkotás lett a The Last of Us. Én számítottam rá hogy nagyot fog ütni de álmodni sem mertem volna hogy ekkorát. Tulajdonképpen akinek van PS3 konzolja otthon, annak kötelező vétel mert az biztos hogy még sok-sok év múlva is követendő példaként fogunk visszaemlékezni rá. A most már végképp kult-fejlesztő Naughty Dog méltón búcsúztatja a PS3 generációt ezzel a gyöngyszemmel.

Joel és Ellie kalandját vétek lenne elszalasztani

Időtálló videojáték amely az olyan kötelező körök mellett mint a multi, avagy a megnyitható extrák, olyat ad amelyre csak nagyon kevés videojáték képes: érzelmeket közvetít, ad át és eléri hogy aggódj bazdmeg, aggódj egy játékbeli karakterért! Eléri hogy mikor egy sötét pincében portyázol (ha lemerül az elemlámpa, meg kell rázni az irányítót mintha valódi lámpa lenne) és körülötted mindenfelé fertőzöttek tanyáznak, suttogj (!) a haveroddal hogy merre kéne továbbmenni. Igen, ennyire jól átjön a hangulat. Helyenként a víz levert, izzadt a tenyerem, feszülten figyeltem mindegy egyes kis mozgásra mert volt összesen 2 töltényem és körbevettek a fertőzöttek (egy ilyen feszült pillanatokkal teli alkalommal a macskám váratlanul felugrott a díványra, hát azt hittem ott kapok szívrohamot...). Olyan erős ebben a játékban a nagybetűs Hangulat hogy tucatnyi másik AAA-kategóriás cím tanulhatna tőle. A The Last of Us egyszerűen kihagyhatatlan kaland. Így vagy úgy, de játszd végig mert ilyen videojáték most bő 10 évig még biztosan nem lesz másik.

Értékelés: 10/10

Utóirat: Köszönöm mindazoknak akik itt voltak velem a játék végigjátszása alatt és tippekkel, tanácsokkal segítettek a továbbjutásban. Nem volt egyszerű menet, de minden erőfeszítést megért. Az ilyen játékok miatt vagyok végtelenül büszke arra hogy PS3-tulaj lehetek. Ugyan nem taglaltam a multit (mert hidegen hagy és szerintem holt felesleges volt beletenni) és biztos áradozhattam volna még oldalakat a játékról de tényleg úgy az igazi ha mindenki egymaga fedezi fel ezt a kihagyhatatlan, örök érvényű kalandot.

Mikor megírtam a Top 10 lélekgyilkos film listám, még nem is mertem volna arra gondolni hogy ekkora sikert arat majd. Ez utóbbira tulajdonképpen akkor döbbentem rá amiket egy kedves ismerősöm linkelte nekem a listát holott fogalma sem volt róla hogy én magam írtam (tulajdonképpen addig a percig azt sem tudta hogy egyáltalán blogolok). Volt is rácsodálkozás rendesen. Aztán terjedt Face-en is mint a vírus, néhány egyéb oldalra is kikerült ajánlóba és szép lassan az egyik leglátogatottabb bejegyzésem lett a blog – eddigi – történetében. Ám néhány olyan film kimaradt akkor amiket sztornóznom kellett a helyhiány miatt (egy top 20-as lista meg már túl sok lett volna...), ráadásul akad a mostaniak között olyan is amit csak pár hete néztem meg. Talán egyszer sort kerítek majd olyan régebbi botrányfilmekre is mint a Cannibal Holocaust, avagy a Man Behind the Sun hiszen ezek minden hasonló listában biztosan ott vannak az első 10-ben. De ez sem mostanában lesz. Most egy kis kiegészítést kaptok tőlem a régi lista mellé, megtoldva olyan filmekkel amelyeknek igenis van helyük a felsorolásban. Ja, és már értékelek is. Lássuk akkor:

Köpök a sírodra (2010)

Kissé tartottam ettől a filmtől mert nagyon sok negatív kritikát olvastam róla korábban. Az eredetihez nem volt még szerencsém de egyszer pótolom majd. Szerencsére pozitívan csalódtam mert ez a remake korántsem annyira pocsék mint amilyennek beállítják sok helyen. A sztori egy indokolatlanul idióta és ügyetlen nagyvárosi csajról szól aki leutazik vidékre (nagyon-nagyon vidékre) hogy ott csendben és nyugalomban tudjon dolgozni legújabb könyvén (ennyi ésszel biztos csak valami újhullámos vámpíros hülyeséget írhat). Kibérel egy kis erdei vityillót ott ahol még a madár se jár, majd beköltözvén nekikezd az írásnak. Igen ám, de a helyi suttyók szemet vetnek rá és a főgeci elhatározza hogy egyik este meglátogatják a kisasszonyt, nem épp csevegés avagy egy közös grillezés apropójából. A sztori egyébként innentől szerintem sokak előtt ismeretes de simán ki is lehet találni. Betörnek hozzá, bántalmazzák de a csajnak szerencsés módon sikerül meglépnie és az erdőben pánikolva futkosván éppen az arra vadászó sheriff meg a helyi félkegyelmű elé rohan. A sheriff felajánlja hogy visszakíséri a házhoz és tisztázzák a dolgokat a kanos keménylegényekkel. Igen ám de mikor azok újból feltűnnek, csakhamar kiderül hogy a sheriff is az ő oldalukon áll. Innentől eléggé bedurvul a film. A csajt mindegyik megerőszakolja, ütik-verik, csaknem megölik. Ezek a jelenetek roppant erőszakosra sikeredtek, nekem speciel ökölbe szorult a kezem amikor elkezdték a megerőszakolós procedúrát. Alapból ez a téma olyan amit ki nem állhatok, de még filmeken sem. A Köpök a sírodra pedig eléggé megrázóan és naturalisztikusan tolja a néző arcába a szenvedést, a mageláztatottságot és a kínkeserves tehetetlenséget. A film legdurvább (és elég hosszúra nyújtott) jelenete ez. Utána – dolguk végeztével – a suttyók a sheriff hathatós közbenjárásával végleg pontot akarnak tenni az ügy végére és nekikészülnek agyonlőni a csajt aki épp botladozva, magát vonszolva próbál menekülni. Óriási mázlija van azonban hogy még pont fel tud érni egy hídra ahonnét aztán a sebes sodrású folyóba vetheti magát. A sheriff meg a többiek káromkodnak és égre-földre keresik őt de sehol sem lelik meg. Elkönyvelik hát hogy megfulladt, vagy széttépték az aligátorok. Eltelik 1 hónap. Látszólag minden visszaáll a normális (?) kerékvágásba. De akkor furcsa dolgok kezdenek el történni. Meglehetősen furcsa dolgok.

Oké, tisztázzuk: a csaj nem hal meg és nem tér vissza a sírból hogy hófehérre meszelt arccal, kísértetként álljon bosszút az őt megerőszakolókon. Bosszúhadjárata azonban így is kibaszott hatásos. A film második fele ugyanis klasszikus torture porn. A lelkileg teljesen összetört és kifacsart nő egyenként áll bosszút az összes férfin aki megerőszakolta és pozitívuma a filmnek hogy ezek a halálnemek valami iszonyatosan durvára sikeredtek. Semmit nem akarok elárulni mert sokkal hatásosabb ha megnézitek. De készüljetek fel a sok ''anyád!'' és ''bazdmeg!'' felszisszenésekre mert a készítők bizony nem fogták vissza magukat. Méltó büntetést kap mindegyik suttyó de a legjobban talán pont a sheriff jár pórul. Azért vettem be a listába ezt a filmet mert bár ugyan nem egy kiemelkedő alkotás (a top 10-ben a Szerb film is benne volt pedig a legtöbb helyen azt is csak szidták mint a bokrot) viszont vannak elvitathatatlan érdemei. A merész témaválasztás, a borzasztóan naturalisztikus ábrázolásmód és a szerény véleményem szerint remek fényképezés mind-mind elcipelik a hátukon és emígy még az egyetlen rossz pontját, a szörnyen irritáló és idegesítő főszereplő csajt is meg tudtam bocsájtani neki. Egy másik színésznővel jobban működött volna. Érdekes módon a többi szereplő tökéletesen illett a karakteréhez. Na mindegy, a lényeg az hogy a Köpök a sírodra még így is egy bőven fogyasztható, durva, megrázó film lett amely már csak azért is kapott itt helyet mert ez a megerőszakolós téma tényleg olyan amit szívemből gyűlölök és ebben a filmben az erőszaktevők legalább elnyerik méltó büntetésüket. Nem is akármilyen módokon. Egyszer mindenképp érdemes vetni rá egy pillantást.

Értékelés: 10/6

The Girl Next Door (2007)

Ha valamilyen film elé odabiggyesztik azt hogy ''igaz történet alapján'' akkor azért egy kicsit elfog a félsz, mert az ilyen típusú filmek mindig valami hatalmas nagy mondanivalóval próbálják becserkészni az átlag nézőt és masszív drámai vonallal meggyőzni az alkotás fontosságáról. Az esetek többségében azonban az ilyen filmek összeroskadnak a cipelt teher alatt. Túlcsordul a drámaiság, a pátosz, a giccs és a végeredmény abszolút csalódásként marad elkönyvelve. A Jack Ketchum regényéből, megtörtént események alapján készült 2007-es The Girl Next Door azonban nem esik ebbe az említett hibába. Horror helyett ez is dráma inkább. A sztori az 50-es években játszódik (azon belül is egy tipikus amcsi kertvárosban) amikor még teljesen más volt az élet de a 2. világháború utáni békeállapot nyújtotta megnyugvás, fényűzés és pompa mögött éppúgy megtalálható volt az leplezett erőszak, korrupció, és egyéb mocskos kis titkok is. Igen, még a kertvárosban is. Itt éldegél a kamasz David aki jóban van a környék összes gyermekével, vígan eljátszogatnak naphosszat, élvezik az életet, a Coca-Cola-t és még fogalmuk sincs róla hogy pár éven belül a vietnami háború végett az USA az egyik legnagyobb vereségét szenvedi el történelmében. Ebbe a miliőbe csöppen bele Meg, a szomszéd lány, aki szülei végzetes balesete után Ruth nagynénihez költözik kishúgával. Eleinte minden szép és jó. A szerény David össze is barátkozik a lánnyal, azonban idővel egyre inkább felszínre törnek Ruth ''féltékenységi'' rohamai amelyek a két lányt teljes terrorban tartják odahaza. Nem is tudom, olyasmi ez tulajdonképpen hogy Ruth a saját maga bűnei/hibái/elcseszett kapcsolatai miatt bünteti a lányokat. Pontosabban csak Meg-et de ha ő ellenkezik, akkor annak – egyébként járásproblémákkal küszködő – kishúga esik áldozatul. Ruth fiai és úgy cakk-pakk a környék többi gyereke kvázi alá vannak rendelve a zsarnokoskodó Ruth elnyomásának, egyetlen rossz szót sem mernek neki mondani. Emígy pedig Ruth a lányokkal szemben folytatott lelki terrort hamar testi fenyítéssel folytatja majd odáig fajul a helyzet hogy Meg-et kikötözi a pincében, ahol a rosszcsont gyerekekkel együtt különféle lelki és testi bántalmazásoknak teszi(k) ki. David próbálja megmenteni a lányt de Ruth és a többi gyerek ellen egyedül ő is tehetetlen. Emígy pedig Meg kénytelen elszenvedni a legkülönfélébb kínzásokat amelyeknél ugyan a néző nem láthat mindent (ám néha épp eleget...) de néha ugyebár sokkal durvább az amit nem látunk, csak elképzelünk.

Szörnyen kiakasztott hogy David ugyan látta miket tesznek a lánnyal, látta mennyi szörnyűséget kell kiállnia (az olyan nyilvános megaláztatások mint a meztelenre vetkőztetés csak a lista legvégén állnak...) ám mégsem volt képes szólni sem a rendőrségnek, sem a tulajdon szüleinek hogy ''basszátok meg, a szomszédban egy lányt éppen félholtra kínoznak''. Ez engem idegesített. De persze valós eseményeken nem lehetett változtatni, így kíváncsi voltam mi lesz a történet vége. Nos, természetesen happy end itt sem volt. Ha lett volna, ez a film be sem került volna az összeállításba. A film vége nekem egy kissé összecsapottnak hatott. Azt hiszem ezt még jobban ki lehetett volna bontani. Eléggé zavart az indokolatlanul idióta rendőr is aki szerintem azt sem vette volna észre ha a konyhában éppen élveboncolnak valakit. Ennek ellenére a The Girl Next Door mocskosul erős film. Húsba maró lélektani dráma amely nem múlik el nyomtalanul senkiben sem, az pedig hogy valós eseményeken alapszik (a lányt a való életben Sylvia Likens-nek hívták) csak még súlyosabbá és lehangolóbbá teszi az összképet. Gyenge idegzetűek messzire kerüljék!

Értékelés: 10/9

Cenzúrázatlanul: Háború másképp (2007):

A rettenetesen hülye magyar cím ne tévesszem meg senkit (mondjuk az 500 Days of Summer-t ahol a csaj neve volt Summer, 500 Nap Nyár-ra fordítani volt eddig a legfélresikerültebb hazai eredmény szerintem), ez egy iraki háborús film found fooatge (ál-doku) stílusban és a szebb napokat is megélt Brian De Palma rendezésében. Végül azért ütött a listáról egy másik 2007-es filmet (nem árulom el melyiket, majd a 3. etapba belesűrítem úgyis...) mert régebben eléggé odavoltam a militarizmusért és faltam a háborús könyveket/játékokat/filmeket. A vietnami háború mellett a 2003-ban Bush parancsára indított iraki háború volt még azon témakör amely nagyon lekötött. Nagyjából minden fellelhető filmet (még dokumentumfilmekből is rengeteget) láttam amely érintette. Nem is tudom miért, talán kicsit közelebbinek éreztem magamhoz azáltal hogy én magam is átéltem. Most 24 éves vagyok, emlékszem még amikor 2001 szeptemberében becsapódtak a gépek az ikertornyokba és másnap reggel a suliban mindenki erről mesélt. Még 1 perces néma gyásszal meg is emlékeztünk az áldozatokra énekórán. Az összes hírműsor ezzel volt tele aztán sok-sok feszült hónap után Amerika megszállta Afganisztánt. A sztori innentől meg már történelem. A Redacted (csak azért sem írom le újra a hülye magyar címét) a háború borzalmaira próbál rávilágítani mégpedig elég hatásvadász módon. A cselekmény alapját egy valóban megtörtént eset adja, az ál-doku stílus pedig csak még hihetőbbé teszi a látottakat azonban De Palma ugyanazt a hibát követte el mint amit mondjuk pár évvel később a Szerb film, avagy a Megan is Missing készítői: túlságosan is sokkolni akart. A Redacted 990 forintos DVD-n landolt nálam mindössze azért mert megtetszett a borítója. A kelleténél kicsit erőszakosabb háborúellenes drámát vártam politikával és kevés akcióval megfűszerezve. Erre valami teljesen mást kaptam. A sztori pár egyszerű mezei bakáról szól akik élik az unalmas katonaéletet egy támaszponton valami koszos, poros közel-keleti kisvárosban amelynek neve Samarra és Irakban található. Értelmetlen lenne leírnom a neveiket mert úgysem ez a lényeg. Az egyik mindig kamerázik, felvesz mindent, ott van mindenhol. Tiszta poén, legalább feldobja a támaszpont unalmas életét. A haverjai meg nagydumás, tipikus amcsi suttyók akik a fenti Köpök a sírodra című filmbe is simán befértek volna. Eddig semmi extra, csak aztán elkezdenek történni olyan események amelyek alapjaiban rombolják le az odaküldött amerikaiakról hitt hősiesség, bajtársiasság és becsület szobrát.

Nemcsak a kamerás srác felvételeit láthatjuk hanem az iraki terroristák amatőr videóanyagait is merényletekről például. Ezek a valódiakhoz megtévesztésig hasonlítanak: rossz minőségűek, drasztikusak (például robbantás) de vallási fanatizmussal teletömöttek. Ezeknél a néző már felvonja a szemöldökét és egyre inkább elkezdi érdekelni ez az alapvetően háborúellenes, anti-propaganda film. Nekem idáig semmi bajom nem volt a filmmel. Aztán jött 2 jelenet amelyeknél rátévedt az ujjam a Stop-gombra. Az első ilyen egy fiatal iraki lány brutális megerőszakolása (majd megölése és felgyújtása) amelyet a trió puszta kéjvágyból és enyhe becsavarodásból követ el annak házában és amely felvétel olyannyira valósághű lett hogy 2011-ben egy arab pasas lelőtt két amerikai őrt a frankfurt-i repülőtéren mert meg volt győződve róla hogy a Youtube-ra feltöltött filmrészlet valódi. A másik ilyen jelenet pedig az ominózus kivégzés. Megszokhattuk már hogy a közel-keleten a bejáratott kivégzési forma a lefejezés. A Redacted legsokkolóbb pontja (a már említett megerőszakoláson kívül) a semmiképp sem ártatlan azonban erőszakot el nem követő, mindössze filmező srác kálváriája. Már az is éppen elég durva amikor fényes nappal, a nyílt utcán néhány másodperc leforgása alatt elrabolják mikor épp haza akar telefonálni (furgon lefékez, símaszkos kiugrik, kés a torokra, be a kocsiba, uzsgyi) aztán kicsit később amatőr felvételen lehet látni amint pár civil egy levágott fejre bukkan egy szeméttelepen. A néző csak remélheti hogy De Palma nem mutatja meg a kivégzést de senki se legyen naiv mert bizony megmutatja amikor is a helyi tévében leközlik a megrázó felvételt. Nem épp mindent mutat meg (a kamera a procedúra alatt kissé elfordul) de a kelleténél jóval többet. Ugyebár a srác kivégzése a megerőszakolt és megölt lány hozzátartozóinak személyes bosszúhadjárata ahol már a puszta tény hogy a srác egyáltalán ott volt az incidensnél, a saját halálos ítéletévé vált. A két valódi tettes nem sokat rágódik a történteken, számukra még pont kapóra is jött hogy barátjukat ölték meg helyettük, így pedig az ügy le van zárva. A film végén hazatérnek családjaikhoz és mint hős hazafiak, együtt fogyasztják el az ünnepi pulykát a család körében. ''A kurva anyjukat!'' – nekem ez jutott először eszembe a stáblista bekúszásával (ahol egyébként meg lehet tekinteni egy eredeti fotót is a majdnem teljesen szétégett, valódi lány holttestéről). Brian De Palma filmje meghökkent, sokkol, elgondolkodtat és lerántja a leplet Amerikáról meg a ''hős'' hadseregéről. Ebből a szempontból a film csillagos ötös, mindenkinek kötelezővé tenném aki azt hiszi hogy az USA az etalon a világon. Másrészt viszont túlságosan is drasztikus eszközökkel operál amely végül csak megfekszi a néző gyomrát. Kevesebb megbotránkoztatással is el lehetett volna érni a kitűzött célt, nem kellett volna ehhez premier plánban végignézetni a nézővel egy szörnyen durva megerőszakolós részt és egy még durvább lefejezést. Mindezek mellett viszont a filmnek súlyos mondanivalója van és hogy mindez a valóságban is megtörtént, csak még inkább dühíti a nézőt a végén. Óvatosan közelítsen felé bárki is, gyenge idegzetűeknek semmiképp sem ajánlom (és ezt most vegyétek vérkomolyan!) de témája és mondanivalója végett megérdemelt helye van ebben az összeállításban.

Értékelés: 10/7

Megan is Missing (2011) & Trust (2010)

Két film, egy téma. Muszáj voltam egyben kezelni őket mert külön-külön nem értek volna meg ennyit. Legalábbis nem ebben a listában. A Megan is Missing már szerepelt a blogon a Top 10 found footage filmes összeállításban. A sztorija – aki nem emlékezne rá – nagyjából annyi hogy adva van a tipikus ribanc mentalitású Megan meg a visszafogottabb, konzervatívabb barátnője, Amy. Ők ketten remekül elvannak, élik az átlagos tinik mindennapi életét. Plázáznak, értelmetlenségekről csevegnek, néha eljárnak bulizni ahol Amy egy sarokban kortyolgatja a bubis málnaszörpöt, amíg Megan piál/szív/kúr mindenkivel aki épp szembejön vele és nem négy lába van (bár...ki tudja, ugye). Emellett mindkét lány életében ott van masszívan az internet is. Chat-en tartják esténként egymással is a kapcsolatot és persze jó 21. századi tinikhez méltón, ott ismerkednek idegenekkel is. És itt lép be a David Schwimmer (ő volt a Jóbarátok-ban Ross) által rendezett Trust amely szintén az interneten ismerkedés témakörét járja be. Ebben a filmben is egy fiatal tinilány, Annie áll a középpontban, aki megismerkedik a neten egy sráccal. A rengeteg levelezés, MSN meg egyebek után aztán eljön a személyes találkozó ideje is. És akkor derül ki hogy bizony a magát sportembernek és fiatal, huszonéves focistának kiadó tag bizony egy 40-es éveit taposó ipse. Szegény naiv Annie teljesen a pasas hatása alá kerül és mire feleszmél, már egy hotelszobában találja magát meztelenül az ágyon, miközben a csávó épp ''munkálkodik'' rajta. A Trust alattomosan, csendesen sokkol.

Ugyanis akármennyire is volt hajlandó a lány ezekre a dolgokra, tagadhatatlan tény hogy a neten megismert pasi szimpla pedofil és bizony megerőszakolta (de minimum szexuálisan zaklatta) őt. Ezt felismervén a lelki sokk áradó folyóként zúdul végig a családon de főként magán az áldozaton. Ezzel szemben a Megan is Missing jóval drasztikusabb irányt vesz a netes randi után. Innentől spoiler-veszély! Megan ugyanis eltűnik. Napokkal később Amy kideríti hogy kivel levelezett, elkezd kutakodni a titokzatos ''netes barát'' után és fogalma sincs arról hogy a tag bizony egy bomlott elméjű, szexuális-komplexusokkal küzdő sorozatgyilkos aki Megan-t a lehető legváltozatosabb módokon kínozta/erőszakolta/alázta majd végül ölte meg és gyömöszölte bele egy olajoshordóba egy elhagyatott pincehelyiségben. Amy hamar barátnője sorsára jut mikor egy óvatlan pillanatban a gyilkos őt is elrabolja. A Megan is Missing utolsó fél órája kissé túlságosan is felesleges torture porn amely azon kazetta felvételeit tartalmazza amelyet a rendőrség talált meg szemetesben nem sokkal az eset után. Amy testi/lelki bántalmazásain kívül láthatjuk amint a végén – a gyilkos utasítására – felnyitja az olajoshordót amelyben barátnője oszló teteme néz vele farkasszemet. Eztán a gyilkos betuszkolja őt is a hordóba és a hullával együtt eltemeti a folyamatosan kiabáló Amy-t a föld alá egy kietlen területen, az éjszaka közepén. Ez durván 10 percig tart. És utána vége a filmnek.

Egyértelműen a sokkolásra mentek rá a készítők de ez csak félig-meddig sikerült nekik. Az az utolsó fél óra már teljesen felesleges volt, sokszor jóval hatásosabb az amit a néző képzeletére bíznak. Sajnos a Megan is Missing túl nagyot akart mondani és ez lett a veszte. Aki erős idegzetű az tegyen vele egy próbát de mindenki másnak ott a Trust. Eme alkotásban a dráma jóval hangsúlyosabb szerepet kap. Annie ''megerőszakolása'' a család egyetemes tragédiájává avanzsálódik. Össze kell tartaniuk hogy túljussanak ezen. Az apa (kétségtelenül Clive Owen eddigi legprofibb, legzseniálisabb alakítása) a lelki traumán kívül elszántan kutat a pedofil megrontó után. Álnevekkel regisztrál azokon a honlapokon amelyeket a lánya is látogatott de a film végéből hiányzik az elégtétel. A feloldozás ugyan megvan benne de ember legyen a talpán akinek nem szorul ökölbe a keze amint a stáblista alatt annak a sunyin vigyorgó pedofilnak a családi felvételeit látja amint vígan eljátszadozik a gyerekeivel és a feleségével. Ezzel a bravúrral pedig a Trust jóval többet ér el mint a Megan is Missing. A lélekbe hatol be és egyértelműsíti hogy milyen kifordított, beteg világban is élünk mi. Kötelező néznivalóvá tenném minden szülő számára.

Értékelés (Megan is Missing): 10/5

Értékelés (Trust): 10/8

Szerelem (2012)

Anno már említettem hogy Roman Polanski mellett az osztrák Michael Haneke a másik kedvenc rendezőm aki ha hirtelen arra vetemedne hogy valami égbekiáltóan rossz filmnek a remake verziójába kezd, akkor is kíváncsian várnám a végeredményt. De távol álljon tőle hogy egyszer majd ő is Halálos iramban epizódot rendezzen (igaz, kedves James Wan?) azonban aki filmművészettel foglalkozik (akár hobbiból, akár szakirány szempontjából) annak feltétlenül felírnám receptre Haneke munkásságát. A Funny Games (amelyből 2007-ben készített egy US-változatot és ez szerepelt az előző toplistában is) borzasztó masszív társadalomkritikus hangvétellel operál de érdemes megnézni tőle a 2001-es Zongoratanárnő és a 2009-ben bemutatott Fehér szalag című fekete-fehér drámát is. Tavaly jelentkezett új filmmel amely a Szerelem (Amour) volt. A cselekmény egy idős házaspárról szól akik boldogan élnek együtt közös nyugdíjas éveikben azonban az asszonynál hirtelen bekövetkező stroke, majd egy félresikerült orvosi műtét látványos fizikai és szellemi leépülést indít el. A férjének meg kell birkóznia ezzel az állapottal, el kell látnia szeretett feleségét és mindezek felett meg kell próbálnia elfogadnia ezt az új, áldatlan állapotot. Haneke borzasztó szemét húzással indítja a filmet hiszen in medias res nyitánnyal kezdünk azaz előre tudhatjuk már hogy mi lesz a film vége. Persze nyilván nem szerepelne ebben a listában ha feel good befejezéssel zárna de ez egy olyan alkotás amelyet mindenkinek (mindenkinek...annak is aki eddig csak Transformers és Halálos iramban filmeken szocializálódott) látnia kell. Egy érzelmi-hullámvasút az amelyre Haneke felülteti a nézőt hiszen a tökéletes idős idilli állapotot derült égből villámcsapásként töri meg a stroke és a néző bizony pontosan tudja hogy az alattomos betegségek bizony mindig lesben állnak, emígy pedig sokkal de sokkal hétköznapibb hangvételt kap a film.

Az idős pár megpróbál túljutni a nehézségeken, a férfi főz/mos/takarít/bevásárol és úgy en bloc mindent egymaga végez el miközben felesége szellemileg egyre jobban leépül. Szívszorítóak azok a jelenetek amikor a volt zongoratanárnő (a zongora egyébként visszatérő motívum Haneke filmjeiben) megpróbál eljátszani valami szépet de a mentális leépülésnek köszönhetően csak egy össze-vissza zajkollázs kerekedik belőle. Még szívszorítóbbak azok a jelenetek amikor később már beszélni is képtelenné válik és csak fekszik tehetetlenül az ágyban amelyen nemsokkal azelőtt még ketten osztoztak férjével. Azzal a férjével aki a lehető legváratlanabb, legdrasztikusabb és legsokkolóbb választást hozza meg a film végére és cselekedete abszolút gyomorszájon rúgja a nézőt. Irracionális viselkedése betudható a megcsömörlésnek is ama teher alatt amelyet cipelnie kellett attól a naptól kezdve hogy a felesége stroke-ot kapott. A film vége borzasztóan szomorú. Ám mit sem érne az egész a két főszereplő, Jean-Louis Trintignant és Emmanuelle Riva kiváló színészi játéka nélkül. Tudjátok, én azt mondom hogy ha akartok egy igazán lélekbe maró filmet a szerelemről és annak viszontagságairól akkor feltétlenül nézzétek meg Haneke ezen alkotását mert nemcsak tökéletes film, de tényleg annyira hétköznapi, annyira valóságos hogy ez csak még zseniálisabbá teszi. Szerelmespároknak is kifejezetten ajánlott!

Értékelés: 10/10

Ennyi lett volna a 2. forduló. Mindenképpen lesz még egy 3. etap is hiszen maradt még néhány film amelyek beleillenek még ebben a kategóriába és eddig nem írtam róluk. Tervezek olyan filmeket is megtekinteni mint például a Salò, avagy Szodoma 120 napja mert ezt hatalmas botrányfilmként aposztrofálják mindenhol és érdekelne, pontosan miért is. Persze nagyjából tudom miért, csak szeretném saját szememmel is látni, hátha csak túl van értékelve mint például anno a Sleeping Beauty amit eléggé vártam aztán a végeredmény mégis egy siralmasan hatásvadász film lett. Ja, szóval egy ilyen kiegészítő lista biztosan jön még viszont ajánlhattok nekem filmeket Ti is, hátha véletlenül átsuhannék olyan alkotások felett amelyeknek igenis lenne helyük az ilyen és ehhez hasonló összeállításokban.

Köszi a figyelmet, jók legyetek!