Nem mondanám, hogy nem örülök ennek az esős időjárásnak. Sokkal jobb mint a 40 fokban aszalódni a tűző napsütésben. Nyáron egyébként sem lesz gyakran részünk efféle égi áldásban. Hiszen megint 45 fok körüli kánikulák jönnek, a buszon félmeztelenül bűzlő telepi gengszterekkel és falatnyi ruhákban flangáló tizenéves kis plázapicsákkal. Amúgy is megfigyeltem már, hogy manapság divatos lett kurvának kinézni. Már az egészen kislányok (olyan 12-13 év körüliek) is forrónacikban meg kivágott pólókban járnak-kelnek. Aztán később csodálkoznak, hogy minden pasijuk csak "arra" használja majd őket. Nagyot változott a világ. És nem épp a jó irányba. Régebben még volt tartás az emberekben. A tévé sem befolyásolta ennyire durván a mindennapi életet. Manapság pedig már egy tehetségkutató uralja a hétvégéket, nem a családi közös programok (bár ha úgy vesszük, egy tehetségkutató együtt bámulása is közös családi program...). Félelmetes, hogy egyeseket a saját egójuk mennyire a hatalmukba tud keríteni. Itt mindenki azt hiszi, hogy ő sosem öregszik meg és sosem lesz ráncos, remegő kezű, megőszült nyugger. Hát, a nagy lófaszt nem lesz! Dehogynem lesz! Csak épp az öregedést, a halált, az elmúlást itt nagyon sokan nem akarják elfogadni. Csakhogy ezáltal azt sem akarják elfogadni, hogy ők emberek. Így eshet meg, hogy sokan azt hiszik övék a világ és élvhajhásznak egész nap, a jövőre nem gondolván elisszák/elbulizzák a pénzüket aztán pedig amikor az élet benyújtja a számlát (mert mindig benyújtja), koppannak a padlón és marad az üresség. A depresszió, a család/rokonok kérlelése, hogy csak ennyit meg ennyit legyenek szívesek még kölcsönözni mert ki kell fizetni a tartozásokat, különben a villanyt is kikapcsolják. Könyörgések, meg az elfojtott agresszió hogyha nem kapják meg amit akarnak. Ezeknek olyan félelmek az okaik amelyeket előbb-utóbb mindenki felismer. Szeretethiány, munkanélküliség, öregedés, az elismerés hiánya, önértékelési problémák, stb. Számtalan példát lehetne hozni. A kérdés inkább az, hogy ki mihez kezd ezekkel a problémákkal miután felismerte őket. Megpróbál együtt élni velük, avagy inkább a drasztikus módszert választja és megpróbál szembenézni velük, megoldani őket valamilyen úton-módon. Elárulom: az utóbbi a nyerő. Hiszen ha az ember együtt él a félelmeivel, akkor azok megkeserítik, megmérgezik a mindennapjait. Folyton csak kattog az agya, emészti magát, sajnálkozik, depresszióba esik, gyomorfekély, idegesség, gyógyszerek (drogok), pia, miegymás. Ez hosszú távon kibírhatatlan. Azonban néha az ember túl kényelmes (avagy túl gyáva...) ahhoz, hogy szembenézzen ezekkel a problémákkal és inkább igyekszik tudomást sem venni róluk. Persze ez biztos működik egy ideig, de előbb-utóbb borul az asztal, erre mérget lehet venni. Ergo nem érdemes a szőnyeg alá söpörni azokat a dolgokat amelyek megnehezítik az életet hiszen attól, hogy a szőnyeg alatt vannak, még ott vannak, nemde? Célszerűbb megoldás ha inkább szembenézünk velük. Amúgy sincs lehetetlen, csak akaratgyenge ember. Az élet egyébként rövid és tele van megpróbáltatásokkal. Olyannak kell lenni mint a vén, meghajlott fák a nagy viharban. Minden gyökerünkkel kapaszkodni az anyaföldbe és nem kidőlni, nem feladni. Aki meg sem próbálja és már az elején feladja, az vesztes alkat. Aki feladja és erre még büszke is, az egyszerűen egy fasz. Aki legalább elveti a feladás lehetőségét és minden erejével küzd, az a Hős. Na, ilyenekből elég kevés akad manapság.

Érdekes okfejét kerekedett ebből, pedig csak az esőről szerettem volna írni pár sort. Bár, ha úgy vesszük, az élet is olyan mint egy kiadós felhőszakadás. Nem tudhatod, hogy mikor és hol üt be (mint a villám) és egyben mégis egy csodálatos természeti jelenség, amely épp olyan hamar ér véget mint amilyen hamar elkezdődött. Tulajdonképpen csak rajtunk áll, hogy miként viszonyulunk hozzá. Félünk-e tőle, avagy csodáljuk. Én mondjuk gyerekkorom óra rajongok az esőért. Imádom az eső utáni friss illatot is. Akkor pont olyan mintha újjászületne a természet. Egy biológiai reinkarnáció. Túl sokan nem becsülik meg az életet. Elfecsérelik. Elpazarolják. Túl későn eszmélnek, hogy "ezt meg ezt talán nem így kellett volna" de akkor már késő. Nincs időgép amely visszarepítené őket a múltba. Marad a belenyugvás. Ez pedig sokak számára súlyosabb mint egy halálos betegség. Sajnálom az ilyen embereket, de a saját útját mindenki maga választja meg. Nem mások döntik el helyettünk, hogy hogyan/miként éljünk. Az eső sem választhat, hogy félúton inkább megáll és visszafordul a felhők irányába. Hülyeség. Jó lenne ha az emberek többsége elfogadná, hogy ő egyáltalán EMBER és nem félisten. Hogy meg fog öregedni és meg fog halni.

Vicces, milyen sokan nem látják át saját létük jelentőségét a nagyvilágban.

Kiadás éve: 2011

Műfaj: Dance/Electro pop

Épp azon filóztam, hogy milyen zene lehet tökéletes vihar után. Tudjátok, amikor mindent áthat az a finom eső-illat, a járdák még a tócsáktól nedvesek és szépen lassan előbújik a Nap is. Én speciel imádom ezen időszakokat. Szóval elmerengtem ezen a kérdésen, és arra jutottam, hogy a francia elektronikus popzenénél nincs is jobb alternatíva ezen időszakokra. A franciák ugyanis nagyon ügyesen keverik az életvidám és a befelé fordulós, melankóliával átszőtt témákat néha egyetlen dalon belül. A francia The Shoes duó korábban remixeikről és a különféle kollaborációkból lehettek ismerősek a nagyérdemű számára, azonban 2011 márciusában végre előhozakodtak önálló albumukkal is amely a Crack My Bones nevet kapta. A cucc szerintem remek lett. Nagyszerűen hozza az "érzelmi vegyesvágott" hangulatot miközben ízig-vérig francia marad. Nehéz is lenne a dalokat külön-külön más egyéb előadókhoz hasonlítani. Az elektronikus hangzás pedig szerencsére nem a slampos tucc-tucc okádék, hanem igenis igényesen felépített, remekül hangszerelt szerzemények összessége. A Stay The Same például kezdésnek remek választás volt. Egy hangyányit mintha a szintén francia Phoenix munkásságára hajazna, de ez itt pozitívum. Tempós, színtiszta pop amely kellő lendülettel indítja az albumot. A Cover Your Eyes kis vidám átmenet, a People Movin’ viszont már kezd a melankólia felé hajlani de ezt még inkább a következő dal, a Wastin’ Time bontja kis teljes egészében. Szomorkás, "cipőbámulós" szerzemény. Ám mire az életkedvünk is tovaszállna, berobban a Time To Dance. Ez a dal a The Shoes eddigi legnépszerűbb szerzeménye. Rengeteg remix készült már hozzá de szerintem az alapszám a legjobb.

A korhatáros, véres, hipsztergyilkolós videoklipphez pedig nem kisebb nevet kértek fel mint Jake Gyllenhaal aki mindmáig az egyik kedvenc férfi színészem. A dal egyébként táncparkettre született. Iszonyat energiabomba. A Cliché a gyönyörű női vokál és az erőteljes alapok miatt marad emlékezetes, a címadó Crack My Bones pedig annyira felemelően sötét és egyben fülbemászó, hogy én azonnal szívembe zártam és elkönyveltem, hogy a kedvencem lesz az albumról, akármi jöjjön is még utána. A Bored mindezek után már kissé sterilen hat de filmzenének épp nem lenne utolsó. Csak hát, eléggé monoton. Viszont utána a "gótikus-electropop" Wolf Under The Moon sikeresen felrázza a hallgatót. Újabb iszonyatosan tempós, lendületes darab. Másik nagy kedvencem. Az albumot záró Investigator szintén elmenne filmzenének is, amolyan háttérben megbújó darab de mégis van annyira élvezetes hogy szinte fel sem tűnik hogy több mint 8 perces. Egy ilyen hosszúságú dal a végére szerintem nagyon jó ötlet volt. Méltó lezárást ad ennek a – pozitív értelemben értendő – érzelmi hullámvasútnak. Jómagam még csak mostanság ismerkedem a francia popzenével és bár tény, hogy régen is akadt pár olyan előadó akik felkeltették figyelmemet (például Daft Punk, Justice...) az újabbak (Yuksek, The Bewitched Hands, Phoenix...) valahogy mégis jobban lekötnek. A The Shoes is pont ilyen. Felkúszott a lejátszómra, azóta sem akaródzik lejönni onnan. Kifejezetten ajánlom mindenkinek aki kedveli az igényes, elektronikus/indie popzenét és hozzám hasonlóan imádja a kiadós eső utáni friss időszakot. A Crack My Bones tökéletes aláfestőzene hozzá.

Értékelés: 10/8

Figyelem: a videoklip csak és kizárólag 18 éven felülieknek való!

Manapság nagy divat lett ilyen toplistákat csinálni, úgyhogy arra gondoltam, én sem maradok ki a szórásból és előhozakodok nektek egy saját top10-es listával. Fontosnak tartom megemlíteni, hogy alapvetőn filmzabáló vagyok magam is azonban megfontolom, hogy mire is adok ki pénzt a moziban. Attól még hogy valami látványos 3D-ben pompázik, nem feltétlenül biztos, hogy jó is. Éppen ezért nem vonzanak engem például a képregény-feldolgozások. Biztos mind jó szórakozást kínál, de én nem tudok elveszni a világukban, nem ragadnak magukkal. Műfajok tekintetében előkelő helyen szerepel nálam a horror, a dráma és a thriller. És nagyon tudok örülni, amikor ezeket a műfajokat egybeolvasztják egy-egy alkotás elejéig. Borzasztó sok filmet láttam már (jót-rosszat egyaránt) úgyhogy volt miből válogatnom a listára. Bízom benne, hogy találtok majd benne olyan filmeket amelyeket esetleg már régen (avagy eddig még nem) láttatok és megjön hozzájuk a kedvetek. Ezzel az összeállítással kívánok jó hétvégét nektek! Lássuk tehát:

10. Harcosok klubja (1999)

Véleményem szerint a 90-es évek legjobb filmje. David Fincher már korábban is bizonyított pár remek alkotással (és a Hetedik a mai napig nem talált követőre...) de a Harcosok klubja volt az amely végleg a kult-rendezők közé repítette. Helypazarlás lenne most részleteznem a cselekményt, hiszen biztos vagyok benne, hogy eme filmet már mindenki látta legalább egyszer. A modern fogyasztói társadalom legcsípősebb kritikájáról van szó, olyan klasszikusról amelynek kultikussá vált idézetei mind a mai napig bőven megállják a helyüket és még nagyon sokáig aktuálisak lesznek. Mind Edward Norton, mind Brad Pitt alakítása nagyszerű de persze kellett a recepthez a kifordított femme fatale, Helene Bonham Carter is. A képi világ szerintem a mai napig bőven megállja a helyét. Azóta Fincher védjegyévé vált a legkisebb réseken is áthaladó kamera (lásd: Pánikszoba), avagy a hideg tónusú, erősen megvilágított képek (lásd: a Zodiákus) de olyan velős társadalomkritikát azóta sem fogalmazott meg egyetlen filmjében sem, mint tette azt a Harcosok klubja esetében.

Éppen ezért övezi akkora kultusz eme remekművet és éppen ezért akad még ma is számtalan rajongója. Mondanivalója és vizualitása évekkel előre meghaladta korát, filmzenéjét pedig az azóta már hatalmas népszerűségnek örvendő brit The Chemical Brothers szerezte. Ja, és persze a benne lévő szereplők azóta már hollywood-i szupersztárok de ez már tényleg csak mellékes. Ódákat lehetne még zengeni róla, hogy milyen nagyszerű is ez a film ám a listám nem lett épp rövid, úgyhogy legyen elég annyi, hogy a Harcosok klubja a 90-es évek legjobb filmje. Pont.

Legjobb jelenet: A katarzis, amikor a narrátor rájön az igazságra.

– Are you afraid of God?

– No, but I'm afraid of you.

Vannak videojátékok amelyek már-már külön művészeti remekműként is megállják a helyüket. Gondoljunk csak például az Okami, az ICO és a Shadow of the Colossus (mindhárom PS2), a The Path és a Dear Esther ( mindkettő PC), avagy éppenséggel a hatalmas sikereket elért Journey (PS3) és a The Unfinished Swan (szintén PS3) alkotásokra. Ezek mind-mind túlmutatnak az egyszerű, szórakoztatásra alkalmas videojáték fogalmán és olyan élményeket adnak a játékosnak, amelyek után amaz elismerően bólogat majd. Manapság a videojátékos piacot elég sok szegletre fel lehet osztani. Vannak például akik szeretnek gondolkodni, agyalni egy játékban és vannak olyanok is akik csak végighentelik a single kampányt, aztán – többedmagukkal – belevetik magukat a multiba. Vannak akik a független (indie) címekért rajonganak és vannak akiket az autós/versenyzős stuffok kötnek le hosszú hónapokra. Én olyan játékosnak vallom magam aki az igényes, odafigyelésre és elgondolkodtatásra késztető videojátékokat preferálja. Szeretem ha egy játék leköt, beszippant és nem ereszt amíg végig nem játszom. A BioShock előző részei számomra kimaradtak. Nem tartottam különösebben fontosnak, hogy foglalkozzam velük. Azonban ezen hiányosságot a közeljövőben sürgősen pótolni fogom mert az Infinite alcímmel érkezett új epizód olyannyira lenyűgözött, hogy azóta is keresem a szobában a leesett államat. Ezernyi tesztet olvashattatok már róla a neten, én sokkal inkább a játék által adott élményekre és elgondolkodtató dolgokra koncentrálnék mintsem mondjuk a játékmenetre és a fegyverekre/képességekre. Hiszen ez a játék önmagában képes többet adni, mint 25 másik AAA-kategóriás cím. Könnyen lehet (persze csak lehet...), hogy már most az év játékáról beszélünk. Szubjektív kritika következik:

Columbia városa csak a felszínen vidám és derűs

Történet: Mindenképp a játék legerősebb eleme. Főhősünk Booker DeWitt magánnyomozó aki a játék elején épp egy hatalmas világítótorony felé csónakázik, két útitársával egyetemben. Magát a világítótornyot azonban már egymagunknak kell felfedeznünk. Egy kis közjáték után egy lift -szerű székbe ülhetünk, azonban amaz nem lefelé visz minket (tehát nem az óceán alatti város, Rapture a végállomás) hanem felfelé, a felhők fölé. Itt található ugyanis Columbia, az égi város. A lenti világtól teljesen elszigetelten áll. Amint megérkezünk, nem győzünk majd rácsodálkozni minden egyes apróságra. Maga a város (és úgy cakk-pakk az egész miliő) varázslatosan szép. Történetünk az 1900-as évek elején játszódik, úgyhogy a játékban minden eszerint van kialakítva. Csak úgy árad a retró-érzés a cuccból. Én nagyjából 1 órát csak azzal töltöttem, hogy mászkáltam ide-oda (a vurstliban mindent kipróbáltam...) és csodáltam a tájat, figyeltem a járókelőket. Az Infinite mérnöki precizitással van kidolgozva. Minden egyes apró kis elem a helyén van benne. Ha eddig nem is létezett még hipszter-videojáték, akkor az Infinite pótolta ezen hiányosságot. A kezdetek kezdetén egyébként a minket körülvevő városról még nem sok mindent tudunk. Az biztos, hogy egy Comstock atya nevezetű próféta a helyi fő-fő-főmindenség és a város nyugalmát csak néhanapján zavarja meg az ádáz ellenségként feltüntetett Vox Populi lázadó szervezet. Elsőként legfőbb feladatunk, hogy megtaláljuk Elizabeth-et és rendezzük egy régi adósságunkat. Többet nem is szeretnék elárulni a történetről mert úgy az igazi, ha mindenki maga fedezi fel. Arra azonban készüljetek fel, hogy a játékban semmi sem az, aminek látszik és ahogy egyre mélyebbre ássátok magatokat a rejtélyek kibogozásában, úgy kerülnek felszínre olyan dolgok mint például a hamis, kifordított eszmék, egy gyerekhadsereg, forradalom és nagyon-nagyon sok rasszizmus. A játék borzasztó kényes témákat feszeget. Érdemes odafigyelni ezekre mert segítségükkel még teljesebb képet kaphatunk a történetről és nem kicsit reflektál a modern társadalomra is. A játék befejezése egyébként egy külön bejegyzést is megérne. Rég láttam már ennyire hatásos, grandiózus, elgondolkodtató, sokkoló és egyben drámai végkifejletet.