2012 májusában indult eme blog. Teljesen random ötlet volt tőlem, hogy megnyitom. Tulajdonképpen csak pár régi zeneajánlómat és novellámat szerettem volna átmenteni valahová ahol más is elolvashatja őket. A zeneajánlókat azért mert Magyarországon igen csekély azon blogok száma amelyek valóban igényes és nem csak a mindenki által ismert zenekarokat mutatják be. A novellákat pedig azért mert egykor többen is jelezték felém, hogy kifejezetten tetszenek nekik az ilyen kis olvasmányok, ám az akkoriban ezeknek helyt adó blog sajnálatos módon megszűnt és így vele együtt törlődtek az irományok is. Szerencsére azonban ezek mindig is el voltak mentve nekem gépen, így át tudtam menteni ide őket. Eme néhány hónap során aztán bejött a repertoárba pár videojáték ajánló és nem kevés mindennapi életet górcső alá helyező bejegyzés is. Ezek is elég random módon jöttek egymás után. Ha épp kedvem tartotta akkor leírtam, hogy aznap mi történt velem avagy mit láttam/hallottam a városban. Hétköznapi történetek, tudjátok. A társadalomkritikusabb vonalat áttereltem Bandi kollégám modtmegmondjuk.blog.hu oldalára de vendégposztoltam Janie Pinsky kisasszonynál is és megfordultam a VBK és a Puruttya főblogján is. Ez utóbbi iszonyatosan tetszett, nagyon jó fej szerkesztőket ismerhettem meg ott. Pár irományom egy jóbarátom által kikerült a Playstation Community online hasábjaira is, közben pedig egyre több és egyre jobb blogokat ismertem meg. Ilyen a Curse of Obsession is amely Sadisticore magánblogja akit egyébként nagyon tisztelek és biztosra veszem, hogy ha ő ajánl egy filmet akkor az nekem is nagyon be fog jönni. De a sweetbrainmurder.blogspot.hu is visszajáró olvasójává tett, ahogyan a nemrég indult Célirány is. Statisztikai adatokkal nem akarok dobálózni de az nekem kifejezetten örvendetes volt, hogy a mai napig majdnem 7000 lapletöltésem volt és olyan országokból is olvasnak mint például Anglia (innen nem is kevesen), Franciaország, Románia, Lengyelország, Olaszország avagy Kanada. Ez nagyon klassz, főleg, hogy nem is igazán reklámozom a blogot sehol sem. Azért egy kalapemelés jár a Durczimurczi blog irányába, náluk speciel megtalálható a Focker linkje és gyakran látogatnak erre onnan olvasók. De itt is kialakult már egy masszív keménymag, az pedig külön öröm számomra, hogy sokan a Facebook felületén is figyelemmel követnek, így akár elsőként értesülhetnek egy-egy új bejegyzésről. Hát, ennyit akkor a blogról. Magánéletileg is nagyon sok dolog történt velem 2012-ben de ezek nagyrészét már úgy is ismerheti az aki rendszeresen olvasta a bejegyzéseket. Munkába álltam megint, rengeteget kirándultam, még többet hülyültünk a haverokkal, megjártam a Balatont is, pihentem, romantikáztam, filmeztem, elkezdtem zongorázni, teáztam és buddhista lettem, szidtam a tehetségkutatókat, vártam a havat, ünnepeltem és az év utolsó napján durván berúgtam a vodka-narancs kettőstől. Dióhéjban ennyi. Biztosan kifelejtettem pár dolgot de a lényeg szerintem benne van. Véleményem szerint 2012 meglehetősen remek év volt. Látjátok, még a világvége is elmaradt. 2013 pedig még jobb lesz, ebben biztos vagyok. Bízom benne, hogy ezúttal az időjárás sem lesz olyan szeszélyes mint tavaly. Igen, a 40 fokos nyári kánikulára gondolok konkrétan. Durva volt.

Idén is szeretnék bemutatni pár kevésbé ismert albumot, filmet és videojátékot is. Ezeken kívül pedig akad még néhány novellám is a padláson. A közéleti dolgokat sem fogom hanyagolni, csak talán kicsit kevesebb érkezik majd ezekből idén, mint tavaly. Beterveztem már pár új tematikájú bejegyzést is, remélhetőleg meg tudom majd őket valósítani minél előbb. Anno kérdezte tőlem egy-két olvasó, hogy honnan a blog neve mert elég furán hangzik. Rossz az aki rosszra gondol. Semmi köze a "fuck" szócskához. Egy remek indie zenekarhoz viszont annál több. Megsúgom: Late of the Pier (2008).

Csumi!

Zenében azért nem volt valami bőséges a választék idén. Amíg videojátékos és filmes fronton egymás után érkeztek a jobbnál jobb alkotások addig zenei albumoknál hosszú hónapokat kellett várni egy-egy igazán kiemelkedő szerzeményre. Amit igazán nagyon vártam idén az a MUSE zenekar The 2nd Law albuma volt de sajnos annyira közepes teljesítményű lett (mármint a MUSE mércéjéhez képest), hogy párszor végighallgattam aztán már el is felejtettem. Nyugodtan rá lehet fogni, hogy citrom-díjas alkotás lett. Többet vártam. És szerintem nem csak én. A 2009-es album minőségét ugyan necces volt, hogy meg tudják majd ugrani de azért ennél egy kicsit többet is kihozhattak volna a grandiózus space rock és helyenként dubstep (!) alapokkal rendelkező albumból. Kár érte. Szintén nagyon vártam a The XX második lemezét (Coexist) amely azért szerencsére már nem okozott csalódást. Letisztult, rideg ám mégis nagyon bensőséges lett. A tagok még mindig nem bánnak profin a hangszerekkel de pont emiatt annyira megérintőek és szívhez szólóak a dalok. A mainstream vonulat felé nem igazán kanyarodtam el idén sem bár Lana Del Rey kisasszony Born to Die albuma nagyon megfogott. Ennyire kiforrott lemezt már igen rég hallottam, minden egyes dal potenciális sláger rajta. Csak azért nem írok hosszabban is róla mert még adós vagyok egy ajánlóval az albumról és ezt nemsoká pótolom is. Az angol Toy bemutatkozó, cím nélküli albuma is egész jó volt. A leginkább a The Horrors zenekarral rokonságban álló banda megfelelően hozta a karcos kraut-popos merengéseket, befordult pillanatokat. Az elcseszett informatikusoknak kinéző Hot Chip is letett idén egy tökéletesre csiszolt albumot (In Our Heads) melyen a szerelem témáját is meglepően érzékien festik fel a hallgató előtt. A White Stripes széthullása után Jack White nem tétlenkedett és idén összehozott egy klassz kis szólóalbumot Blunderbuss címmel. Az ausztrál Tame Impala pedig még jobban elmerült a tudatmódosító szerekben és erről bárki meggyőződhet aki végighallgatja a sok helyen az év legjobbjának kikiáltott Lonerism albumukat. Én ebben a pszichedelikus, drogmámoros zenekészítés témakörben mindig is az amerikai MGMT oldalán álltam, úgyhogy nálam az ausztrál srácok már csak ez miatt sem lehettek abszolút nyertesek. Idén a kanadai Crystal Castles is előállt harmadik nagylemezével (amely szimplán csak III címmel jelent meg) és nem kevés fejlődés mutatkozik rajta. Ajánlót kap majd valamikor, egyenlőre még a második albumukat sem mutattam be, úgyhogy előbb majd azt pótolom. Magyar zenékben viszont igen erős volt az idei mezőny. Már most a két legjobbnak kiáltom ki a Heaven Street Seven: Felkeltem a reggelt és a The Carbonfools: Carbonsweet albumát. Mindkettő bitang erős produktum amelyek nemzetközi szinten is simán megállják a helyüket. Szintén mindkettőről lesz majd ajánló a későbbiekben. És akkor jöjjön a lényeg, nem húzom tovább, úgyis mindenki már az esti berúgásra készül.

Tehát 2012 legjobbalbuma a Focker blog szerint:

Django Django: Django Django

Lefogadom, hogy most sokan kérdőn néznek, hogy mégis kik ezek? Én is csak év vége felé ismerkedtem meg a zenéjükkel és túl sokat nem is szeretnék elárulni róluk, hiszen már készítgetem a januári albumbemutatót velük kapcsolatban. Legyen elég annyi, hogy a skót srácok nagyszerűen hozzák a folk-pop arculatot de mindezt megtámogatják nem kevés elektronikával is. A dalok nagyon egyediek és most biztosan nem találni még egy olyan zenekart amely olyan zenét játszana mint a Django Django. Az egymásra épített, többszólamú vokálokkal és elszállt harmóniákkal operáló debüt teljesen egyedinek és frissnek hat az idei mezőnyben. Tele van újszerű és igazán egyedi megoldásokkal. Legutóbb a Klaxons 2007-es bemutatkozó albumánál éreztem hasonlót, utána pedig a These New Puritans 2010-es művészetileg is igen elismert lemezénél. A Django Django debütje olyan amelyért hosszú idő után tényleg lelkesedni lehet.

A brit indie gitárzenében már régóta nem történt ekkora nagy áttörés, a srácok már most borítékolhatnak maguknak néhány rangos díjat és még több elismerést. Átgondolt, szép, helyenként elszállós ám végig izgalmas album lett a skót banda debütje. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy a jövőben mit fognak összehozni mert én személy szerint már most nagyon várom a következő albumukat. Ezt az elsőt pedig elsősorban azoknak ajánlom akik valamilyen szinten azért kedvelik a brit indie zenéket és nem riadnak vissza az elsőre kissé szokatlannak ható, kísérletező zenei megoldásoktól.

10/10

Ennyi volt a móka mára. Hamarosan évértékelővel jövök. Most készülődöm berúgni.

Boldog Új Évet kívánok minden olvasómnak, egyetek-igyatok (főleg igyatok) sokat szilveszter alkalmából! És ne petárdázzatok mert az megrémiszti a kisállatokat!

A filmek iránti szeretetem talán idén jött ki a leginkább. Rengeteget jártam moziba és még több alkotást töltöttem le, utóbbit azért mert az én általam keresett filmeket általában nem lehet itthon megtalálni. Elvétve azért a mozikba került egy-egy olyan film is amelyre rögtön felkaptam a fejem, de ezek száma igen csekély volt. Viszont jó példa erre például a Looper – a jövő gyilkosa amely üde színfolt volt a manapság egy kaptafára készült sci-fi filmek tengerében. Aztán ott volt még a szerintem zseniális Abraham Lincoln, a vámpírvadász is ami egy teljesen korrekt, látványos, fekete humorral átitatott alkotás. Én pozitívat csalódtam benne hiszen úgy ültem be rá, hogy azt hittem valami bugyuta akció-orgia lesz. Csalódás volt viszont számomra a Bosszúállók 3D amely tény, hogy iszonyat látványos volt de a film nekem az első óra után teljes érdektelenségbe és unalomba fulladt, a végén (a városi harcra gondolok pontosabban) pedig már nyomta az orromat a 3D-s szemüveg. Horror filmek terén sem kell szégyenkeznie ennek az évnek hiszen a Paranormal Activity 4 sokak szerint végre egy igazán tűrhető és nézhető darab lett (sajnos nekem egyenlőre kimaradt), a Sinister közepes teljesítménye ellenére is hozott remek pillanatokat, a Fekete ruhás nő pedig szerintem szimplán az év horrorja. Olyan film amely az ijesztgetés terén a gyökerekig nyúlt vissza és tette mindezt remek érzékkel, így a végeredmény egy iszonyatosan parás és jól összerakott alkotás lett. Aztán itt volt még a Sötét Lovag: Felemelkedés is de nekem ez szintén nem okozott extázist. Jó volt, meg minden de többször biztosan nem nézném meg. Annak viszont kifejezetten örültem, hogy kedvenc ír-német színészemet, Michael Fassbender urat idén is láthattam a vásznon. A Shame – a szégyentelen simán az idei év második legjobb filmje, Fassbender valami hatalmasat alakít benne a szexfüggő, fokozatosan eszét vesztő emberi roncs szerepében. Lassú folyású, klasszikusokat idéző kémfilm volt idén a Suszter, Szabó, Baka, Kém című film amely nekem bejött bár én nem ágálok a "sok feszültség/kevés akció" -szerű alkotások ellen. Tetszett még A holló is amely leginkább a Pokolból, avagy az Álmosvölgy legendája filmekre hajazott, egy kis Fűrész utánérzéssel. Az Erő krónikája a found footage filmek kedvelőinek okozhatott kellemes perceket, a Fehér Pokol pedig a Bear Grylls szimpatizánsoknak. A Csodálatos Pókember is jó volt, végre nem az a nyálas maszlag ami az előző részeknél bevett szokás volt. Az End of Watch című zsarufilm elég sok helyen lett kikiáltva az év legjobbjának. Én még nem láttam de hamarosan pótolom – a Szerelem című Haneke filmmel egyetemben – mert nagyon érdekel. James Bond sem ült a babérjain idén, hiszen a 007: Skyfall az eddigi legjobb Bond-film lett és végre Daniel Craig is megmutathatta, hogy méltó Bond tud ő lenni ha megfelelő rendező dirigálja a filmet. Sam Mendes pedig tökéletes választás volt erre a feladatra. Év végére pedig befutott a Hobbit: Váratlan utazás is amely egy aranyos, látványos, méltó Gyűrűk ura előzményfilm lett. Megemlítem még a Tetovált lány remake változatát is bár nekem nem sok újat adott, az eredetit még mindig jobbnak tartom. Tucat-filmekre nem mentem idén, elég volt látnom a sok tinit akik megőrültek a tudjuk melyik széria lezáró darabja végett. Szóval temérdek film érkezett idén is, lehet, hogy néhány fontosabbat véletlenül ki is hagytam de nézzétek el nekem. A legjobbat viszont a végére hagytam, talán sejtitek már, hogy melyik is lehet az.

Tehát 2012 legjobb filmje a Focker blog szerint:

Prometheus

Bizony, bizony. Sokan húzták a szájukat de tény, hogy Ridley Scott ezzel az előzményfilmmel mítoszt és súlyos hátteret teremtett az Alien-filmeknek. Ennél jobb sci-horror nem született idén. Ugyan enyhe félelemmel ültem be rá, a stáblista alatt már nyugodtan konstatáltam, hogy Scott megcsinálta a lehetetlent. A Prometheus helyenként egy az egyben megidézi a klasszikus első részt és teszi mindezt olyan módon, hogy közben végig új és egyedi tud maradni. A film legvégén lévő jelent megmosolyogtató és elismerő biccentésre késztető minden egyes Alien-rajongó számára. Ám eddig a pontig még rengeteg minden történik. Megismerkedünk a Prometheus legénységével, velük együtt izgulunk amikor felkutatják a titokzatos barlangot és amikor elszabadul a Pokol, az adrenalin-szintünk hirtelen a plafonig ugrik. Ezt a filmet nem úgy kell megnézni, hogy az ember egy új Alien-filmet akar látni, sötétben vadászó rémségekkel meg gyomorból előtörő jószágokkal.

Ez egy olyan sci-horror amely háttértörténetet ad egy mára már klasszikussá vált franchise-nak. Még a 3D is jól passzolt a látványhoz, a film megnézése után pedig még hetekig beszélgettünk róla ami azért eléggé pozitív. Jó lenne ha tényleg trilógiává bővítenék mert rengeteg kérdés maradt megválaszolatlanul és szeretném én még Michael Fassbender karakterét is viszontlátni a jövőben. Nálam abszolút betalált tehát a Prometheus és külön öröm, hogy a szinkront sem rontották el. A színészek is jók voltak, a látvány is nagyon a helyén volt, a sztoriért pedig már külön megérte megtekinteni. Szerintem kurvajó film, ha még nem láttad, ideje pótolni.

10/10

Nemsokára már hozom az év albumát, türelem!

Én amondó vagyok, hogy nem kellenek mindig az AAA-kategóriás címek a videojáték placcon. Néha kell egy-egy indie cím is amely megmutatja, hogy független fejlesztőkben is rejlik potenciál és kellő szakmai tudás egy remek alkotás elkészítéséhez. Eme videojátékok egy részét már kitárgyaltam múltkor ITT, most kicsit jobban górcső alá venném az elmúlt évek egyik legszürreálisabb alkotását amelyet a Tale of Tales gárdája fejlesztett és azt hiszem mindenki jól el tud szórakozni vele aki egy kis kikapcsolódásra vágyik. Mondjuk itt a kikapcsolódás fogalma eléggé más értelmezést nyer hiszen ez a játék nem kicsit beteges. De szerencsére nem betegen beteges, hanem művészien beteges. Olyasmi mint egy stílusos rémálom. Ez lenne a The Path. Mindössze pár száz megabyte-os alkotásról lévén szó, jobbára bármely nagyobb torrent oldalon megtalálható már, futtatásához pedig elég egy közepesen erős PC is. Kicsit újítani szeretnék a játékbemutatókon, ezért több kategóriára bontottam eme szürreális mese bemutatóját. Lássunk is hozzá!

Nem gyerekmese

Történet: Alapvetően a klasszikus Piroska és a farkas mesét veszi alapul, ám jócskán kifordítva. A főmenüben választhatunk, hogy melyik kislánnyal szeretnénk nekivágni a kalandnak. Van enyhe emós utánzat, durva emós utánzat, hipster és teljesen átlagos kinézetű is. Hogy melyiküket választjuk, az rajtunk áll. Persze a játékmenet előrehaladtával majd mindegyiküket irányításunk alá kell vonnunk, az elején nyugodtan bökjünk a nekünk legszimpatikusabbra. Eztán egy kellemes intro következik és meg is kapjuk az irányítást.

Játékmenet: Ott állunk az országút végén, ahonnét már a földút veszi kezdetét. Színes virágok, zöldellő fű és illatos fák szegélyezik az Ösvényt amely egyenes vezet a távolba. Közben instrukciókat is kapunk, melyek – az irányítást elmagyarázó gombok ismertetésén kívül – kikötik, hogy menjünk egyenesen a nagymami házához és soha ne térjünk le a biztonságos Ösvényről. Jómagam a barátnőmmel karöltve játszottam végig a programot és naná, hogy legelőször hallgattunk az intelmekre és egyenesen a nagymami házához sétáltunk. Odabenn aztán kissé ijesztő beltér fogadott minket, különös hangokkal és rémisztő szobákkal. De felmentünk az emeletre, be egyenesen a nagymami szobájába. Az általunk irányított kislány egy videó keretében leült az ágy szélére ahol az erősen halottnak tűnő nagymami feküdt (aki később hirtelen kinyitotta a szemeit), majd kaptunk egy értékelést miszerint nem találtunk meg semmilyen tárgyat, nem nyitottunk ki semmilyen titkos szobát és ennek tetejébe még a farkassal sem találkoztunk. Game Over. Hogy micsoda?! – bámultunk egymásra kérdőn. Ennyi lenne a játék? Kizárt dolog! Egy gombot lenyomva ismét a főmenübe kerültünk ahol megint választhattunk az összes kislány közül. Ugyanarra a gyermekre böktünk, majd kezdődött az egész elölről. Az intro után azonban egy kicsit elgondolkodtunk. Ugyan a játék kiköti, hogy ne térjünk le az Ösvényről, ám mi lesz akkor ha mégis letérünk róla? Tettünk is egy próbát és elindultunk egy teljesen átellenes irányba. A színes képi világ és a kellemes zene azonnal eltűntek. Helyettük sötét, borongós erdő fogadott minket.

A választható karakterek

Kis világító virágokat is felfedeztünk amelyeket elkezdtünk gyűjtögetni (van belőlük ha jól emlékszem 144 darab). Eztán csak bolyongtunk céltalanul az erdőben. Eleinte még csak óvatosan, később már egyre nagyobb távokat megtéve. Eközben pedig elég furcsa eseményekbe botlottunk. Hol egy fehér ruhába öltözött kislány szaladt át előttünk a fák között, hol egy roncsautóba futottunk bele, hol pedig egy kisebb tisztáson álló szakadt fotel állta utunkat. Végül eljutottunk egy napfényes kis mezőre, melynek a közepén egy madárijesztő díszelgett. Itt megint élnék, vidám színek vették át a hatalmat és a zene is fület simogatóvá vált. Hirtelen megjelent mögöttünk a fehér ruhás kislány aki játékra invitálta karakterünket. Amaz pedig – már egy videó keretén belül – vígan eljátszadozott vele, kergetőztek, virágokat szedtek, heverésztek a fűben. A videó után karakterünk a nagymami háza előtt ébredt, miközben az égből szakadatlanul zuhogott az eső. Irányításunk alatt lomhán, bűnbánóan elcsoszogott a bejáratig. A házban viszont teljesen más volt minden mint előző alkalommal: árnyak táncoltak a falakon, a szobák groteszk alakzatú formák lelőhelyévé váltak, szemcsés képi világ és gépiesen kattogó, ijesztő zene (inkább zaj) festettek elénk egy rémálomszerű víziót. A nagymami szobája is teljesen más volt: benn körhinta forgott, ám mielőtt jobban körül tudtunk volna nézni, karakterünk hirtelen a padlóra zuhant. Eztán kissé beteges videó következett, fel-felvillanó képekkel, majd értékelés. Furcsa mód ekkor már sokkal jobb értékelést kaptunk és a farkassal való találkozás is sikeresnek lett elkönyvelve. Néztünk egy nagyot de végtére is mi úgy ültünk neki ennek a játéknak, hogy sehol sem olvastunk róla és nem tudtuk pontosan mit is kell csinálni. A válasz igen egyszerű: letérni az Ösvényről. Ennyi. Nem nagy kunszt. Nyugodtan lehet az erdőben csavarogni akármerre, egy bizonyos cél elérése után (amely kislányonként változó) úgyis a nagymami háza előtt lyukadunk ki, zuhogó esőben, fáradtan és megtörten. Az egyes karakterek mind-mind más tárgyakkal léphetnek interakcióba, így például a már említett roncsautó avagy szakadt fotel is különböző kislányokkal használható csak.

A központi cél pedig újabb és újabb helyszínek felfedezése és a farkassal való találkozás. A farkas pedig – egyetlen fejezetet kivéve – mindig más alakban jelenik meg. Egyszer tó közepén világító tündér, máskor izzadt favágó, megint máskor pedig feszülős fekete pólóban hullát cipelő fiatal srác. Épp így a nagymami háza is minden fejezetben más és más. A benne történő "végkifejlet" az értékelés előtt minden esetben kellően beteg és horrorisztikus. Fontos megjegyezni, hogy a ház belseje nagyban utal arra ahol a farkassal találkoztunk. Példának okáért: a favágós résznél be kellett gyújtanunk karakterünkkel a tüzet, majd mellé telepedni mikor az izzadt, enyhén kopaszodó nagydarab favágó is ott ült. Ekkor a tag sörrel kínálta karakterünket, majd a filmszakadás, betöltés és már ott is találtuk magunkat a nagymami háza előtt. Benn a padlóból fák meredeztek kifelé, lépcsőkön felhaladva hátborzongató fűrészelés és kéjes nyögések (!) voltak hallhatóak, utalva ezzel arra, hogy a cseppet sem szimpatikus favágó vajon mégis mit művelhetett szegény kislánnyal miután leitatta. A nagymami szobája is erre reflektált, ugyanis odabenn egy franciaágy fogadott minket melynek közepéből egy hatalmas tölgyfa kúszott az ég felé. Eztán újfent filmszakadás, majd értékelés és jöhetett a következő fejezet.

Itt még színes és barátságos a képi világ

Ebből áll tehát a játékmenet. Bóklászni az erdőben (amely egyáltalán nem kicsi), ha kedvünk tartja, gyűjthetünk virágokat avagy gyűjtögethetünk különféle speciális tárgyakat is amelyek a nagymami házában nyitnak ki titkos ajtókat. Ezek hanyagolhatóak, tulajdonképpen csak a jobb értékelést szolgálják. A lényeg a farkassal való találkozás. Ha felfedeztünk egy-egy újabb helyet akkor az később kis ikon formájában megtalálható lesz a képernyőn. Ez jó ötlet volt a készítőktől, így legalább nem fog sokat körbe-körbe járkálni a játékos. Az irányítás roppant egyszerű: nyilakkal haladunk, Shift a futás, Enter az interakció. Fontos megjegyeznem, hogy futásnál a kamera eltávolodik a karaktertől és így például a felvehető világító virágok nem is látszódnak. Tehát érdemes sokat sétálni, vagy legalább néha meg-megállni és szemlélődni, tájékozódni. A nagymami házában a nézet mindig FPS módba vált át.

Grafika: Inkább a képi világ kifejezést használnám, ez nem annyira mesterkélt. Stílusos és kellően hangulatos. Ugyan vannak bizonyos részek amikor verőfényes napsütés uralkodik és minden szép színes, csicseregnek a madarak, meg illatoznak a virágok de jobbára úgyis az erdőben fog bóklászni a játékos, ott meg a szürkés tónusok, a halott színek és a hulló falevelek a fő atmoszféra-teremtők. Az összkép leginkább Tim Burton animációs filmjeire hajaz (főként a Halott menyasszony ugrott be nekem róla), viszont a nagymami háza minden egyes fejezetben tényleg úgy fest mint egy rémálom és ezt nyugodtan lehet szó szerint érteni. Mindenképpen erős idegzet kell hozzá, a sok esetben még a Silent Hill világát is megidéző szobák nem kevés embernél verhetik ki a biztosítékot.

Az erdő mélye sötét és horrorisztikus

Hang/zene: Nekem az aláfestő zene nagyon bejött, szeretem ezt a klasszikus hangszerelésű vonalat. Mondjuk nem kis név dolgozott rajta, a végeredmény pedig szerintem önmagáért beszél hiszen a programtól különállóan is nagyszerűen működik. Kísérteties, egyben mégis magával ragadó melódia amelyhez a játék olykor maga keveri alá a különféle hangokat, effekteket. Ez teljesen jól működik és nagyon sokat ad hozzá az élményhez. Szerintem például zseniális amint bolyongsz a félelmetes erdőben, a háttérben a jól megszokott kísérteties dallam duruzsol, hirtelen pedig nyikorgást és fémes kattogást hallasz meg. Megállsz, fülelsz majd elindulsz abba az irányba amelyről egyre hangosabban hallod a zajokat. És egyszer csak kiérsz egy elhagyatott játszótérre, amelynek szélén egy körhinta forog nyikorogva, alatta egy kétfejű játékmackó pihen, a háttérben pedig egy különös alak egy zsákba csomagolt hullát vonszol. Hátborzongató élmény.

Értékelés: A The Path egy remek indie videojáték. Nem kínál hosszú játékidőt (mi két nap alatt végigtoltuk) ám olyan élménnyel ajándékozza meg a játékost, amelyre csak nagyon kevés alkotás képes. Szürreális, groteszk világba nyerhetünk betekintést vele amely kellően mély nyomot hagy a játékosban. Kipróbálása erősen ajánlott hiszen tényleg olyan alkotásról beszélhetünk amely legalább annyi művészi értékkel van megáldva, mint amennyi horrorisztikus tartalommal.

Értékelés: 7/10