Hajnalban ébredtem. A lámpák fényei bevilágítottak az utcáról. Fél tucatnyi hülyeséget álmodtam csak össze. Ma laborvizsgálat – konstatáltam az órára pillantva. Teljes körű laborvizsgálat, hogy egészen pontosan írjam le meghatározását. Enni-inni ilyenkor ugye nem szabad. Sebaj, egy gyors fogmosás és öltözködés után már lenn is találtam magam az utcán. Munkába siető emberek sokasága mellett haladtam el. Szép komótosan, gyalog baktattam a rendelőhöz. Ezerszer megtett utakat jártam be újra, a reggeli homályban. Itt egy focipálya, ott egy Coop. Csak azért nem veszem már észre őket mert pontosan tudom, hogy ott vannak és még 10 év múltán is ott lesznek. Lassan felbukkant a rendelő. Kissé eldugott helyen áll, azonban közelről is pont annyira vészjósló mint távolabbról. Ezen elmerengtem egy-két másodpercig, majd beléptem. A recepción az első emeletre irányítottak. Közben hol lassan cammogó, hol sietve lépkedő emberek haladtak el körülöttem. Kórház-szag van itt, kérem szépen! – nyugtáztam megállapításom. Irtózom a kórház-szagtól ugyanis. Nem is tudom pontosan miért. Talán gyerekkori emlékekre vezethető vissza. Nem érdekes. Felmentem gyorsan az első emeletre. Fenn rengeteg ember állt/ült és mint valami rossz western filmben, mikor felértem, hirtelen mindenki engem kezdett el bámulni. És én még azt hittem az elsők között leszek ha jó korán érkezem. Kávé illat csapta meg orromat. Persze nem az a frissen lefőzött, finom kávé illat hanem automatás, műanyag poharas kávé illat. Mondjuk szívesen belekortyoltam volna abba is. Elkezdtem nézegetni a feliratokat az ajtókon. OPTIKA. Mellette VÉRVÉTEL. Aha, jó helyen vagyok! Megint mellette VIZELET. Amellett pedig kis ablak, benn egy öreg néni intézi a papírokat. Az ablak előtt hosszú sor. Nofene, tán mindenki pont most akar laborra menni? – kérdezem magamtól. Beálltam a sor végére. Éreztem a tekinteteket magamon. Néhány perc várakozás kezdődött. Közben a várót fürkésztem: eléggé lepusztult és elhanyagolt. Bármely horror film elirigyelhetné. Emberek jöttek és mentek. A sor pedig alig haladt valamicskét. Ez különösen zavaró volt, hiszen eredetileg időpontra érkeztem. Előttem egy felnyírt frizurájú, c-kategóriás fiatalember állt aki pedig az előtte álló tinicsaj hátsóját mustrálta nagy bőszen. Mindent a szemnek, semmit a kéznek! Egyébként meg ki mondta, hogy egy rendelőben nem lehet csajozni? "Szia, meghívhatlak egy 80 forintos automatás kávéra?" De hirtelen megindult a sor! Magam is fellélegeztem. Aztán kiderült, hogy csak valakinek elege lett a várakozásból és inkább hazament. Feladta. Gyenge.

Tíz perccel később a nevemet hallottam a hangosbemondón. Csak megérte időpontra jönni. Mentem is előre nagy büszkén, lányos zavaromban a VIZELET feliratú ajtón benyitva. Benn mogorva asszisztens cserélte az üvegcséket. Ezt még befejezem! – förmedt rám. Oké, én aztán nem sietek. Mögöttem egy pasas lépett be, neki is bemondták a nevét a hangosbemondón. A mogorva asszisztens jól kizavart mindkettőnket az intézős öreg néni ablakához, hogy nyugodtan álljunk oda soron kívül. A pasas mellettem nem igazán értette mi történik. Segítettem hát neki. Maga is időpontra jött? – kérdeztem. Igen, igen! – válaszolta. Na, akkor jöjjön velem, menjünk az ablakhoz együtt! – utasítottam. Tartsunk már össze mi, időpontosok. Kinn elvették a beutalóinkat és mehettünk is vérvételre. Benn előttem egy kisfiú volt az édesapjával. Szegény gyerek nagyon sírt mikor beszúrták a tűt. Akkor, ott jutott eszembe, hogy én tulajdonképpen ki nem állhatom a vérvételt. Mire én következtem, már kicsit félve ültem le. Elszorítás, ökölbe a kéz, megfeszít, tessék. Fél perc alatt végbement az egész procedúra, semmit sem éreztem. Elbeszélgettem a vérem épp levevő nővérrel, hogy milyen sokan vannak kinn. Helyeselt. Egy perccel később már másnak vette le a vérét, én pedig kinn ültem kabáttal az ölemben és vattával szorítottam a tűszúrás kis helyét. Ez gyors volt – gondoltam magamban. Közben láttam ám, hogy az előbb még síró kisfiú is megnyugodott. Még csokit is kapott az édesapjától. Arcára angyali mosoly költözött amint szabad kezével bőszen majszolta a finom édességet. Pár perccel később eljöttem. Mire kiértem, már világos volt. Gyorsan hazajöttem, ettem pár falatot és visszabújtam az ágyba. Hamar elaludtam. Mikor felébredtem, olybá tűnt mintha ez az egész reggeli laborkaland csak egy álom lett volna. Rápillantottam a karomra és megláttam azt a parányi kis piros pontot amely nemrég még a tűszúrás helye volt. Elmosolyodtam. Eszembe jutott a csokit eszegető kisfiú aki mostanra már biztosan el is felejtette az egész vérvétel dolgot. Hanyatt feküdtem. Lassan itt az év vége. Ideje lenne már egy-két év végi toplistának. És még ajándékokat is kell vennem.

Milyen gyorsan elrepült ez az év!

Ha igen, akkor szerintem sürgősen vizsgáltasd ki magad egy orvossal. Ugyanis amit a Capcom idén kiadott Resident Evil 6 név alatt, az valami egész elképesztően botrányos. Ugyan megfogadtam a múltkor, hogy nem lesz már több bejegyzés a témában ám úgy gondoltam ezt az egyet még rá áldozom, ha már amúgy is nemsoká eladom a játékot. Szóval nézzük mit ígértek nekünk a fejlesztők: régi, klasszikus (!) Resi hangulat. A túlélő-horror nagy visszatérése. Kamu. Az egész játék olyan mint egy Michael Bay film. Tele van robbanásokkal, meg látványos effektekkel de a sztori az nulla, a karakterek meg csak úgy vannak, senkinek nincs semmi motivációja csak beleerőltették őket a játékba, hogy legyen már kikkel nyomulni. És hogy van három (+1 extra) kampány? Kit érdekel? Egy videojáték mindig annyira hosszú mint amennyire a játékos maga szeretné, hogy hosszú legyen. Ha az elejétől a végéig minden egyes percét élvezni akarja akkor HARD nehézségi szinten kezd neki és ugyan vért fog izzadni a végére de legalább elégedetten fejezhet be egy számára kedves játékot. A casual réteg meg amúgy is EASY fokozaton tolja. Ilyenkor lép fel az egyéjszakás lányka esete: hamar végigmennek rajta, aztán viszlát. Sztori pedig tényleg nincs. Avagy valami sztori -féle van de az egész csak rá van húzva arra, hogy megint elterjed valami új vírus a változatosság kedvéért (lassan már az ABC minden betűjére kapunk egy-egy vírust) és kitör a pánik. Ennyi. A játékmenet meg olyan iszonyat módon pörög, hogy az embernek egy pohár vizet meginni nincs ideje, nemhogy még megijedni a nyakába ugró zombiktól. Sőt, bizonyos zombik már lőfegyvert is használnak így az egész játék a 2. kampánytól (Chris) átmegy egyfajta horror CoD-ba amely már eleve halálra van ítélve. Egy túlélő-horror az legyen végig parás, nyomasztó, hozza a játékosra a frászt és ne adagolja két marokkal a lőszert minden második méteren, ne legyen benne olyan AI által irányított társ aki minden egyes ellenfelet már azelőtt leszed minthogy a játékos egyáltalán meglátná őket a sarkon befordulva és legfőképpen: ne legyen az elejétől a végéig egy akció-orgia! A grafika néhol rondább mint a 2008-as 5. rész de nem is ez a legnagyobb gond. Hanem a hangulat. Bassza meg, követelem vissza a régi klasszikus Resi hangulatot és játékmenetet amikor még kódkártyák után kellett kutatni és spórolni a lőszerrel! Ne mondják már, hogy akkorát változott a játékos társadalom, hogy ne lehetett volna egy gyökerekig visszanyúló alkotással előhozakodni. Érdekes, hogy a Silent Hill idén a Downpour epizóddal remekül hozta a formáját és egy igazán méltó, tisztességes játékot adtak ki. Ezzel szemben az új Resi még egy végigjátszást sem ér meg és írom én mindezt úgy, hogy egyébként nagy rajongója vagyok a sorozatnak már több mint 10 éve. Ez az egész játék egy hatalmas nagy karó a Capcom cégnek. Ha a 7. rész is ilyen lesz akkor már jó előre temethetjük ezt az egykor szebb napokat is megélt videojáték sorozatot. Ha mindenképpen tennél egy próbát a 6. résszel akkor töltsd le, avagy kérd kölcsön egy haverodtól. Nem éri meg az árát. Hidd el.

Nem szokásom a pontozás de ez 10/4 (csak a visszatérő szereplők miatt).

"Tedd le. Inkább együnk egy kínait."

Jópár napja tart már. Néha azért esett egy kis hó is. Örültem neki nagyon. Mostanság már ritkaságszámba megy ha télen esik a hó. Tavaly is alig volt valamennyi, inkább idén január/február környékén hullott le. Szerintem ezúttal sem lesz ez másképp. Egyébként nagyon álmosak a nappalok. Ha nincs egész nap szürke és halott idő akkor is csak pár órára süt ki a Nap. Itt a Tél. Nemrég orvosnál jártam. Reggelre mentem, és kb. délben végeztem. Addigra viszont már kisebb tömeg gyűlt össze odabenn a váróban. Fejfájásra, influenzára, vírusos megbetegedésre panaszkodó emberek sokaságát láthattam és hallhattam magam körül. Azon gondolkodtam, vajon tényleg lesz-e világvége december 21-én? Mert szerintem elvitathatatlan tény, hogy az emberiség az elmúlt évszázadok során mást sem csinált csak folyamatosan rászolgált a kipusztulásra. A közöny és az empátia hiánya nap mint nap megmutatkozik. Elég csak nyitott szemmel járni-kelni. Néha elnézegetem az embereket. Próbálom kitalálni, vajon mi az életcéljuk. Sokszor csak puszta tengődést, "élni bele a világba" szemléletmódot látok. Vágyak és álmok nélküli, mások által meghatározott életeket. "Vedd meg ezt, vedd meg azt és menő leszel a barátaid körében!" – harsogja a média. Hülyeség. Minden ember egyedi. Nem szabad hagyni, hogy más befolyásolja, hogy más alakítsa az életünket. Főleg nem a reklámok, meg az internet. Mondjuk ez szubjektív vélemény. De mindegy is. Szóval december van. Átkozott csípős hideg és fagy. De az igazi Tél már csak ilyen, nemde?

Kiadás éve: 2010

Műfaj: Electro pop/Psychedelic rock

Ezt hallgasd meg: Black Rainbow

Miért nem ír erről az albumról és úgy cakk-pakk erről az együttesről senki? Miért van az, hogy manapság Magyarországon csak azokat kell sztárolni és futtatni akiket a tévében ismer meg az ország? Miért nem vevő itt a többség az igényes, átgondolt, profizmussal szerkesztett és összerakott zenékre? Miért az a menő itt ami valójában hulladék és miért az a ciki amely valójában igenis igényes és egyedi? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem amikor eldöntöttem, hogy bejegyzést írok a The Carbonfools harmadik lemezéről. Bár maga a Carbonsoul 2010-es, pont ugyanúgy megállja a helyét mostanság is mint anno. Az előző lemezről már írtam, tulajdonképpen eme produktum sem tér le a már kitaposott (és jól bejáratott) elektronikus pop/pszichedelikus rock útvonalról ám sokkal nagyobb léptekkel halad. Átgondoltabb, dal-orientáltabb, kiforrottabb lett az összkép. Jobban is szól. Egy kicsit kevesebb kísérletezés, jóval több pop. A rádióbarát dalok ugyan a túlzásba vitt elektronika kárára mentek (pedig én szívesen elhallgattam volna még pár pittyegést) ám legalább a lemez így több emberhez is eljuthatott és eljuthat. Azért nem kell megijedni, nem lett túl mainstream. Csak egységesebb. Mivel tegnap (Mikulás alkalmából) megkaptam a CD-t, úgy gondoltam itt az ideje végre egy ajánlónak.

A kezdés tökéletes. A Hippie Song lassan bontakozik ki. Fehér Balázs már jól ismert és megszeretett hangjával indít aki visszafogottan énekelget. A hallgató már azt hinné, hogy a dal végig lassú és monoton marad ám akkor belépnek végre a szintetizátorok és megmutatkozik DJ Titusz és a banda igazi tehetsége. Pár másodperc alatt teljesen átalakul a dal és egy pörgős, gyerekkórussal refrénezett és súlyos szintetizátor-béléssel körülvett ugrándozásba csap át. Csillagos ötös! A végére aztán kicsit megint leül de az már csak a levezetés miatt volt szükséges. Bocsánatos bűn. Utána érkezik a Sunset amely egy eléggé ismert dal a fiúktól. Anno a rádiók már szénné (khm...) játszották, külön érdekessége, hogy szerepel benne egy opera-betét is amelyet az énekes édesapja, Fehér András énekelt fel. Egyébként tempós, new wave alapokkal operáló dal amely tökéletes működik otthon egyedül hallgatva és koncerteken egyaránt. A Broken is remek, a végén a hosszúra nyújtott üvöltés is jól működik. Az utána következő Black Rainbow kap egy kis rap-betétet is (inkább hívjuk vagány szövegelésnek) és ebben a dalban is kitűnik, hogy mennyivel nagyobb teret engedtek Fehér Balázs hangjának aki élt is a lehetőséggel és igen széles skálát jár be jellegzetes orgánumával. Eztán a Goodlookin fokozza tovább a hangulatot és valahogy fel sem tűnik a hallgatónak, hogy eddig még egyetlen lassabb, szomorkásabb dal sem érkezett. De nem is hiányoznak. A Hideaway is abszolút sláger. Játszották is a rádió(k)ban elég sűrűn. Szerintem igazán csak koncerteken bontakozik ki de kellemes meglepetés, hogy belecsempésztek egy klasszikus dalból egy klasszikus sort (de nem árulom el melyikből melyiket, úgyis meghallja aki figyel). A Suck My Chi talán az album legmerészebb dala. Dalszövege megmosolyogtató (főleg a férfiaknak) a zenei háttér pedig enyhén keleties fűszerezésű, dallamos, pattogós és a végére a dal nagyon elszáll. De tényleg nagyon. Addig húzzák ameddig csak lehet, hogy aztán az alapdallammal visszatérjenek az elejéhez és méltón zárják ezt a remek szerzeményt is. Ügyes, nagyon ügyes! A Circumnavigate a rímekre épít és ez nagyon jól áll neki. Kifejezetten ötletes dal annak ellenére is, hogy a témája egy kapcsolat fájdalmas lezárásáról szól. A So Tuff enyhe elhajlás a reggae világába. Nekem annyira nem jött be, ki tudja, talán másnak meg pont ez a kedvence. Ízlések és pofonok. Azért a végén hallható trombita-szóló nem semmi (ez utóbbi az új gitáros, Fekete István édesapjának érdeme). A Santa Bay igazi gyöngyszem. Nekem az egyik nagy kedvencem. Nagyon jó, bohókás, vidám dal amely számomra mindig télies hangulatot áraszt, nem is igazán tudom miért. De mindegy is. A rá következő Paradise is tartja a színvonalat bár eme szerzemény már koránt sem vidám hangvételű. Dacára a címének, inkább sötét és félelmetes. Erre pedig még csak rátesz a retro szintihangzás amely olyan mintha egy régi horror film aláfestőzenéje lenne.

Amúgy zseniális dal de közel sem annyira mint a záródarab. A Pillow ugyanis mestermunka. Pont így kell lezárni egy táncolható, bulizós ám mégis elgondolkodtató és okos lemezt. A legfájdalmasabb és legemberibb szerzemény az egész albumon. A férfi-női lélek kapcsolatának olyan alapos boncolgatása amelyből bőven lehetett volna egy akár 8 perc hosszúságú dalt is írni. Ám sajnos ez elmaradt. Sebaj, még így is egy abszolút remek záródarabról van szó amelynek refrénje felgyorsul de csak azért mert ezen a lemezen nem kapott helyet a melankólia, a szomorúság és a bánat. Ez a lemez az elejétől a végéig a lehető legmagasabb fokozaton pörög és teljesen mindegy, hogy a buszon a fülhallgatódból, a csajodnál a hangfalakból, avagy koncerten az első sorból hallgatod. Működik, és ez bizony nagy szó! Magyarországon mindent eláraszt a médiából csöpögő audiovizuális szar, legyen szó akár a "tehetségkutatók" szereplőiről avagy átvett külföldi példákról. És így egy igazán egyedi és igazán jó magyar zenekarnak nagyon nehéz talpon maradnia. De a The Carbonfools jó úton halad afelé, hogy nemzetközileg is elismert és méltán körülrajongott zenekarrá váljon akiknek ha itthon nem is jönne be a sztárság, külföldön megvesznének értük. Nem tucatzenekar. Magasról tesznek az elvárásokra és a trendekre. Zenélnek mert a zene az életük és ebbe senki nem szólhat bele. Kívánom nekik a legjobbakat ugyanis a Heaven Street Seven és az AKPH mellett ők állnak a harmadik helyen a hazai kedvenc előadóim ranglétráján. Negyedik albumukkal (Carbonsweet) már szemeztem egy lemezboltban és bár még csak nemrég jelent meg (szerintem nincs egy hónapja sem...), az átfogó ajánlót hamarosan olvashatjátok róla. Addig pedig tessék bőszen hallgatni jelen kitárgyalt albumot amelyet tényleg bármilyen elfoglaltsághoz, de szimpla lazuláshoz és pihenéshez is kifejezetten ajánlok hiszen tényleg egy igazi gyémántról van szó amelyről csak kevesen tudnak de ők legalább megbecsülik.

Értékelés: 10/8