Kiadás éve: 2008

Műfaj: Electro pop/Psychedelic rock

Ezt hallgasd meg: But She

Kezdjük akkor a legelején. Hogyan tehet szert népszerűségre manapság hazánkban egy zenekar? Az igazat megvallva, sajnos igencsak nehezen. Persze az internet és az élő fellépések sokat nyomhatnak a latba, azonban nem szabad elfeledkezni a tényről, hogy Magyarországon a különféle "tehetségkutatók" aratják le igazán a babérokat. Mert ott a média bábot épít bárkiből, sztároltatja, népszerűsíti, kihasználja majd a legvégén elveti magától. Hiszen aki a szavazatokkal előretör és hirtelen reflektor fényben találja magát, megrészegül a hírnévtől és az emberek (ál)imádatától, az szembetalálja magát önön legnagyobb ellenségével: a saját egójával. Sztár lett. Még ha csak egy hétre is. Döntők, majd fellépések. Aztán pedig – amint kiveszik a köztudatból – szépen lassan a feledés homályába merül. Nem hívják már fellépni és nem szólítják le az utcán sem. Van helyette más. Frissebb, aktuálisabb, trendibb. Az egykori csillagból pedig hirtelen hullócsillag válik akit a végén már csak a család, meg a Peti vár. Ennyi. Persze az underground szférával kissé másabb a helyzet. Sokan vannak még ebben az országban akiknek nem a tévé, vagy úgy cakk-pakk a média mondja meg, hogy mi az amit hallgatni kell. Sokan vannak akiknek kialakult és nem mások által kialakított ízlésvilága van. Számukra nem ismeretlenek az olyan előadók és zenekarok akiket nem nyomnak orrba-szájba a tévében és akik nem egy hülye "tehetségkutató" végtermékei. A The Carbonfools (Szénhülyék) nem más, mint Bicskei Titusz hobbi projektjeként indult még sok-sok évvel ezelőtt. DJ Titusz (a borítón T2S) a Belga zenekarból lehet ismerős többeknek de vezet ő rádiós műsort is és emellett nagy retro-fan aki szintetizátorokat és egyéb 8 bites cuccokat is gyűjt. Ez utóbbit egy vele készült WAN2-interjúból tudtam meg. Szenvedélye a 8 bites hangzás, a pittyegések és a szintik iránt fajsúlyosan megtalálható a Carbonheart albumon is. Az eleinte még csak hobbi-zenekarként és vendégénekesekkel operáló Carbonfools történetében 2006-ban jött el egy nagyobb fordulópont amikor is belépett az együttesbe Fehér Balázs. Tökéletes angolsággal megszólaló hangja és jelenléte a következő szintre repítette a zenekart akik már elkezdtek kacérkodni a pszichedelikus rock és az electro pop védjegyeivel is. Ennek első lenyomata a Carbonheart.

A Carbonfreak lassú bevezetésként szolgál ebbe a pszichedelikus, szintetizátor-függönyökkel átszőtt világba. Tényleg lassan építkezik, de a végére teljesen kinyílik ami annyit jelent, hogy a dal végére egy merész elszállós részt kapunk. Nem mellesleg Fehér Balázs – mint új és állandó énekes – is eme szerzeményben mutatkozik be. Hangja egyedi, kicsit sem erőltetett és remekül illeszkedik a zenei háttérhez. A Furilla húzós electro rock méghozzá a jobbik fajtából. Külön kiemelném a dobokat (Keleti Tamás érdeme) amelyek precízen, odadöngölősen szólnak már ezen az albumon is (a továbbiakon szintén). A Cash picit visszavesz a lendületből ám a dob megmenti a dalt. Eztán a lüktető ska gitárral operáló space/dream pop But She szakítja le a hallgató fejét. Megkockáztatom, hogy a kedvencem az egész lemezről. Már csak azért is mert tele van tömve 8 bites effektekkel. A vége pedig...hát, a végén DJ Titusz igazán kiélhette magát (és itt a pittyegésekre gondolok). Amolyan kalapemelés a retro hangzás előtt. A Loser is nagyon jól szól, megint csak elismerés illeti a dobjátékot hiszen eszméletlenül profi. A The Mirror sem hagy megnyugvást. Remek elszállós darab ahogyan a rákövetkező blues gitáros Mountains is. Utóbbi viszont már kevésbé tempós, a refrénben történő kántálás hallatán pedig sokan értetlenkedve kaphatják fel a fejüket ám a dal sokadik hallgatásra mutatja meg valódi erényeit. A rá következő Pony egy elmebeteg punk trip amely egy régebbi hangmintájukat építi tovább, sikeresen. A The Line igencsak érdekes hiszen szimpla electro pop szerzeményként indul majd szépen lassan építkezve eljut a pszichedelikus rock zenéig. A Sybille teljesen átlagos. Ha az album egészét nézzük akkor középszerű darab. A Cruisin' lassú, merengős dal amely ugyan nem tépi le az ember fejét de legalább megágyaz a zárásnak. Az Orca odabasz. Nincs is benne vokál ám mégis remekül működik. Amikor beindul a hard rock zúzás az valami eszméletlen. Pörgős, hihetetlenül profi záródarab amelyet nem elég egyszer meghallgatni. Ezt a fajta electro pop/pszichedelikus rock katyvaszt még órákon keresztül szívesen elhallgatná az ember annyira jól össze van rakva. Jómagam először az MR2 Petőfi Rádión hallottam először a zenekart majd beszereztem a Carbonheart CD-t is amelynél csupán azt sajnáltam, hogy nem volt hozzá booklet. Ezt leszámítva előkelő helyet foglal el a lemezgyűjteményemben és bármikor szívesen meghallgatom újra és újra. A Carbonfools szerencsére tartotta a magas színvonalat, nem álltak be a sorba, nem vette meg őket senki, nem korcsosultak el és következő albumuk talán még jobban is sikerült mint eme. De erről majd a következő alkalommal.

Értékelés: 10/7

Régóta foglalkoztat már a kérdéskör, hogy vajon melyiknek van nagyobb jövője: az online, avagy a nyomtatott sajtónak? Ha távolabbra szeretnék merészkedni akkor akár hozhatnám a könyveket is példaként. Ugye manapság már nem nagy kunszt letölteni egy-egy könyvet és iPad-en avagy iPhone-on olvasgatni utazás közben. Természetesen akadnak még sokan akik jobban preferálják a kézzel fogható könyveket (azok illatáról és személyes értékéről már nem is beszélve) és gyakran forgatják őket akár út közben, akár otthon. Jómagam is inkább ezen utóbbi kategóriához tartozom. Szeretek esténként egy könyv társaságában ágyba bújni és elolvasni pár fejezetet, hogy aztán mielőtt még jönne az álom, elgondolkozhassak a cselekményen. Ám mi van akkor ha egy könyv mondjuk túl drága (mert most jelent meg vagy nagyon népszerű, esetleg mindkettő)? Régen ilyenkor az ember a könyvtárba ment és kivette pár hétre, ám most már akár az internet segítségével is letöltheti ha van hozzá megfelelő eszköze amin el tudja olvasni a legtöbbször pdf formátumban lévő anyagot. Ennyit a könyvekről. Emiatt még nem született volna meg eme bejegyzés. Nézzünk inkább egy kicsit kényesebb témát: a magazinokat.

Visszaugrom az időben pár évet. Még tini voltam, eléggé rákattanva a videojátékokra. Nagyban ment a párharc a konzolosok és a PC-sek között. A sajtó azonban mindkét felet kiszolgálta hiszen előbbieknek ott volt például az 576 Konzol, míg utóbbiaknak a Gamestar és a PC Guru. A suliban rendre olvasgattuk is nagyban ezeket a magazinokat, függetlenül attól, hogy mikor ki vette meg az éppen aktuálisat. Én eleinte Gamestar, majd később PC Guru olvasó voltam. Tudni érdemes ezekről a magazinokról, hogy DVD melléklettel jelennek meg havonta (teljes játékkal együtt), így áruk igen borsos. Nagyjából 2000 forint környékén mozog mindkettő. Egy konzolos lap ezzel szemben alig 1000 forint, hiszen ott nincs lehetőség mellékletre (maximum poszterre, meg egyéb nyalánkságokra). Pénztárca kímélőbb. Szóval havonta elment legalább 2000 forintom egy-egy ilyen magazinra de megesett, hogy mindkettő olyan ígéretes volt, hogy nem tudtam választani és mindkettőt meg kellett vennem. Ez már 4000 forint egy hónapban. Később eljutott Magyarországra is a Fangoria horror magazin amiért én speciel nagyon hálás voltam hiszen szívemnek kedves műfaj a horror és minden tekintetben egy színvonalas, tartalmas hazai változatot kaphatott kézhez az ember ha megvette az újságosnál. Kétféle verzió is létezett. DVD melléklettel ellátott (szintén 2000 forint magasságában) és DVD melléklet nélküli (nem érte el az 1000 forintot sem). Nos, túl sok mindent nem vehettem a havi zsebpénzemen hiszen valamiből büfézni és szórakozni is kellett. A Fangoria mellett döntöttem, akkoriban a számítógépes szaklapok már amúgy is annyira ellaposodtak, hogy tulajdonképpen képes magazinná változott az egész újság és csak a teljes játék miatt érte volna meg rá pénzt kiadni. Minden egyes cikket elolvastam a Fangoria hasábjain, annyira magával ragadott a lap. Imádtam az olvasók által beküldött történeteket, a pályázatokat, az ismertetőket és a cikkeket is. A lap főszerkesztője Böjtös Gábor volt (jól jegyezzük meg a nevét) aki azóta is hatalmas kedvencem és szinte már csak miatta járatom a Konzol magazint is. Aztán egy idő után a Fangoria bedőlt. Várható volt, hogy nem lesz túl sikeres hiszen elég szűk réteget próbált kiszolgálni de azt senki sem gondolta volna, hogy csak ilyen rövid ideig képes életben maradni a hazai piacon. Hatalmas kár érte mert szerintem a legigényesebb, legösszetettebb horror magazin volt hazánkban. Igazi kuriózum. Teltek-múltak a hónapok és az internet kezdett egyre tájékoztatóbb jellegű, egyre naprakészebb lenni mint a sok esetben hó közepén megjelenő szaklapok.

Mondjuk nagyon vártunk egy játékot. De nagyon, tehát ezt úgy kell érteni, hogy minden vele kapcsolatos info-morzsát elolvastunk. Megjelent a játék hó elején. Szerintetek bárki is megvárta a hó közepét amíg terjedelmes cikket olvashat róla egy magazinban? Dehogy! Azonnal átböngésztük az internetet ahol fél tucat helyen lehetett tesztet olvasni a játékról. Ezek sok esetben azért is számítottak ígéretesebbnek mert nem profi újságírók hanem egyszerű játékosok írták őket, mondjuk a saját blogos oldalukon. Jobban megérintették a velük egykorú olvasókat. Olyan volt mint amikor én itt albumokról írok. Felesleges sallang meg szakszavak nélkül, csak a zenére meg az élményekre koncentrálva. Ergo mire a Gamestar avagy a PC Guru kijött és címlapon hozták a várva várt játék több oldalas tesztjét, mi már mindent tudtunk róla és teljesen felesleges volt pénzt költeni az újságra miatta. Később aztán ezek a magazinok már felkerültek az internetre is a már említett pdf formátumban. Nagyon egyszerű volt: valaki megvette, beszkennelte, feltette. Ennyi. Több ezer ember meg letöltötte és elolvasta gépen, vagy okostelefonon. Minek pénzt kiadni rá ha ingyen is el lehet olvasni? Kiolvasás után úgyis csak ott porosodna a polc mélyén, nem? De. Szóval szépen lassan elérkezett az az időszak, hogy a Gamestar és a PC Guru (meg a hasonló lapok) már csak az igazán fiataloknál találhattak és találhatnak most is gazdára hiszen ők még nem kezelik annyira profin az internetet, hogy le tudják tölteni eme újságokat virtuális formában is emellett pedig a DVD mellékleten szereplő teljes játékok is remek szórakozást nyújthatnak számukra. Tényleg egyedül csak a Konzol magazint tudnám kiemelni követendő példaként amely ugyan nem veheti fel a versenyt az online lapokkal naprakészség szempontjából, ám a benne szereplő cikkek és rovatok bőven megérik azt a pár száz forintot amennyiért havonta megjelenik a lap. Nem a képekre mennek rá hanem a tartalomra. És ez dicséretes.

A végén mindenképp meg kell még említenem az egykori kedvenc magazinomat amely a Fangoria után sajnos szintén bedőlt és megszűnt. Ez volt a WAN2 amely egy hazai zenei szaklap volt, rengeteg érdekes (és értékes) cikkel, annál is több albumajánlóval és még külön mozi és könyv -rovat is helyet kapott benne. Több évig futott, havi szinten jelent meg, az ára sosem haladta meg az 1000 forintot. Úgy tessék elképzelni mint egy igényes, remekül megszerkesztett magyar NME magazint. Az általam is ajánlott albumok nagy részéről náluk is lehetett olvasni, emellett pedig néha-néha melléklet is járt a laphoz. Sajnos az idő múlásával (és az internet már említett naprakészségével) a WAN2 egyre inkább ellaposodott. Az oldalszámok is csökkentek, a dizájn pedig hónapról-hónapra változott. Rengeteg tördelési és grafikai hiba is becsúszott, a magazin internetes oldala pedig egy idő után teljesen befagyott és senki sem frissítette. Aztán egyszer csak nem jelent meg többé WAN2. Hiába kérdezősködtem az újságárusoknál. Mondjuk poén, hogy volt olyan újságos aki már hónapokkal a megszűnése előtt azt mondogatta, hogy azért nincs náluk ilyen lap mert megszűnt. Valamire nagyon ráérzett. Azóta a régebbi számokat próbálom beszerezni, kisebb-nagyobb sikerrel és ha épp úgy tartja kedvem akkor nosztalgiázva végiglapozom a most is előkelő helyen lévő kis magán WAN2-gyűjteményemet. Nagy kár ezért a lapért (is) hiszen egyedülálló volt a hazai piacon és jelenleg nem is tudok más egyéb zenei szaklapokról amelyek akár csak hasonló színvonalat is megütnének mint a WAN2 tette azt a maga idejében.

Egy szó mint száz, ma már eljutottunk odáig, hogy az internet sokkal előbb tájékoztatja az érdeklődőt mint egy szaklap. Szellemi értéke ugyan megvan de sosem lehet egy nosztalgiázásra szánt délutánon elővenni a polc mélyéről és átlapozgatni. Személye válogatja, hogy ki melyik oldalt pártolja. Ma már női magazinok, receptgyűjtemények és a már említett, igencsak borsos árú havi megjelenésű lapok is fellelhetők az interneten. Ha ez így folytatódik tovább akkor a nyomtatott sajtó napjai bizony meg vannak számlálva. De ne nekem legyen igazam. Több igényes magazint a piacra! Le az ostoba, népbutító tini lapokkal! Ennyit kérnék csupán.

Remélem senkit nem untattam az okfejtésemmel. Kínálta magát ez az elgondolkodtató téma, már csak azért is mert ez volt a 100. bejegyzés a blogon.

Jók legyetek és olvassatok sokat!

“A nyugtalan éjszakáimon, látom azt a várost. Silent Hill-t. Megígérted, hogy egy nap újra elviszel oda. De sosem tetted. Most egyedül vagyok… A “különleges helyünkön”… Várok Rád…”

Prológus

Tarol a mozikban a legújabb Silent Hill film, a Kinyilatkoztatás. Látványos 3D-ben érkezett, ez már eleve sokaknak elég is volt ahhoz, hogy jegyet váltsanak rá. Holott maga a film botrányosan rossz. Én már csak arra sem méltatom, hogy beüljek rá de szerintem még letölteni sem fogom mert egész egyszerűen megcsúfolja a Silent Hill alapjait és csak kihasználja a felépített világot és karaktereket ahhoz, hogy minél több pénzt kaszálhasson világszerte. Eddig csupa negatív kritikát olvastam a filmről és a baráti körömben is akadtak páran akik a sárga földig alázták. Nem elég, hogy a központi történet annyira kiszámítható és sablonos (Apuka levelet ír a lányának, hogy még véletlenül se jöjjön a Silent Hill-be ha vele történne valami, erre mit csinál a lánya? Persze, hogy utána megy...logikus, nem?), hogy akár egy óvodás is írhatta volna de ehhez még hozzá jönnek olyan hülyeségek is mint például hogy a játékokban megismert vak nővérkék fény helyett most már a hangokra reagálnak. Ha hűek maradtak volna a játékhoz akkor akár még egy teljesen korrekt, közepes film is lehetett volna a Kinyilatkoztatás. Így azonban nem éri meg a 3D-s mozijegy árát. A 2006-os első film még tűrhető volt. Ugyan semmi kiemelkedőt nem nyújtott de legalább egy bizonyos szinten át tudta adni Silent Hill városának halott hangulatát és a horror elemek is működtek. Emellett pedig kellően kegyetlen is volt a film (a második résszel ellentétben...). A "bőr-letépős" jelenet remélem sokaknak cseng ismerősen. De nem volt sosem méltó filmes adaptáció, szerintem olyat eddig még senki sem csinált. Ennyit a mozifilmekről. Nézzük a játékokat:

Silent Hill 1

Nagyon régi már. Még 1999-ben adták ki PSX-re. A Konami ezzel írta be magát a videojátékok történelmének nagykönyvébe. A kis szürke konzol egyik legjobb játéka volt amely nagyon hamar vált klasszikussá. Köszönhető ez elsősorban annak, hogy a játék olyan volt mint egy remek film, vagy könyv. Nem legyőzhetetlen hősöket állított a középpontba hanem teljesen átlagos, hétköznapi embereket. A történetről röviden: Harry Mason a lányával, Cheryl-lel vakációra megy Silent Hill üdülővárosába. Egy épp arra járó rendőrtiszt előzi meg őket, ám hamarosan a motorjával az út szélén találkozunk. Harry már fáradt, és túl későn veszi észre a hirtelen kocsija elé lépő lányt. Az egyetlen amit tehet az, hogy félrerántja a kormányt. Mikor azonban felébred, a lánya már nincs mellette. Mivel hogy Cheryl számára mindennél fontosabb, azonnal kiszáll a kocsijából, hogy megtudja, mi van a lányával. Ám az üdülőváros helyett, egy ködös szellemvárosba érkezett, ahol a lánya után való kutatást nem csak a lakosok teljes hiánya, de furcsa és groteszk teremtmények is akadályozzák. Aki látta az első mozifilmet annak ismerős lehet a sztori, hiszen a film készítői eme első játék történetét adaptálták a vászonra (persze néhol jelentősen megváltoztatva). Ugyan a játék hivatalosan csak PSX-re jött ki, lelkes amatőrök azóta elkészítették a PC-s portot is így tulajdonképpen már bárki megismerkedhet a kezdetekkel akinek van otthon számítógépe, netán laptopja.

Harry kalandjai nekem annak idején teljesen kimaradtak, ez többek között annak is volt köszönhető, hogy PSX-en inkább a Resident Evil szériát nyúztuk és zombikat lőttünk halomra, mintsem elveszett gyerekeket keresgéltünk volna szellemvárosokban. Már itt megjegyezném, hogy a Silent Hill cselekménye és története mindig is elsősorban a lelket célozza meg. Hirtelen ijesztgetései csupán adalékok amelyek a horror hangulathoz kellenek. Az összkép azonban mindig sokkal komplexebb. Személyes tragédiák, ősi átkok és rituálék, vallás, és maga a Pokol eltorzított jelenléte adják azt az egyveleget amely miatt egy Silent Hill játék képes elgondolkodtatni és érzelmeket kiváltani a játékosból. Sokan egy Resident Evil-klónt vártak a játéktól, ezért csak bizonyos rétegeknél talált be ám ez már önmagában elegendő volt a Konami számára, hogy nekilássanak a folytatásnak. Az első részt már bárki szabadon letöltheti, Google a barátod. Megéri. Abszolút klasszikus.

1. rész/2. rész/3. rész/4. rész/5. rész/6. rész

Előszó: Itt van tehát a befejezés, az Éden-sziget történetének lezárása amely remélhetőleg mindnyájatoknak elnyeri majd a tetszését és sikerül a felmerült kérdéseket megválaszolnia. Szerintem egy krimi akkor jó ha lehet agyalni rajta, ezt tartottam szem előtt akkor is mikor eme novellát elkezdtem írni. Hosszúra sikeredett ez tény, azonban legalább kerek egésszé tudtam formálni a sztorit és nem intéztem el két oldalnyi cselekménnyel. Nem is húznám tovább az időt, köszönöm a figyelmét mindazoknak akik végigkövették eme irományomat is! És akkor a befejező rész:

1938. november 5.:

A vihar véget ért, és csend honolt a megsebzett tájon. Nagyobb pocsolyák, és vékony, letöredezett ágak tettek tanúbizonyságot arról, miszerint nemrég még tombolt a természet az Éden-szigeten. Lord Angus McShane kastélya viszont ugyanolyan tekintélyt parancsolóan magasodott emberöltőkkel azelőtt felállított helyén, mint eddig bármikor. A Nap melegen sütött, és friss esőillat borította be az egész szigetet. Az előző napok szörnyű eseményei rányomták a bélyegüket erre az egész félresiklott látogatásra, egy bizonyos örökség apropója alkalmából. Először Rita, a kiállhatatlan grófnő halt meg. Megmérgezték. Aztán Susan, és Eliot következett, majd Ronald, és a fia, Peter. Utóbbi kettő nem a tébolyodott sorozatgyilkos áldozata volt, hiszen mindketten önként vetettek véget az életüknek. Ted, az ismeretlen fekete férfi – aki a L.A.M. monogramot rajzolta a homokba – csupán egy nappal azután sodródott partra a szárazföldön, miután Ronald is véget vetett keserűvé vált életének. Egy sétáló párocska bukkant rá Ted felpuffadt, erősen kékes-lilás, oszladozó testére, mikor éppen szokásos napi sétájukat tartották a tengerparton. A kirendelt nyomozó – akinek kisebb gondja is nagyobb volt annál, mint hogy egy néger halálának okát kutassa – megállapította, hogy valószínűleg adósság tartozása miatt ölték meg szegény nyomorultat, és az ügy ezzel le is volt zárva. Mérföldekkel odébb, az Éden-szigeten viszont még semmi sem volt lezárva. Harry az egyik emeleti szobába bezárva feküdt a padlón, és próbálta minden erejét összeszedni ahhoz, hogy fel tudjon végre állni. Ugyanis te leszel a következő… – ezt még James mondta neki, mikor visszafelé cipelték a partról. Harry pontosan tudta, hogy hiába árulná el bárkinek is, hogy miket hallott, úgysem hinne neki a kutya sem. Kiutálták. Megvetés tárgya lett. Nem is csodálkozott ezen, hiszen két ember haláláért is súlyos felelősség nyomta a vállát. Már a halál sem riasztotta meg. Olyan mély depresszióba zuhant, ahonnan igen kevés volt rá az esély, hogy ki tud lábalni. Felegyenesedett az ablakpárkányra, és a szigetet bámulta: gyönyörű. Minden friss, és üde – dacára a hideg ősznek, a napsütés életet lehelt a tájba. Öröm lenne kicsit körbejárni a helyet, ha odakinn nem egy elmebeteg gyilkos fenné rá a kését.

Tom, és Brian a társalgóban üldögéltek, és komoly hangvételű beszélgetést folytattak éppen. James, és Kate pedig a szigetet körbeölelő tengerpartot vizsgálta át, hátha rábukkannak valamiféle hajószerűségre, avagy csupán egy egyszerű csónakra (Kate ötlete volt az egész, aki az ebédlőben megtalálta Harry szalvétáját, rajta a HAJÓ felirattal). Lawrence az éléskamrában egymás mellé helyezte az eddig elhunytak testét, és letakarta őket egy-egy fehér lepedővel. Sajnálkozva nézett Ronaldra, és a fiára, Peterre, majd egy perc néma csenddel adózott az emléküknek. Utána félrekotorta a kamra hátuljában lévő krumplis, és hagymás zsákokat, előhúzott egy méretes feszítővasat, és átment a társalgóba. Az első ütést Tomra mérte, méghozzá a koponyája hátsó részén. A férfi azonnal sokkot kapott az ütés erejétől, és feleszmélni sem volt már ideje, mire Lawrence újra lecsapott. A látványtól köpni-nyelni nem tudó Brian megpróbált hátrálni, de a lábai nem engedelmeskedtek. Végig kellett néznie, amint a gyilkos agyonveri Tomot, majd ellene fordul. Harry az emeleti szobában mindent jól hallott: a kiabálásokat, a le-lesújtó feszítővas tompa puffanásait az emberi testen, és a könyörgést, majd a végső – ezáltal legerősebb – csapást is. James szavai tehát csupán üres fenyegetések voltak. Harry túl későn jött rá az összefüggésekre, pedig azok mindvégig a szeme előtt voltak: Lawrence volt az, aki rohanva érkezett nekik szólni, mikor saját elmondása szerint rátalált az ismeretlen fekete férfi holttestére a sziklaszirt tetején. Holott ő volt az, aki a mélybe taszította. Remekül sikerült megjátszania magát, és rendre tévútra vezetnie a többieket. Ronald, és James veszekedésénél is jelen volt, és – bár ezt már a többiek nem tudhatták – ő maga beszélte tele az ifjú Peter fejét, egyúttal ültette el a bogarat a fülében, és végül kényszerítette bele az öngyilkosságba. Rita halála könnyű volt, mint az egyszeregy. Az arzént belecsempészni a tányérjába, igazán nem követel meg nehéz fizikai munkát, és már egy nappal a szigetre érkezés előtt végre volt hajtva. A körítés viszont, hogy a vendégek ne fogjanak gyanút, mindennél fontosabb volt: az ételeknek forrónak kellett lenniük, hogy naivan azt higgyék, valaki várta már őket. Itt jött kapóra Ted, a fekete dokkmunkás, aki készséggel segédkezett egy kis plusz honorárium fejében. Jutalma azonban a halál volt, és bár nem halt meg azonnal a szikláról való lezuhanás után, végül csak a gyilkos győzött. Viszont Ted még az utolsó erejével megpróbálta a gyilkosa nevét a homokba írni, ami félig-meddig össze is jött neki, hiszen a LAW sikerült a LAWRENCE-ből. Pech, hogy a W-t fordítva olvasta szegény James, és egy M-et láttak benne. Nagy pech.