Kiadás éve: 2004

Műfaj: Britpop/Alternative rock

Ezt hallgasd meg: Somewhere Only We Know

Továbbra is borongós, igazi őszi időjárásban lehet részünk. Ehhez pedig remekül passzol pár szomorkás, lassabb vezetésű album. A Keane debütáló szerzeményére azért esett a választásom mert annak idején nagy kedvenceim voltak ők, most pedig, hogy egyre inkább rákaptam a zongorázásra, újra elővettem őket. Ugyanis fontos megjegyezni a zenekarral kapcsolatban, hogy Hopes & Fears albumukon egyáltalán nem találkozhatunk gitárral. Még basszusgitár sincs. A trió ének + zongora + dob felállásban játszotta fel a lemezt, de sikerült a zongorát később (az utómunkálatok során) úgy fel-effektezni, hogy olybá tűnik mintha a háttérben szóló basszusgitár lenne. Így pedig nem is annyira szembetűnő a gitárok hiánya. A srácok sznob popzenét teremtettek amely koránt sem annyira felemelő mint egy Coldplay, avagy Travis album. Sokkal közelebb áll a mára már teljesen eltűnt Starsailor búval bélelt zenéjéhez, ám mégis ízég-vérig brit pop, akarom mondani (írni) britpop elegy a végeredmény. Tom Chaplin frontember hangja néha erősen emlékeztet Thom Yorke (Radiohead) orgánumára, viszont bizonyos dalokban még Matt Bellamy (MUSE) is eszünkbe juthat. A helyenként kissé modorosra vett nyávogás kifejezetten jót tett ennek az albumnak hiszen az érzelmek olyan széles skáláján mozog és annyi szívfájdító dolgot (félelem a szerelemtől, remény a fiatalságban, ilyesmik...) sűrít össze, hogy öröm hallgatni ezekben az esős időkben. De meg kell tartani a mértéket mert könnyen lehet, hogy hosszabb távon egyeseknél mély depressziót is kiválthat az album ugyanis tényleg távol áll a tingli-tangli indie bandák egyslágeres lemezeitől. Itt kérem szépen a fekete, a fehér és a szürke a domináns szín. Nincs szivárvány. Eső áztatta londoni utcák és eldugott erdősségek szolgáltatják a megidézett képeket, míg a hallgató belemélyed a mélabú örvényébe és a zongora csodálatosan szép hangjátékába. Jó kedvében senki se üljön neki hallgatni eme albumot. Ehhez is – mint a legtöbb kiváló lemezhez – megfelelő lelki állapot szükséges. Ősszel pedig keresve sem találhatnánk jobb alkalmat egy ilyen szomorkás dalgyűjtemény végighallgatásához. Merengők és mélabú kedvelők előnyben!

A Somewhere Only We Know nagyszerű kezdés, az együttes máig egyik legnagyobb slágere. Dinamikus és igazán megérintő, szépséges dal. Rögvest hallhatóvá válik, hogy a srácok milyen profin építik be a zongorát dalaikba, szinte észrevehetetlenül. Eléggé merengős dal az első, mondjuk a helyzet később sem igazán változik sokat. Két csilingelő, ízég-vérig popdal után (Bend and Break és We Might as Well Be Strangers) a hallgató egy újabb hatalmas slágerrel találja szemben magát. Ez az Everybody's Changing amely ugyan pofátlanul megidézi a Coldplay zenei világát (hiszen Chris Martin és zenekara is remekül tud operálni egy szál zongorával, lásd: Clocks), ugyanakkor a kemikáliák annyira remekül össze vannak öntve, hogy a dal azóta is hallható a jobb rádiókban és fel sem tűnik a már említett Coldplay kimunkált koppintása. Eztán következik a második és harmadik dal nyomvonalán haladó Your Eyes Open, majd érkezik a She Has No Time és itt én megállnék egy pillanatra. A dal nagyon lassú és szomorú. Már a címéből is sejthető, hogy nagyjából miről szól. Igen, amolyan beteljesületlen/viszonzatlan szerelmi kálvária képét festi meg. A zongora és az ének még inkább előtérbe helyeződik. Chaplin elcsukló hangon énekel, inkább lágyan de azért helyenként magasabbra is merészkedik. Az összhatás lenyűgöző. Ha az ember állva kezdett neki az album végighallgatásának akkor eme dal apropóján biztosan leül, tán le is fekszik egy kicsit. Menjünk hát tovább. Kicsit élénkebb szerzemények következnek. A Can't Stop Now, a Sunshine, a This Is the Last Time és az On a Day Like Today is mind-mind remek popdalok, méghozzá az igényesebb fajtából. Nem igazán lehet beléjük kötni. Jól hozzák a dallamos, néha kissé túl egyszerű, néha pedig meglepően okos dalszövegekkel operáló teljesítményt. Utánuk az Untitled 1 megint a földbe döngöli a hallgatót. Iszonyatosan szomorú dal. Az effektekkel sem spóroltak, így egy kis Radiohead utánérzés is került a dalba. Ami persze egyáltalán nem baj, sőt! Mindenesetre eléggé lehangoló szerzemény, és ez a Keane esetében pont piros pont hiszen nekik nagyon megy az ilyesmi és nagyon jók ebben. Régebben a kedvenc dalom volt a lemezről. Eléggé el is van nyújtva, remek felvezetése a záró szerzeménynek. Amely tisztséget a Bedshaped tölti be. Nekem sosem tetszett, én valamiféle lassú, monumentális lezárást képzeltem el anno az albumnak. Ennek pont ellenkezője a dal. De ez már nem oszt, nem szoroz. A Hopes & Fears így is egy remek őszi (netán téli...) album és ezt tessék komolyan venni mert tényleg ilyenkor a legjobb hallgatni. Túl sok mindent már nem szeretnék hozzáfűzni, a Keane azóta már belecsempészte zenéjébe a gitárokat és kvázi "normál rockzenekarként" tevékenykednek de későbbi lemezeik már nem tudták hozni azt a sikert amelyet a debüt elért. Kimunkált, modoros, sznob pop album ez amely a finomabb, mesterien összerakott és okos dalok kedvelőinek szerezhet kellemes perceket de azok is bátran tegyenek vele egy próbát akik nem ódzkodnak a zongorára kihegyezett daloktól és akár csak egy Coldplay nótát is preferálnak. A Keane első albuma megfelelő választás lehet nekik is. Borongós, esős, ködös időben még inkább betalál és jómagam is ilyen időjárás mellé ajánlom elsősorban.

Értékelés: 10/8

A napokban erősen rákaptam (megint) a horror filmek műfajára és arra gondoltam, hogy pótolok pár igencsak nagy visszhangot kapott alkotást. Szeretnék szépen sorban menni, hiszen az elmúlt pár nap nálam csak és kizárólag a francia horror filmekről szólt, ezek után olvasgattam és töltöttem le sokak számára talán ismeretlen alkotásokat. De a későbbiekben szeretnék még bemutatni egy-egy toplista keretén belül spanyol, illetve angol horrorokat is. Ám most maradjunk a franciáknál. Jómagam ugyan nem jártam sosem Franciaországban (a párom már volt ott, nagyon csodálatosnak találta...) de mindannyian tudjuk, hogy milyen szép hely. Tudjátok: Párizs, a szerelem városa. Megannyi nevezetesség, festői kis és nagyobb falvak egymás mellett, a Louvre, a Riviéra, a bagett, az Eiffel-torony, a harmonikások és utcai bábjátékosok, a finom sajtok és borok. Sorolhatnám még napestig. Azonban ki kell emelnem, hogy a francia horror filmek legalább annyira fontosak manapság a műfaj kedvelőinek mint amennyire egy műkedvelő embernek a Mona Lisa megtekintése első párizsi útja alkalmával. A francia horror elég különös. Nem szűkölködik a vérben és a brutális erőszakban ám mégsem egyszerű slasher. Kiemelkedő darabjai pont annyira nagy hatással vannak a lélekre mint a gyomorra és mindezt hűen tükrözik a jelen toplistában szereplő filmek is. Nem is lehet mindre mindössze a "horror" jelzőt egymagában aggatni hiszen mindegyik ad valami pluszt is, olyasmit ami elgondolkodtat. Sokszor befigyel ezeknél a filmeknél a drámai vonal is, míg a véres jelenetek olyannyira életszagúak, hogy az ember szinte átérzi a húsba hatoló jéghideg penge fájdalmát. Erős filmekről lesz tehát szó, amelyeket nagyon ajánlok a téma iránt érdeklődőknek.

5. Haute Tension (Magasfeszültség)

Év: 2003

Bevallom, nagyon régen láttam már ezt a filmet. Lehettem nagyjából 16 éves. Elég nagy hatást gyakorolt rám. Ezt onnan tudom, hogy azóta nem láttam de máig élénken él bennem a cselekmény és a képsorok. Alexandre Aja francia rendező eme alkotása utat nyitott neki Hollywood felé (később olyan produkciókat rendezett mint az új Sziklák szeme, a Tükrök, avagy a Piranha 3D...). A történet abból áll, hogy van két barátnő (Marie és Alex) akik az iskolai szünetben vidékre utaznak Alex szüleihez, egy kis pihenés és kikapcsolódás végett. Azonban a idill csakhamar rémálomba fordul, amikor egy közeli sorozatgyilkos betör a házba és szépen apránként elkezd legyilkolni mindenkit. De tényleg mindenkit, ebben a filmben még a kisgyereknek sincs kegyelem. Alex zsákmányként végzi, a könyörtelen gyilkos magával viszi ám Marie megpróbálja őt kiszabadítani és így egy félelmetes macska-egér játék kezdődik meg közöttük, előbb a házban aztán később a szabadban is. A film nagyon jól adagolja a feszültséget. Mikor a gyilkos megjelenik az ajtóban, elszabadul a mészárlás. Úgy érzem, hogy a készítők néha átestek a ló túloldalára hiszen mondjuk az ominózus lépcső + szekrény kivégzés a valóságban egész biztos, hogy kivitelezhetetlen lenne. Ettől függetlenül nagyon hatásos és kellően brutális.

Persze a gore kedvelők kapnak még nyalánkságokat, nem kell félni. A képi világ nagyon tetszett. A film elején lévő színes, nyugodt hangulatot később mesterien váltja fel a szobák sötétjében történő bolyongás, de a remek benzinkutas jelenet steril, neonnal bevilágított képsorai is emlékezetesek. És ha jól emlékszem még egy MUSE dal is felcsendül a film vége felé amelyért jár a külön piros pont. A Magasfeszültség egy nagyon fontos film. Ez indította el ugyanis az új hullámos francia horrort és vált alapművévé. A záró képsorok láttán szerintem mindenkinek tátva marad a szája, remek csavart sikerült összehozni a film végére amely legalább akkorát szól mint a Fűrész első részének vége. Tehát a Magasfeszültség – mint említettem – alapmű. Már csak ezért is érdemes megtekinteni.

4. À l'intérieur (A betolakodó)

Év: 2007

Szeretném már itt az elején leszögezni, hogy szerintem ebben a filmben egy kissé túlzásba vitték a (mű)vér mennyiségét. Ez már majdnem az a szint ahol a szereplők nyakig mártóznak a vámpírok számára édes nedűben. Azért annyira nem zavaró a helyzet de tényleg visszavehettek volna egy keveset mert így sokak számára egyszerű slasher filmnek hathat eme alkotás. Holott erről szó sincs. Egy baleset képsoraival nyit a film. Sarah (a főszereplő) magához tér a kocsijában, arcát mély sebek borítják, szájából vér csöpög. Hasát fürkészi, ugyanis terhes. Szerencsére a magzatnak nem esett nagyobb baja. A törött szélvédő túloldalán füst száll fel. Sarah frontálisan ütközött egy másik autóval. Maga mellé pillant, férjét keresi. A pasas nincs valami jó bőrben. Konkrétan halott. Ugrás az időben, négy hónappal később: Sarah otthon tölti a Karácsony estét, másnap van kiírva a szülészetre. Pihenget, próbál elaludni. Hirtelen csönget valaki. Sarah nagy nehezen kibotorkál az ajtóhoz amely túloldalán egy nő áll és jön a szokásos, klisés jelenet: Ki az? / Üdvözlöm, csak telefonálni szeretnék! / Késő van, menjen a szomszédokhoz! / Asszonyom, tényleg csak egy telefon! / Hagyjon békén! / stb. Csakhogy az ismeretlen nő elég sokat tud Sarah múltjáról, ezért a lány jól elzavarja a picsába és kihívja a rendőrséget. Ám közben még a nő ijesztően betekint a kerti üvegajtón majd köddé válik. Kiérkezik végre a rendőrség, átkutatják a kertet de nem találnak már ott senkit sem. Sarah pedig végre megnyugszik, elbúcsúzik a rendőröktől és újfent lefekszik aludni. Kicsit később az idegen nő már ott áll az ágya fölött egy ollóval és őt méregeti. Hosszasan, nagyon hosszasan. Majd kimegy a fürdőbe, és hoz egy kis fertőtlenítőt amelybe beleáztatja az ollót amit rögtön utána belevág Sarah köldökébe.

A terhes lány rögvest felébred (nem kell ide ébresztőóra...), jól fejbe vágja támadóját az éjjeli lámpával, majd elkezd menekülni. Menekül önmaga és a születendő gyermeke életéért is. Az idegen őrült nő pedig minduntalan rá vadászik és feltett szándéka, hogy kivágja a csecsemőt Sarah hasából. Bájos. Egyébként később bejön még a képbe pár szereplő, tehát nem két szereplős gore-orgiát kapunk. Jönnek Sarah rokonai látogatóba, meg utána pár zsernyák is akiket azért küldtek, hogy megnézzék, vajon minden rendben van-e. Szóval lesz gyilkolászás bőséggel (és rengeteg vérrel...). A befejezés érdekes. Sok mindent megmagyaráz. De senki se várjon feel good befejezést mert ez nem az a műfaj.

3. Ils (Them)

Év: 2006

Az Ils tipikusan olyan film amelynek alaptémáját azóta már temérdek más rendező lenyúlta és próbálta több/kevesebb sikerrel a saját képére formálni. Említhetném akár a The Strangers, avagy a Eden Lake filmeket is (mindkettő igen jól sikerült alkotás...) de tény, hogy az Ils indította el ezt a fajta zsánert. Máris megmagyarázom mire gondolok: adott egy erdős terület, valahol Romániában. Nagyban utazik anyuka meg az enyhén ribanc kinézetű tinilánya hazafelé, megengedett sebesség mellett, éjszaka. Kezdődő vitatkozásuknak az szab gátat, hogy anyuka meglát egy alakot az úton, hirtelen félrerántja a kormányt és a kocsi lesodródik az útról, majd egy fának csapódik. Azért annyira nem nagy a baj, senki sem sérült meg komolyabban és talán még az éjszakát sem kell ott tölteniük hiszen akár még a kocsi is beindítható állapotba hozható ha egy kicsit a motorháztető alá néznek. Anyuka ki is száll, a lánya meg benn indítózik. Ez teljesen jól is megy egészen addig a pontig, amikor egyszer csak anyuka már nem kommunikál a lánya felé és miután utóbbi is kiszáll, meglepődve veszi észre, hogy a muter köddé vált. Ekkor már kezd eluralkodni rajta a pánik, gyorsan be is száll a kocsiba. Jégeső érkezik. Hangosan kopognak a jégdarabok a tetőn. Valami madár -féle is kerreg, egyre hangosabban. Valaki lecsap a lányra a kocsi hátuljából. Eközben egy autó halad el nagy sebességgel mellettük és mire fénye beleveszik az esőfüggönybe, már azt láthatjuk, hogy a pánikoló tini is eltűnt. Ugrás. Egy tanárnőt (Clémentine) mutatnak amint az osztályának adja fel éppen a leckét. Mindenki mosolyog, szeretik őt a gyerekek és ő is szereti a gyerekeket. Holott még csak három hónapja tanít az iskolában, előtte Franciaországban élt. Tanítás után hazafelé tart, közben főcím. Otthon már várja őt a férje, Lucas aki amolyan író szerűség. Ők ketten egy erdő közepén lévő, hatalmas, ódon házban éldegélnek szerelmesen. Az idilli állapotot egy éjszaka pár ismeretlen tag zavarja meg akik betörnek a házba és koránt sem békés szándékkal.

A lépések és nyikorgások zajaira természetesen szereplőink is felébrednek és mivel ez a film messze áll egy amcsi hülyeségtől, inkább a túlélést választják mintsem a frontális támadást. Szobáról-szobára osonnak, próbálják elkerülni a betörőket. Nincs hősködés. Azonban feszültség van, méghozzá nem is kevés. A random felcsendülő kereplés hátborzongató, kifejezetten ajánlom fülhallgatóval nézni a filmet. A végjáték rohadt erős. Amint kiderül, hogy kik is "ők", az ember az arcába kap egy iszonyatosan csontig hatoló társadalomkritikát. Itt sem szabad jó befejezést várni mert az nincs. Az utolsó jelenet pedig felér egy gyomron rúgással.

2. Frontière(s)

Év: 2007

Egyáltalán nem vártam sokat ettől a filmtől. Kicsit féltem is tőle mert Xavier Gens rendező Hitman – a bérgyilkos alkotása enyhén szólva is szánalmas volt. Szerencsére a pasas 2007-ben jelentkezett még egy másik filmmel is amely feledteti az amcsi piac irányába tett próbálkozását. Meglepődtem, hogy ez a film milyen remek is lett valójában. A párizsi zavargások idején járunk (a főcím iszonyatosan jól eltalált lett amint ezekből a képsorokból vágnak be párat...), adott egy csapat fiatal suhanc akik nagy zsét akasztottak és próbálnak meglépni vele. A társaság sajnos két részre szakad mert egyiküket kórházba kell szállítani, annyira súlyos (lőtt) sérülést szenvedett. Yasmine (a főszereplő) pasijáról van konkrétan szó ergo Yasmine és az exe elindulnak a kórházba, míg a két másik tag vízágyúk és rohamrendőrök (mintha csak Budapest lenne 2006-ban...) gyűrűjében kiviharzik a városból kocsival, egyenesen egy határ mentén lévő, eldugott kis motelt keresve ahol bevárhatják a többieket. A végső cél egyébként Hollandia dehát mi, edzett horror rajongók már tudjuk, hogy oda úgysem fognak megérkezni. Kisvártatva az első két bandatag el is éri a motelt. Éjszaka van már, korom sötét. Benn egy eléggé lepusztult, ótvar helyet köszönthetnek, egy zavarodott recepcióssal meg egy kivénhedt kurvával. Akkor egy szobát estére, legyenek szívesek! Lehetőleg csótányok nélkül! Elkezdődik a jópofizás, ugyanis az egyik bandatag eléggé nagy csajozógép hírében áll és rögvest elkezdi fűzni a kivénhedt kurvát aki láthatóan nem is ellenkezik és szanaszét smárolja a srácot. A másik fiú eléggé visszahúzódó, ő nem is mer kezdeményezni a recepciós irányába. Eztán kijön már a házigazda is aki egy izomagyú állat és vacsorára invitálja az újdonsült vendégeket. Már itt érezhető a beltenyészet nem kifejezetten jótékony hatása a vendéglátókon. Az még a legkevesebb, hogy a szoba mellé jár egy menet a lányokkal (főleg a kivénhedt lotyóval, na az pont úgy néz ki mint akinek a pinája már átjáróházzá avanzsált...) de érezni lehet a levegőben, hogy a család nem normális. Később egy kis vita is támad a vendégek és a vendéglátók között melynek vége egy kis lövöldözés és egy éjszakai autós üldözés lesz, nem a két suhanc javára. És akkor Yasmine meg az exe még meg sem érkeztek. Ám hamarosan ők is befutnak.

Sok mindent nem szeretnék elárulni a történetről, mindenesetre az egész film olyan mintha a Texasi láncfűrészes családja Európában élne. De komolyan, Bőrpofa simán elirigyelhetne egy-két tagot. Legyen szó akár a mészárosként tevékenykedő, emberhúsra specializálódott, dagadt tesóról, avagy a gyerekszobában élő, torz ivadékokat a világra hozó, láthatóan megbolondult tiniről. Persze mindennek a teteje a vén, náci családfő akinek jelenléte tekintélyt parancsoló és legalább annyira tiszteli a régi, náci értékrendet mint az emberhús fontosságát. Szóval ezek nácik, kannibálok és teljesen retardáltak is. Hőseink pedig velük találják szemben magukat. Onnan, hogy a volt SS-tiszt családfő megjelenik, a film túlmegy a horror műfaján és egy borzasztó erős társadalomkritikává válik. Reflektál a régi időkre, a nácik tetteire és természetesen a zsidók szenvedéseire is. A könyörtelen mészárlás ami a házban (és alatta) folyik, pár embernél bizony kivághatja a biztosítékot. Borzasztóan erőszakos a film és kendőzetlenül mutat be mindent. Szó szerint húsba vágó képsorokkal sokkolja a nézőt de még a jól bejáratott "bujkálok a gyilkos elől" jelenetekkel is képes a gyomorforgatásra ugyanis Yasmine pont egy hűtőkamraként szolgáló helyiségbe menekül be ahol húskampón lógnak a friss, a már oszlásnak indult és a teljesen elrothadt holttestek. Undorító látvány. A Frontière(s) kiváló horror de – mint fentebb írtam – a náci vonal behozatalával sokkal többről szól. Akaratlanul is felsejlik előttünk a múlt minden rémsége és a film vége pedig több mint beszédes.

1. Martyrs (Mártírok)

Év: 2008

Nem mostanában láttam ezt a filmet sem de mégis megérdemli az első helyezést ugyanis nem csak szerintem a francia horror egyik legjelesebb, legtöbbet említett alkotásáról van szó. Jócskán több ez a film is mint horror. Pascal Laugier nagyon megragadott valamit és ez remekül működik a film során. A rendező ezzel az alkotásával csak még elismertebb és híresebb lett, soron következő filmjét (The Tall Man) is ajánlom mindenkinek bár az már amerikai közegben (egy álmos kisvárosban) játszódik. A Mártírok iszonyatosan brutális. Nem is csoda, hogy X-rated besorolást kapott, ezért ha jól emlékszem itthon be sem mutatták. Alapból úgy kezdődik, hogy egy meggyötört, összevert, több sebből vérző lány (Lucie) sántítva szalad kifelé valami gyárépületből. Megszökött. A rendőrség helyszínelése megrázó tényeket tár fel, láncok, emberi ürülék és mocsok a gyárépület helyiségeiben. Enyhe Motel utánérzés. Lucie árvaházba kerül ahol csak a vele egykorú Anna előtt képes megnyílni. A két lány elválaszthatatlan barátnővé válik. Anna mindenben a lány segítségére van és egyedül csak ő tud még arról a démonról amely Lucie nyomában van amióta elhozták arról a rettenetes helyről ahol több sorstársával együtt raboskodott (azt azonban nem sikerült megtudni, hogy miért rabolták el...). Ugrunk tizenöt évet előre az időben. Full átlagos család éppen lakmározni készül. Beszélgetnek mindenféle átlagos dologról, suli, meló, egyebek. Egyszer csak megjelenik a színen a bosszúszomjas Lucie egy csőre töltött vadászpuskával és szabályosan kiírtja a családot. Igen...kiírtja. Pont amikor az ember már kezdene azonosulni velük. Ennyire váratlan és meglepő fordulatot én eddig nagyon kevésszer láttam filmben de a Mártírok szemrebbenés nélkül áthág minden írott és íratlan szabályt, tulajdonképpen szabályosan gyomron rúgja a nézőt aki talán számított rá, hogy kemény és brutális lesz a film, de arra biztosan nem, hogy ennyire. Anna is feltűnik később és próbálja nyugtatni a még mindig önön visszatérő démonával küzdő Lucie-t akinek meggyőződése, hogy egykori fogva tartóját és annak családját lőtte agyon. Egyébként ez a démon fel-fel tűnik a filmben többször is, olyan mint valami elbaszott Gollam csak inkább egy többszörösen eltemetett és minduntalan a sírból kimászott, szanaszét sebzett, végtagjait ide-oda csavargatni képes meztelen nőre hajaz. Bájos.

A történet a film második felében már nem egyedül az áldozat (áldozat?) házában játszódik de többet nem szeretnék elárulni mert akkor jó ha felfedezitek magatoknak. Mindenesetre akit az elején sokkolt Lucie "belépője" az készüljön fel mert a film második fele igencsak próbára teszi az ember idegzetét és gyomrát is. Szépen, óvatosan bekúszik a vallás és az élet utáni élet keresésének témája is de addigra már túl leszünk egy olyan iszonyatos jeleneten (aki látta már: igen, arra a spéci gépre meg a nyúzásra gondolok...), hogy kíváncsian várjuk a véres végkifejletet. A Mártírok vége igencsak elgondolkodtató. Ugyan nem sokkol de olyan tézisek és elképzelések garmadáját ömleszti a nézőre, hogy egész biztos vagyok benne, hogy még sokáig ott fog motoszkálni a fejedben ez az alkotás. Véres, nagyon véres ez a film is de emellett rendkívül kegyetlen és brutális is. A francia új hullámos horror eddig talán legfényesebben ragyogó csillaga, de tényleg csak és kizárólag erős idegzetűeknek ajánlom. Nekik viszont nagyon.

Hideg van, esik az eső, borongós idő jár. Mi sem jobb választás ilyenkor mint egy kis pihentető, elvont, helyenként durván félelmetes játék (vagy egy jobb horror/thriller...). A Limbo nevezetű játékról már sok helyen olvastam, mégpedig igencsak elégedett és magasztaló kritikákat. Holott a játék egyáltalán nem egy AAA-kategóriás cím, alig pár ember dolgozott csak rajta. Viszont mégis remek lett. A serény dán fejlesztők elérték, hogy indie játékuk hangulatosabb legyen mint sok más, teljes áru alkotás. Ma már a PS3, az X360 és a PC tulajdonosok is élvezhetik ezt a nagyszerű játékot. Nem is játék ez, inkább egy interaktív történet amely magvas mondanivalóval bír és biztos vagyok benne, hogy aki egyszer végigjátssza az egykönnyen nem felejti el. Na lássuk, miről is van szó pontosan:

"Valószínűleg itt sem teával és sütivel várnak majd..."

Ott kapcsolódunk be a játékba, hogy főhősünk (aki egy kisfiú) felébred egy sötét, vészjósló erdő közepén. Ahogy a fenti képen is láthatjátok, a játék maga fekete-fehér. Szivárvány színeket ne is várjon senki, itt a nyomasztó és félelmetes hangulat megteremtése végett a készítők ragaszkodtak a halott színekhez. Szóval felébredünk egy erdő közepén. A játékos sem tud még semmit sem. Hogy kerültünk oda? Kik vagyunk? Mi a célunk? Merre induljunk? Jó, mondjuk utóbbi eléggé le van egyszerűsítve, ugyanis 2D-s platform játékról lévén szó, csak balra illetve jobbra tudunk haladni (irányítás a nyilakkal, cselekvés a Ctrl gombbal). Így hát nekivágunk az erdőnek. Körülöttünk árnyak suhognak, gallyak recsegnek és érezhetően nem vagyunk egyedül a rengetegben. Nem akarok előre lelőni nektek bizonyos részeket de a hangulat iszonyatosan eltalált és magával ragadó lett. Stílusos és nyomasztó egyszerre. Egészen addig amíg bele nem botlunk pár "ellenfélbe" akik előszeretettel ácsingóznak a halálunkra. Engem a frász kivert amikor egy hatalmas, szőrös pók ereszkedett le az egyik fáról és állta utamat. Természetesen ki lehetett játszani, hiszen a játék lényege inkább a gondolkodás és az akadályok leküzdése. Mindettől függetlenül elég sokszor és elég változatosan fogunk benne elhalálozni. A nehézségi szint kezdő játékosok számára (vagy akik még nem játszottak hasonló típusú alkotásokkal) olykor talán túl nehéz is lehet. Helyenként pedig frusztráló ha sokadjára sem jövünk rá a megoldásra. De majd annál nagyobb öröm mikor mégis sikerül és tovább mehetünk. Szóval ott volt az az óriási pók. Hamar kitapasztaltam, hogy miként kéne átjutnom rajta. Visszaszaladtam egy medvecsapdáért (tudjátok, az a fogas szerkezet amely összezárul hirtelen ha belelép valaki és a Fűrész filmekben pedig előszeretettel tették a delikvensek fejére...). Azt elcipeltem magammal a pókhoz és amikor fel akart nyársalni a szőrös, ízelt lábával, gyorsan odébb ugrottam és helyettem a medvecsapdába döfött amely összecsapott és lenyeste a gonosz pók lábának a végét. Amaz pedig gyorsan eliszkolt vissza a fára. Szabad lett a tovább vezető út. De ez a bestia még visszatért párszor. Hosszasan üldözött kies mezőkön keresztül és egyszer még el is kapott, majd befont hálójával és eltett uzsonnára. De megszöktem előle. Meg ám! Hajszál híján múlott de épphogy fel tudtam ugrani egy kis farönkre a vízben és oda már nem tudott követni. Aztán a túlparton mégis megjelent. Többet nem árulok el de eme pók végső visszatérése és halála egyszerre lesz megnyugtató és gyomorforgatóan undorító. A későbbi út során találkozhattok még más, jobbára ellenséges szándékú gyerekekkel (akiknél egy kicsit befigyel a Legyek ura című klasszikus) és megjártok majd barlangokat, erdőket, háztetőket és gyárakat. Mindegyik helyszínen lesznek majd logikai feladványok, a játék vége felé már a gravitációval is ügyeskedni kell (azon kívül, hogy elkerülünk pár halálos csapdát...). A történet vége méltó lezárás de nem lövöm le. Majd meglátjátok úgyis. Viszont az tény, hogy több mint elgondolkodtató.

Kedves, mindenki! A Limbo egy olyan indie játék amelyet meleg szívvel ajánlok mindenkinek hiszen remek lehetőség pár órára (avagy pár napra) belemerülni ebbe a szürreális, nyomasztó és igencsak félelmetes kalandba amely a történet befejezése után sem hagy nyugodni és még sokáig lehet beszélgetni róla. Az atmoszféra helyenként egy jobb horror filmet idéz, a helyszínek neszei és hangjai sejtelmesek, a pályák felépítése pedig legalább megmozgatja a játékosok szürkeállományát és ez pozitívum. Tegyetek vele egy próbát (én torrent-ről töltöttem le...), ideális az ilyen borongós őszi időben. De azért lelkileg készüljetek fel rá mert kétségtelenül nem egy leányálom a Limbo, sőt, érzékenyebb lelkületűeknél talán még ki is vághatja a biztosítékot pár kegyetlenebbre sikerült rész. De pont ebben rejlik a zsenialitása.

1. rész
2. rész
3. rész
4. rész

5. rész

1938. november. 4.:

A vihar csak nem akaródzott csillapodni. Tombolt, mint egy elmebeteg őrült, aki az elmegyógyintézet sötét zárkájának a magányából végre rászabadulhatott a kinti világra. A fák meghajlottak – csupasz ágaik könnyedén lebegtek az erős, hideg szélben. Sír a természet. Siratja a szigeten lévők sorsát, mert bár a kastély nyirkos falai között a biztonság érzete kering, ezen a szigeten már semmi sem biztos, és semmilyen hely sem biztonságos. Éden-sziget. Megtévesztő lehet a név, ugyanis ez a hely pár nap alatt maga a Pokol lett. Pokol-sziget…mennyivel reálisabban hangzik ez az elnevezés. Harry, és James a sárban, és a felázott talajban gázolva rohantak előre, a kastély irányába. Az esőcseppek jéghideg tűszúrásokként érték a bőrüket, de tudták mindketten, hogy nem állhatnak meg egyetlen percre sem. Harry szúró fájdalmat érzett az oldalában, és zihálva kapkodta a levegőt, de nem lassított. Fogalma sem volt arról, hogy hol jár mögötte James (egyáltalán, hogy követi-e még), és a tomboló vihar miatt nem is hallhatta, de akkor, ott nem is érdekelte igazán. Csak mielőbb a kastélyhoz szeretett (mit szeretett, akart!) volna érni, hogy Kate-et a többiekkel együtt biztonságban, Ronald-ot pedig jó erős kötéllel megkötözve láthassa. Egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elérték Lord Angus McShane kastélyát. Az úton végig szörnyű teóriák, és rémséges képek villództak az elméjükben, halott emberekről, és kámforként felszívódó, majd a kiszámíthatatlanság sötétjéből újból lecsapó gyilkosról. Harry szinte betörte a bejárati ajtót, úgy nekizuhant (talán titkon azt remélte, hogy zárva találja). A nagy zajra odabenn mindenki összerezzent: Ez meg…?! – kérdezte Tom értetlenkedve, ugyanis ő állt a legközelebb az ajtóhoz, így ő ijedt meg a legjobban. Láthatóan mindenki épségben volt. Gyilkosságnak, vagy bármilyen más ármánykodásnak nyoma sem volt. Különös. Felettébb különös.

Hol van? – kérdezte Harry levegő után kapkodva. Ki hol van? – Tom még mindig nem értette a helyzetet. A zajra, és a két férfi hangjára előjött Brian, és Ronald is. Meglepett arcot vágtak mindketten. Maga…! – lépett elő James, és Ronald-ra mutatott: Maga tette! Minden bizonyíték maga ellen szól, úgy bizony! Maga ölte meg őket, maga a gyilkos! – harsogta, majd megindult a még mindig meglepett arcot vágó, és láthatóan semmit sem értő Ronald irányába. Harry ezúttal meg sem próbálta visszafogni őt. Szemrebbenés nélkül nézte végig, amint James a díszes falnak préseli szegény Ronald-ot, és vallatni kezdi. Logikusnak semmiképp sem nevezhető válaszok érkeztek. Ronald-nak sziklaszilárd alibije volt, amit többen is alátámasztottak a jelenlévők közül. Pedig már annyira bíztak benne, hogy végre összeáll a kép. Harry nehezen akarta belátni, hogy tévedett. Egyszerűen nincs más lehetőség: Ronald irányította őket oda, a kis temetőhöz. Talán abban reménykedett, hogy a hatalmas vihar végez majd velük? Miért tetted?! – kiáltott fel hangosan James. Megragadta a félelemtől reszkető öreg ingjét, és megráncigálta. Kis fém laposüveg esett a földre. Harry felvette, és beleszimatolt: whisky. Ez nem méreg, ez csupán whisky. Rossz nyomon jártak. Nem lehet Ronald a gyilkos. Eközben kinn folyamatosan dörgött, és villámlott. Háborgott a tenger is, egy-egy hullám képes lett volna elnyelni egy kisebb fajta csónakot is. A reménytelenség már véglegesen beköltözött a kastélyba. Leült a kandalló mellé, és várt. Az egykor oly vidám társaság teljesen bezárkózott. Magukba fordultak, és paranoiásak lettek. A halál is ott kísértett, minden egyes egyedül töltött percben – a biztonságnak már a halovány reménysugara is szertefoszlott. Senki sem bízott a másikban. Egymás háta mögött beszélték ki a másikat, és gyártottak olyan merész elméleteket, hogy szóba került még az is, miszerint Harry az elvetemült gyilkos a szigeten. A James és Ronald közötti veszekedést mindenki látta (és hallotta), ugyanis a hangzavarra odasereglettek azon nyomban. Gyilkos, halott, temető, zsebóra…visszhangzottak a többiek számára igen furcsa szavak a kastély falai között. Mire az incidens véget ért, mindenki tátott szájjal állt. James dühkitörése váratlan volt ugyan, de az még inkább, hogy Harry nem avatkozik közbe. A következményekkel azonban még ő sem számolt.