Kiadás éve: 2009

Műfaj: Post punk/Dark wave/Synthpop

Ezt hallgasd meg: Eat Row Meat = Blood Drool

Még sosem írtam arról az albumról amely mindmáig a legnagyobb kedvencem (örök kedvencem tulajdonképpen) és annak idején hatalmas hatással volt rám, a zenei világról alkotott képemre, meg a lelkemre. A brit Editors zenekar debütáló albumáról már írtam ITT és azt mindenképp meg kell említenem, hogy a The Back Room egy korszakos alkotás volt az indie-post punk szcéna idején. Tulajdonképpen a Joy Division örökségét csak az amerikai Interpol és a jelen tárgyalt Editors (nomeg talán a White Lies) tudta büszkén és bármiféle erőltetettség nélkül tovább vinni, sok más próbálkozó csúnyán elbukott a feladat súlya alatt. Szóval az Editors debütáló lemeze aratott, az NME is beválasztotta 2005 legjobb albumai közé. Egyedül csak a kissé nyers hangzást kifogásolták pár helyen, amit én speciel meg is tudok érteni, hiszen egy kicsivel több elektronika nem ártott volna annak a produktumnak. Nekem eredetiben van meg, akkor még volt egy remek kis lemezbolt a Sugárban és onnan lehetett külföldről rendelni CD-ket, meg DVD-ket. Onnan rendeltem én is, nem volt olcsó ugyan de megérte. Az Editors nagyon gyorsan lett a kedvenc zenekarom és a mai napig tartja is ezt a titulust. Aztán jött a második albumuk (An End Has A Start, 2007) amelyen a hangzás kiforrottabbá vált ám a remek dalokon kívül már nem sok újdonság volt amelyet ki lehetett volna emelni. Sajnos. Tom Smith frontember és a mögötte álló banda továbbra is a Joy Division és a tragikus körülmények között elhunyt Ian Curtis legszebb és legmélyebb pillanatait idézte fel, dalaik egyszerre voltak ugyancsak egészen mély mondanivalóval bíróak és profin hangszereltek. Akkoriban még futott a Myspace (ma már talán nem is emlékeznek rá páran, hogy mi is volt az...) ahol lehetett hallgatni teljes albumokat és dalokat. Én is ott hallgattam sokat az Editors második lemezét, aztán sokáig megvolt letöltve is de sosem vettem meg fizikai formátumban. Valahogy kevésnek éreztem. Aztán eljött 2009 és az Editors lazán letette az asztalra a legérettebb, legprofibb munkáját, melyet úgy hívnak: In This Light and on This Evening. Melyet hallgatni olyan mintha az ember alámerülne a fagyos óceán legmélyére, ahol aztán már csak ő egymaga van, a gondolatai, meg a mindent átható, súlyos sötétség. Felemelő sötétség. Magához ölel. Kitárja az elméd.

Mindenhol kerestem ezt az albumot. Felkutattam érte a legtöbb Media Markt-ot és egyéb üzletet, ahol lehetett zenei CD-ket kapni. Végül a Pólus Centerben akadtam rá, méghozzá deluxe kiadásban. Napokig nem lehetett levakarni a vigyort az arcomról. Hozzáteszem: addigra már bőven ronggyá hallgattam az albumot a Myspace-en, elolvastam róla minden fellelhető honi és külföldi cikket (mai napig megvan még a megboldogult WAN2 magazin egy teljes oldalas kritikája) és csaknem kívülről tudtam már mindegyik szám dalszövegét is. Hogy mi fogott meg az albumban? Ez nagyon egyszerű. 2009 egyértelműen az elektronika éve volt. Nagyon sok zenekar húzódott közelebb az elektronikus hangzáshoz (lásd mondjuk: Franz Ferdinand – Tonight), az Editors viszont tulajdonképpen nemcsak közelebb húzódott hozzá, hanem konkrétan a sarokba vágták a gitárokat és a szintetizátorok jéghideg hangzása felé fordultak. Az albumot Flood producelte aki már elég nagy névnek számít a szakmában, dolgozott többek között a Depeche Mode, a U2, Nick Cave, a Goldfrapp, a The Killers, a Nine Inch Nails, avagy a Placebo lemezein is, újabban pedig új nagy favoritom, a Foals következő albumát dirigálja. Hozzá fordult az Editors is, és a munka bizony meghozta gyümölcsét. Rég hallottam már ennyire sötét, mégis felemelő dalokat. A szomorúság, a magány és az elkeseredettség társként követik végig a hallgatót egészen az utazás végéig, ám ez az út helyenként teret enged egy kis napfénynek is, nehogy idő előtt váljunk élő halottá. Elmúlt már a Halloween (ami Magyarországon nincs is pedig).

A címadó In This Light and On This Evening elképesztően vészjósló hangulattal rohamozza meg a hallgatót már az album legelején. Iszonyatosan hatásos kezdés, rég hallottam már ennyire eltalált albumnyitányt holott a szintetizátorokon, a dobon és Tom Smith kissé eltorzított hangján kívül nem sok mindenből áll. A dalszöveg is monoton, ugyanazon pár sor ismételgetése folyik egymás után ám mégis letaglózóan működik az egész. Egyből az arcunkba vág az a jéghideg hangzás amelyről már írtam fentebb. De nem elég ha leírom, hallgassátok csak meg magatok! Utána a Bricks and Mortar lép be amelyben Smith hangja már nincs eltorzítva, a dal maga a régebbi Editors szerzeményekre emlékeztet, persze a szintetizátor-köntös itt is remekül működik és alapozza meg a hangulatot. Utána Papillon amely egy tempós, emlékezetes refrénnel operáló dal (melyet Tiesto már átremixelt azóta), mondhatni hogy a legnagyobb "sláger" az albumról. Szerintem a kelleténél egy kicsit talán hosszabb lett, bár ez egyáltalán nem zavaró. Teljesen jól működik. Utána érkezik nagy kedvencem a You Don't Know Love amelyben azért egy kicsit még visszaköszönnek a gitárok de egyáltalán nem hivalkodó mennyiségben. Szép dal, kifejezetten tetszetős szövegvilággal. Többet nem is szeretnék írni róla, úgyis lenn van videoklip formájában a bejegyzés végén. Eztán The Big Exit és az életkedv a mélypontra süllyed. Egyébként ez egyáltalán nem baj, sőt! Nagyon depresszív az egész dal de sokaknak talán pont emiatt fog bejönni. Hiszen néha kell egy kis borongós, szürke zenei világ is, nem? A szintik itt is fajsúlyosan jelen vannak, meghatározzák az alapot. Merengős, mélabús dal ahogyan a következő The Boxer is. Tulajdonképpen ha az előző szerzemény a mélypontra taszította az életkedvet, akkor ez a dal a föld alá löki. Mégis gyönyörű darab. Hiába írom le, hallani kell. A Like Treasure utána már kissé tempósabb, dacára annak hogy az első pár másodperc alapján újabb lehangoló dalt várna az ember. De ehelyett egy könnyedén dúdolható refrénnel operáló számot kapunk, igencsak mély mondanivalóval. Majd érkezik az Eat Row Meat = Blood Drool amelynek címénél csak a régi rajzfilmeket idéző, igencsak anti-utópisztikus jövőképet felfestő videoklip furcsább (és ITT meg is lehet tekinteni, miért). Smith káromkodik, holott eddig a dalig még egyetlen egy dalban sem tette előtte. A szintik hullámoznak, a szöveget (és a dal címét) akár a Radiohead is elirigyelhetné, szintén olyan darab amelyet hallani kell ahhoz, hogy képben legyen az ember. Lesd csak meg nyugodtan, hiszen linkeltem. A lemezt a Walk the Fleet Road zárja. Lassú, téli hangulatot árasztó szerzemény. Kissé rövid de mivel nekem a deluxe kiadvány van meg és ezt is ajánlom megvételre/letöltésre mindenkinek, így az ajánló itt még nem ér véget. Különben lemaradnál plusz öt remek dalról.

A ráadás:

Szóval második CD behelyez, play. This House Is Full Of Noise. Váltásokkal telerakott darab. Hol lassú, nyugodt, hol pedig begyorsul és szétrobbantja az ember fejét. Borzasztó erős dal, nem is értem miért nem került fel az albumra. Bőven elfért volna rajta. Az egész annyira csodálatosan szép, hogy az ember többször is szívesen meghallgatja egymás után, dacára a már említett zúzósabb részeknek. De haladjunk tovább. I Want A Forest. Nekem ez is nagyon tetszett. A szintik persze itt is majdnem főszerepet játszanak de igazából Smith éneke és szövegei is hipnotikus erővel hatnak. De a java még csak ezután jön. Érkezik az A Life as a Ghost amely nekem a kedvencem erről a második CD-ről. Jéghideg kezdés, erőteljes dob, Smith jellegzetes éneke (káromkodásokkal fűszerezve) és megfelelően hosszú lezárás. Tökéletes darab. Utána a Human kissé visszavesz a tempóból, helyenként érthetetlen is a szöveg amit Smith motyog de átvezetőnek remek dal. A végére a For the Money a maga majdnem hat percével zárja a sort (és a bejegyzés elején említett utazást...), a dal vége totális káosz, zajkollázs a legmagasabb fokon, olyan széttorzított (már vártam hogy leírhassam ezt a szót) effektezés amely jópár hallgatónál kivághatja a biztosítékot, az én anyám is kimenekült a szobából mikor ezt a dalt hallgattam. Összességében remek lezárás, tekintve hogy ezek a dalok simán elférhettek volna az albumon is ha kicsit több hely lett volna ott. Az In This Light and on This Evening olyan alkotás amelyet meleg szívvel tudok ajánlani mindenkinek aki szeret néha egy kicsit kikapcsolni és az ágyban elnyúlva, elmerengve zenét hallgatni. Kifejezetten remek ez az album az ilyen borongós, esős őszi időkre hiszen értékei így csak még inkább kirajzolódnak. Kissé hosszú lett ez az ajánló, de azt hiszem ez az album bőven megérdemli hogy ne csak pár sorban írjon róla az ember. Mindenképpen tegyél vele egy próbát, ha nem tetszik akkor maximum nem hallgatod tovább de hidd el nekem, hogy kevés olyan album van amely ennyire magával ragadná a hallgatót. Ha két szóval kellene jellemeznem akkor úgy írnám le hogy jelen tárgyalt lemez az Editors legsötétebb csillaga. Örök érvényű, megismételhetetlen klasszikus. Számomra legalábbis biztosan.

Értékelés: 10/10

Ritka korán kelek. Megint. Ma nincs semmi dolgom, dél körül vár egy haverom majd. De ennyi, semmi több. Ráérek. Kikászálódok az ágyból, tekintetem az ablakon túlra vetem: köd, mindent ellep a tejszerű, áthatolhatatlan köd-takaró. Hideg van. Hol vannak már a forró 35 fokok, meg az izzasztó nyári kánikula? Ősz van. Színes, szagos, fagyos Ősz. Bár állítólag már a Tél is itt kopogtat az ajtón. Havazást, meg jeget jósolnak. Elmerengek ezen egy percig. Később felteszek egy kávét és leülök harapni valamit. Repül az idő. Telnek a percek. Kortyolom a fekete, gőzölgő kávét. Cukor is kellett volna bele. Lassan el kéne indulni. Hosszú az út, megvan vagy 45 perc is. Egyetlen busszal. Hamar összekapom magam. Farmer, pulcsi, vékony kabát, benne alulról átfűzve a fülhallgatóm. Oldaltáska, chips, tea, pár cucc amit át akarok vinni és lakáskulcs. Indulás. Sietve baktatok le a lépcsőn, nem akarom lekésni a buszt. Ha lekésem, fél órát várhatok a következőre ebben a dermesztő hidegben. Szerencsére idejében érek a megállóba, kicsit gyorsítottam a tempón a vége felé, úgyhogy kapkodom a levegőt mikor végre megállok. Látszik a leheletem. Mint a füst, úgy kúszik felfelé. Mindent eltettem? – teszem fel a kérdést magamnak. Persze, hogy mindent. Volt rá elég időm, nem kellett kapkodni. Még mindig köd van. Úgy érzem magam mint egy horror film szereplője aki próbál kijutni a mindent elnyelő köd közepéről. Buszok érkeznek. Három is egymás után. A második az enyém. Felszállok, alig ül rajta valaki. Bekuckolódom egy dupla ülésre, az ablak mellé. Úgyis végállomásig megyek. Zene. Bekapcsolom a lejátszóm, nézegetem mi lenne megfelelő a hosszú útra. Eszembe jut, hogy Nirvana már nincs rajta mert kellett a hely és letöröltem. Basszus, pedig de jól jött volna! Sebaj, akkor Foals. Mostanában amúgy is ők az új kedvenceim. Electric Bloom. Oké, mehetünk. Zötykölődik a vén busz, keskeny utcákon és főutakon át kanyarog. Ki-kihagy megállókat, alig van utasa. Főként öregek szállnak fel. Lassan, nagyon lassan. Bambulok kifelé az ablakon, nézegetem a jól ismert tájat. Rengeteget jártam már erre. Most azonban mégis kicsit más minden. Talán pont a köd miatt. Elrejti a messzeséget. Dunyhaként takarja be.

Végállomás. Pont jókor, már majdnem elaludtam. Leszállok. Rajtam kívül még három ember lép le a buszról. Ennyien maradtunk a végéig. Paneldzsungel. Földből kinőtt betontömbök mindenfelé. Elindulok, egy lélek sem jön velem szembe. Ennyire korán lenne még? Kizárt. Az órámra pillantok: már majdnem dél. Elérek a célomhoz, csöngetek, nyílik a bejárati ajtó. Lift. Nem szeretem a lifteket. Egyszer benn ragadtam egyben, kellett egy kis idő míg a gondnok kinyitotta nekem az ajtaját. Egy örökkévalóságnak tűnt amíg benn vártam. Azóta kerülöm a lifteket. Fenn haverom már az ajtóban vár, helló-helló! Mi újság? Hogy vagytok? Elbeszélgetünk mindenféléről, jönnek sorra egymás után a témák. Család, meló, stb. Szeretek ide jönni. Közben kisandítok az ablakon. Már oszladozik a köd. Kezd eltűnni a betontömbök árnyékában. Játsszunk? Játsszunk! Resident Evil 6, offline co-op. Olyan szarul van megcsinálva az osztott képernyős játék, hogy alig egy méterre kell ülnünk a tévéhez, hogy egyáltalán lássunk valamit. Gratula, Capcom! De a játékélmény feledteti a bosszúságokat. Közben kérek egy pohár forró vizet és beleáztatom a hozott tea-filterem. Zöld tea. Kávé helyett is ideális. Kezdek felébredni. Lenyomunk pár kampányt. Zombi hentelés felsőfokon. Gyorsan telik az idő. Mire újból az órára pillantok, már erősen a késő délutánban jár. Odakinn szürke és borús minden. Olyan az égbolt mintha egy kifeszített, króm színű vászon lenne amelyre senki sem akar festeni. Ez még az Ősz, vagy már a Tél? Mennem kell. Jó lenne még sötétedés előtt hazaérni, bár legbelül tudom, hogy ez úgysem fog sikerülni. De fő az optimizmus! Indulok. Búcsú haveromtól, kinn már vár a lift. Kapd be lift, inkább lépcsőzöm! Sietek, kapkodom a lépcsőfokokat. Emelet emeletet követ. Csak megyek és megyek lefelé. Egyszerre sejlik fel előttem a Silent Hill 2 végeláthatatlan lefelé lépcsőzős jelenete és a nap amikor annyira be voltam szívva, hogy már azon is röhögtem amikor lefelé mentünk a lépcsőkön és csak nem akart a földszint következni. Leérek, ki az utcára. Egyből megcsap a csípős hideg. Vissza a végállomás felé, amerről ide jöttem. Bandukolok. Még nem áll benn a busz. Jobbra egy pad mellett hajléktalanok ordítoznak, van ott két kutya is, azok meg hangosan ugatnak egymásra. A pénz a téma. Valamelyik tartozik a másiknak és nem akarja megadni. Sosem tudom meg hogy végződik a vita mert közben beáll a busz. Felszállok, leülök. Fülhallgató bedug, lejátszó bekapcsol. Random jönnek a dalok. Fáradt vagyok. Sötétedik. A szembejövő autók reflektorai vakítóak, inkább behunyom a szemem. Álomszerű utazás.

Sorompó. Editors, A Life as a Ghost. Elementáris erővel robban be. Hirtelen térek magamhoz. Bassza meg, elbóbiskoltam. Gyorsan körbepillantok, merre is vagyok. Még csak félúton. Hála az égnek. Már mindent elnyel a sötétség, csak az út mentén lévő, meg a közlekedési lámpák fényei adnak egyrészt monoton sárga, másrészt pedig zöld és piros fényeket. Elhalad alattuk a busz. Hátulról tömény pia szag csap meg, inkább nem nézem meg kitől származik. Amúgy is megérkeztem. Leszállok. Séta hazáig. Azon merengek, hogy vajon holnap is lesz-e akkora köd mint ma reggel? Vicces az időjárás. Lehet, hogy hamarosan már csak onnan fogjuk megtudni, hogy Karácsony van, hogy ünnepi műsorokat adnak a tévében. Tavaly december 31-én is 25 fok volt és semmi hó. Elég érdekes. Közben már otthon is vagyok. Átöltözés, gyors vacsora, még gyorsabb tusolás. Egy kis telefonálás a párommal, majd álmosan be is dőlök az ágyba. Ott mindenfelé szétdobálva plüssök és ruhák, mellettem egy alakot vélek kirajzolódni a holmik tömkelegéből, bár lehet hogy ezt már csak álmodom. Másnap megint ritka korán kelek. És igen, megint mindent ellep a tejszerű, áthatolhatatlan köd-takaró. Ez még a lomha Ősz, vagy már a fagyos Tél?

Kiadás éve: 2010

Műfaj: Indie rock/Math rock

Ezt hallgasd meg: Spanish Sahara

A Foals bemutatkozó lemeze (Antidotes) kincs volt minden indie és rock rajongó számára. A leginkább a Bloc Party zenei világára emlékeztető és ugyanazon bagázs debütjének szintjét minimum megütő, de talán még túl is szárnyaló 2008-as lemez az NME év végi összesítésében is előkelő (ötödik) helyen végzett, úgyhogy mind a rajongók, mind a kritikusok tűkön ülve várták már a folytatást. Két év egy zenekar pályafutása során talán nem annyira sok, gondolhatnánk. A Foals ezzel szemben teljes mértékben rácáfol erre a megállapításra. A Total Life Forever érett, felnőtt fejjel is elismerésre késztető cucc amelyen már csak nyomokban fedezhető fel az előzményre oly jellemző dance-punk, netán nu rave stílus. Nincs egyetlen Cassius, avagy Balloons sem. Helyettük olyan dalok vannak amelyek összetettek, tartalmasak és lebilincselőek. A borítót elnézegetve talán sokaknak felsejlett a Nirvana együttes klasszikusa, a Nevermind. Nem is véletlenül. A Foals jelen tárgyalt albuma ugyanis pont olyan mint a Nevermind volt annak idején: kiforrott. Igen, ez a legjobb szó rá. Profi munka. Nem a táncparkettre hív, hanem otthon merengős, ágyban fekve hallgatós utazásra a koponyád körül, az elméd mélyére. Masszív anyag, talán első hallgatásra nem is fedi fel minden báját. Kis időt kell hagyni neki. Meghálálja.

Ez tényleg ugyanaz a banda? – ez a kérdés fogalmazódott meg bennem amikor nekiálltam hallgatni jelen bejegyzés tárgyából egy-két random választott dalt. Még a frontember (Yannis Philippakis) hangja is teljesen másképp szól néhol, nem az a nyivákolós amit az előző album során megszokhattunk és amelyre bármely kezdő indie banda büszke lenne. Hol mélyebben, hol magasabban énekel, néha elcsukló, néha szinte már-már kiabáló hangon. A hangszerelés is visszafogottabb lett, ám mégis előtérbe került. Nincsenek már széttorzított effektek amelyek elnyomnák a gitárok hangjait. A dalok hosszúsága is pont megfelelő, bár ezzel már az előző alkalommal sem volt problémám. Szeretem ha egy dal képes szépen kibontakozni és nem csak úgy hopp, vége van 2 és fél perc környékén. És akkor nézzük is meg magukat a dalokat: az albumot a Blue Blood nyitja amely a Foals-ra oly jellemző matek rock-os káoszba csavarodik, majd vissza. Szerintem első számnak egyáltalán nem volt rossz választás. A második a Miami. Na, ez egy elég érdekes dal (és a dalnál már csak a videoklip érdekesebb...). Már majdnem a hip-hop felé hajlik, de mégis inkább az indie védjegyeit vonultatja fel többségében. Egyébként tempós, lüktető dalról van szó. Utána érkezik a címadó szerzemény (Total Life Forever) ami nekem nagyon bejött, és engem valahol ez a dal emlékeztetett a leginkább a régi Foals-ra. Egy picit az Animal Collective is beugorhat róla de mindenképpen egy erős, még az előzőnél is elszállósabb szerzemény. Eztán érkezik a Black Gold amely nekem a kedvencem az albumról. Tökéletesen bontakozik ki, a végén egyazon két sor ismételgetésével pedig megadja azt a pluszt amelytől egy dal igazi gyöngyszemmé válhat. Nem egysíkú, nem laposodik el és nem egy kaptafára készült. Kicsit sötétebb tónusú de ez egyáltalán nem baj. Az utána következő Spanish Sahara is legalább ennyire jó, avagy még inkább. A lemez egyik húzónevéről van ugyanis szó és a Foals eddigi legszebb daláról. Lassan indul be. Az elején Yannis elcsukló hangon énekel, a háttérben pedig mintha hullámok csapkodnának (itt még a The XX is felsejlik). Aztán beindul az egész, erőre kap, és a végéig meg sem áll (a remek gitártéma mellé még egy kis Radiohead -féle pittyegést is kapunk). Én amondó vagyok, hogy 2010 egyik leggyönyörűségesebb dala ez, jól be is tettem a bejegyzés végére a hozzá készült (szintén remekbe szabott) videoklipet. Menjünk tovább.

This Orient. Na, ez egy tipikus indie dal. Sok helyütt a Bloc Party-t emlegetik de én a korai Editors-t is kihallani véltem belőle, mindenesetre tény, hogy nagyon klassz kis szám. Olyan amiről az ember egyből megállapíthatja, hogy az indie műfaj sosem fog kihalni. Utána a Fugue instrumentális szakasza kicsit visszavesz a tempóból, majd az After Glow a maga kicsit több mint 6 percével is követi ezt a nyugodtabb, lassú folyású menetelést. Az Alabaster is hasonlóan indul, de azért a végére kissé erőre kap, viszont Yannis hangját szinte fel sem lehet ismeri, annyira más. A 2 Trees esetében is tartja ezt a szólamot, a dal maga amolyan visszafogott, a végére nagy adag instrumentális résszel megfűszerezett etap. Az albumot a What Remains zárja. Középtempós darab, helyenként kicsit jobban előtérbe hozott, helyenként pedig visszafogottabb gitárjátékkal. Egy kicsit hosszabb azért lehetett volna. Mindent összevetve a Total Life Forever egy olyan lemez lett amelyre méltán lehetnek büszkék a srácok. Ennyit fejlődni két év alatt nem kis teljesítmény lehetett, az pedig már tényleg csak hab a tortán, hogy sikerült maximálisan kielégíteniük mind a rajongóikat, mind a kritikusokat (az NME a hatodik helyre válogatta őket az év végén). A Foals tehát tovább lépett, megkomolyodott és jó úton halad a világhírnév felé. Megérdemelten. Jelen kitárgyalt album szépsége többszöri hallgatásra jön csak elő igazán, 20-30 év múlva pedig biztos vagyok benne, hogy nekem is jobban fog tetszeni. Érett, lehengerlő, energikus és örökérvényű produktumról van ugyanis szó amelyet nagyon nehéz lesz túlszárnyalni. De mindez NEKIK simán összejöhet.

Értékelés: 10/9

Kiadás éve: 2008

Műfaj: Nu rave/Chiptune/Electronic

Ezt hallgasd meg: Air War

Aki olvasta a Foals debütáló albumáról szóló ajánlómat, az most talán arra számított, hogy a fiúk második albumáról fogok írni. De miután párszor már végighallgattam, rá kellett jönnöm, hogy legutóbbi albumuk sokkal kiforrottabb, sokkal nagyobb falat mint az első. Amíg az Antidotes könnyed indie menet volt, addig a Total Life Forever egy felnőtt fejjel is élvezhető, egységes, nagyon precíz és összetett lemez lett amelyet nem tudok 10 perc alatt kivesézni. Nézzétek el nekem a csúsztatást, jövő héten hozom majd az ajánlót ama albumról is de addig még végig kell hallgatnom párszor, hogy ne írjak olyan emeletes nagy baromságokat mint azok akik "ctrl c + ctrl v" módszerrel kiollóztak pár momentumot külföldi kritikákból és azokat írták meg, körítve sallang szöveggel. Hagyjuk. Inkább nézzük a mai bandát! Mostanában megint előtört belőlem a retro láz. Szívesen nosztalgiázom pár olyan retro videojátékon amelyeket még annak idején játszottam végig és kellemes élményekkel ajándékoztak meg. Nem vagyok valami nagy gamer de azért a főbb alkotásokhoz nekem is szerencsém szokott lenni, amiről meg mindenki beszél azt általában kölcsönkérem, hogy magam is próbát tegyek vele. Ez szerintem teljesen normális, a fiúk mindig is inkább a gépeket/konzolokat nyomták, míg a lányok sminkeltek, meg babáztak. Így megy ez mindenhol (csak zárójelben jegyzem meg, hogy szerencsémre a barátnőm is odavan a videojátékokért, úgyhogy nincs ebből származó feszültség köztünk). Azt már a múltkor is említettem, hogy nagyon imádom az indie műfajt. Azt viszont talán kevesebben tudjátok, hogy legalább ennyire odavagyok a nu rave stílusért is. A nu rave egy elég sok helyről merítő stílus, van benne indie, dance punk, electronica, és ezek mellé még előszeretettel kevernek néha más, olykor teljesen szokatlan stíluselemeket is. Ha nu rave, akkor Klaxons. Ezt minden zenerajongónak alapból tudnia illik. Azonban ha a nu rave a chiptune (8-bites hangzás) műfajjal keveredik akkor megkapjuk végeredményként a Crystal Castles elnevezésű kanadai csaj/pasi duót. Ethan Kath és a mindig nagyon szexi Alice Glass debütáló albuma váratlanul érkezett, de olyat adott a népnek amely alapjaiban rázta meg (vagy -fel) a zenei világot. A Crystal Castles zenéjét a legjobban úgy lehetne behatárolni, hogy pont ilyen lenne a kísérőzenéje egy soha el nem készített, örökös klasszikus videojátéknak. De ha tovább megyünk, akkor azt is mondhatnánk, hogy minden egyes dal az albumon egy aláfestő zene egy képzeletbeli világhoz, amelyet Nintendo és Commodore hangzással hívnak életre. Bonyolult egy kicsit, tudom. De képzeld el magad amikor még gyerek voltál és minden egyes kipróbált játék felhőtlen szórakozást és megannyi új kalandot nyújtott. A Crystal Castles ezeket az érzéseket hívja életre benned újra és újra.

Az albumot az Untrust Us nyitja, mondhatnánk úgy is, hogy ez a level one. Kellemes, megfelelően hosszú és a stílust azonnal megvillogtató darab. Amolyan pittyegős/8-bit -szerű háttéralapokra tessék gondolni, amelyhez remekül passzol a sok széttorzított effekt, zajkollázs, és énekhangminta. A szám utolsó pár másodperce egy kis zúzás, de aztán belép az Alice Practice és jól felforgat mindent. Ezen alkotás apropóján kapták fel a duót még a megboldogult Myspace korszakban. Alice nem énekel, néha inkább sikít, üvölt, hangja olyan durván szét van torzítva és olyan effektekkel van körülvéve, hogy alig értjük mit akar. Ám a szám mégis működik, akit meg zavar a nyivákolás az könnyedén tovább léptetheti. Eztán jön a HEALTH bandával (ők csinálták a Max Payne 3 zenéit is) közös Crimewave amely egy teljesen jól működő, már-már slágernek is beillő darab lenne ha ez egy full mainstream album lenne. Dallamos, többszöri hallgatás alkalmával sem untató darab. Utána a Magic Spells inkább az amely alatt az ember hátradől és majdnem elalszik. Nekem amúgy sokáig ez a szám volt a favoritom, igazi relaxálós zene. Címéből adódóan meg mindig beleképzeltem valamilyen régi vár-fosztogatós, 2D-s játékot. Ez is nagyon nagy erőssége az albumnak, hogy szinte bármit bele lehet képzelni az egyes számokba. Szóval egy finoman visszavett, andalgós darab. Amely után szinte berobban az XXZXCUZX Me és Alice megint előveszi sikítozós énjét, a szám meg szinte letépi az ember fejét. Utána az Air War nyugtatja a kedélyeket, amely épp annyira populáris, hogy bekerült egy FIFA játékba is. Egyébként teljesen jó, érthetetlen szöveg foszlányokkal tarkított chiptune drágakő. Ezt követi a Courtship Dating amely már egy kicsit sötétebb atmoszféra felé tendál (Alice kislányos hangja itt kifejezetten jót tett a dalnak...), azonban az utána érkező Good Time megint verőfényes, amolyan "mindig jó kedvre derítő" nóta, holott az egész alig áll másból mint pittyegésből és egyazon sor ismételgetéséből. Itt már az album teljességgel magába szippantotta az iránta érdeklődőt. Az 1991 után a Vanished már jóval komorabb és sötétebb. Itt már a szintipop és a dark electro is felüti a fejét. A Knights után érkező Love and Caring aztán megint előtérbe hozza a szanaszét torzított effekteket, Alice pedig üvölt mint akit éppen élve nyúznak. És még egy kis poén is került a dalszövegbe mikor a szám felénél Alice megszólal:

"What the fuck is this? Oh, it's the bass"

Ezután már inkább csak levezető darabokat kapunk. A Through the Hosiery, a Reckless és a Black Panther is jók, csak kevésbé kiemelkedőek. Az albumot a Tell Me What to Swallow gitárral kísért lassúzása zárja. Utána pedig game over, ha új játékot akarsz kezdeni akkor hallgasd végig újra az albumot. Mindent összevetve a Crystal Castles egy remek élmény lehet azoknak akik szeretik a 8-bites, nosztalgiázásra késztető retro hangzást, a széttorzított, olykor fejet letépő effekteket és a nu rave zenéket. Második albumával a duó pár inkább a fajsúlyosabb, party-képesebb elektronika felé húzódott. De tény, hogy első albumuk igazi klasszikus amelyet nem lehet elégszer meghallgatni. És még a legrangosabb angol szaklap, az NME is odavan értük. Egy próbát megér, nem?

Értékelés: 10/8