1938. november 4.:
Szüntelenül hullott alá a hideg cseppekben földet érő égi áldás, az Éden-szigeten. A fák hajladoztak a csípős szélben, a susogásuk pedig messzire elhallatszott. Úgy tűnt, mintha egymással beszélgetnének. Mintha egymás között vitatnák meg a szörnyű eseményeket, a természet nyelvén. A kilátástalanság, és az elharapódzó keserűség egyik percről a másikra uralkodott el Lord Angus McShane kastélyában: Kate, Tom, Brian, Peter, Ronald, és Lawrence az ebédlőben ültek egy-egy előkelő széken, és éppen nagyban tanakodtak. A téma még mindig ugyanaz volt, mint eddig is. Történetesen, hogy ki ölhette meg Ritát, Susan-t, és Eliot-ot. Furcsa teóriák kaptak szárnyra, és akinek halvány fogalma is volt az egészről, az most nem ült ott közöttük. Ugyanis Harry – James-el egyetemben – ekkorra már a sziget belseje felé tartott, igen nagy elszántsággal. Pár órával ezelőtt vitték be a kastélyba Eliot vérbe fagyott holttestét, és helyezték a másik két tetem mellé az éléskamrába. Természetesen a fiatal színészpalánta halála is pánikot, és riadalmat keltett a még megmaradt vendégek között. Uramisten! – mondogatták felváltva, és szörnyülködve tekintettek a csúf véget ért ifjú londoni nemes maradványaira. Eliot halála váratlan volt, és kegyetlen – egy olyan bűntett, amelyre meg kell találni a választ, s egyúttal az elkövetőt. Nincs taps. Nincs közönség. A vörös függöny legördült. Az előadásnak vége.
Rendkívüli módon rákezdett az eső. Egy öreg fa göcsörtös ága már nem bírta tovább a terhelést, és recsegve-ropogva hullott alá a sárba. Fel-fel támadott a szél, és ilyenkor bizony kapaszkodni kellett, mert az erős lökések könnyen ledönthettek a lábáról bárkit. Veszélyes ilyen időben kutakodni a sziget eldugott szegleteiben, azonban Harry, és a nyomában baktató James pontosan ezt csinálták. Harry a Ronald-al folytatott beszélgetés során rájött arra, hogy nem Lord Angus McShane tette mindazokat a szörnyűségeket, amelyekkel most jópáran vádolják a kastély ebédlőjében. Nem, a lord legalább akkora áldozat, mint Rita, Susan, vagy Eliot. Képtelenségek garmadáját vonultatná fel, ha 82 évesen képes lenne a puszta kézzel történő gyilkolásra, és a parton talált ismeretlen fekete férfi hullájának az eltűnése is biztosíték afelől, hogy átvizsgálásával sok titokra derült volna fény. Ez a férfi ugyanis – Harry elgondolása szerint – valaha dokkmunkás lehetett (innen a kezeslábas), és a gyilkosnak sikerült meggyőznie arról, hogy segédkezzen neki ördögi terveinek megvalósításában. A szerencsétlen bele is ment, azonban a jussa halál volt. A gyilkos megfontolt, mindenre ügyel, és valódi profi. Evidens, hogy azért hívott minden egyes a lordhoz valamiként köthető személyt a szigetre, hogy végleg elhallgattassa őket. Az indíték sok minden lehet. A legvalószínűbb talán egy végrendelet, amelyről senki sem beszél, és féltve őrzött családi titokként tartják számon. Mindezek csak teóriák, Harry – mondta neki Ronald még az ebédlőben, ezért Harry-nek bizonyíték kellett, amit fel tud mutatni, hogy bizony jó nyomon jár. Generációk váltották már egymást az Éden-szigeten, azonban kihelyezett temető sehol sem állt. Legalábbis látható helyen nem. A kellő információt Ronald súgta meg Harry-nek, ugyanis elárulta, hogy de bizony létezik ám egy temető a szigeten, méghozzá a kellős közepén. Több száz éves fák, és sűrű bokrok takarják a kíváncsiskodó szemek elől a sötét erdő legmélyén lapuló kis nyughelyet. A pontos helyet ugyan Ronald sem ismerte, de Harry elszántan csörtetett előre, tudván, hogy úgyis meglelik majd azt, amit oly nagy hévvel keresnek: Lord Angus McShane földi maradványait.
Albumnyitónak a The French Open tökéletes választás volt. Elég lassan indul be, aztán jó kis pörgős, tempós véget ér. Az indie szcénában elég kényes kérdés az albumot nyitó dal kiválasztása, azonban a srácok ezt jól oldották meg. Nem mertek kockáztatni, inkább a biztosra mentek. Okos döntés volt, jöhet a következő szám. Cassius. Nagyon fülbemászó, igazi indie sláger egy kis nu rave ízesítéssel. Nekem külön tetszett, hogy elnyújtott lezárást kap, nem csak úgy rögtön véget ér. Szerintem a legnagyobb sláger az albumról. Eztán egy kicsit lassabb dal, a Red Socks Pugie következik, amelyben már nagyobb szerepet kapnak az afrobeat ütemek is. Ezt követi az Olympic Airways amely nekem a "majdnem a kedvencem" dal az albumról. Hihetetlenül varázslatos hangulata van, nagyon megragadó. Olyasmi mint amikor az ember vissza vágyik a természetbe és nem is szeretne semmi mást, csak kiülni egy hatalmas erdő közepére és hallgatni a madarak énekét, magába szippantani a virágok illatát, néha-néha eljátszani pár kezdetleges dallamot a gitárján. Ez a szám is pont erről szól. Egy kicsit amolyan modern-hippi utánérzésem volt tőle, lehet sok MGMT-t hallgattam az utóbbi időben. Lényegtelen. De ez után jön az abszolút kedvencem, az Electric Bloom. Ez egy kicsit vészjósló hangulatú dal, nagyon ütős dalszöveggel és kellően hosszú lezárással. Kicsit hirtelen érkezik ezek után a Balloons amely megint csak egy eléggé pörgős darab, amolyan "második sláger" szereppel. Egyébként kifejezetten jóra sikeredett, csak én máshová helyeztem volna el. De maradt még itt csemege, lássuk csak! Heavy Water. Ez is telitalálat. Lassú kezdéssel indít, majd egy kap egy nagyon masszív, elszállós instrumentális részt, a dobokkal előtérben. Átkozott jól működik! Minél többször hallgatom, annál jobban tetszik. A Two Steps Twice nekem annyira nem jött be, amolyan "átlagos" darab. Persze lehet, hogy egyeseknek meg pont ezért fog tetszeni. A Big Big Love (Fig.2) is jó lett, nekem olykor az Editors is felsejlett benne. Ez után a Like Swimming jön, amely egy rövid, instrumentális átvezető az utolsó dal előtt. Nekem mondjuk inkább csak a vége tetszett, ez a széteffektezett "már azt hittem, hogy a lejátszóm szart be de valójában direkt ilyen a szám" -féle hangzás mindig is nagyon bejött, ezért itt is jár érte a pacsi. Az albumot a helyenként a Bloc Party-ra emlékeztető gitárfutamokkal operáló Tron zárja. Elég jól keverednek benne a zenekarra oly jellemző hatások, mondjuk igazán lehetett volna hosszabb is. Ha nagyon telhetetlen akarnék lenni, akkor hiányolnék egy rejtett számot is de összességében remek hallgatnivaló az Antidotes, bónusz tartalmak nélkül is. A Foals ezzel beírta magát a modern indie nagykönyvébe. Ez az album egyszerűen zseniális. De hogy második lemezükkel tudták-e tartani a szintet, azt majd a következő alkalommal mesélem el nektek.
Bevett és bejáratott módszer.