1938. november 4.:
Egy nap telt el Susan, a tanárnő meggyilkolása óta. Az előző nap esedékes jó időt most megint felváltotta a borongós, hideg, szeles időjárás. Újból kövér, sötét-szürke felhők takargatták el a Napot a rideg égbolton, és mindez felért egy ómennel, miszerint hamarosan újabb hatalmas vihar söpör majd végig a tájon. Lord Angus McShane kastélyában szinte késsel lehetett szelni a levegőben lévő feszültséget. Minden egyes még életben maradt vendég vagy azon tanakodott, hogy valóban a lord e a gyilkos, avagy azon, hogy mégis miként lehetne kijutni erről az istenverte szigetről. Megannyi teória született mindkét feltevésre: talán a lordot bekebelezte a vállaira súlyként nehezedő, alattomos magány, és véglegesen megőrült. Tébolyodott pillanatainak egyikeként felismerést nyert arról, hogy neki még igenis vannak leszármazottai, és hozzátartozói, akik – az ő halálával – nyereséghez juthatnak az évekkel korábban megfogalmazott, majd hét pecsét alá zárt örökség következtében. Hogy mi áll ebben az örökségben, az csak maga a lord tudta pontosan, és ha elméje meghasadt, ha más személyiséggé vált az egyedül töltött évek nyomasztó terhe alatt, akkor bizony nagyon is jó oka van arra, hogy ez az örökség soha, de soha ne kerüljön napvilágra. A kastély, a birtok, a fák, az erdők, és úgy összességében maga a sziget…ez mind-mind a vendégsereg bizonyos tagjait illetné, szépen felosztva. A másik feltevés, miszerint ki lehet-e egyáltalán jutni a szigetről már keményebb dió volt: egészen bizonyos, hogy mindannyian, együtt csak akkor juthatnak ki, ha sikerül egy éppen arra járó hajónak jelezniük, és az felvenné őket. Ha viszont pár ember összefogna, és közös erővel építenének egy kisebb ladikot, akkor azzal is meg lehetne tenni nem is kicsi távot. Harry – aki viszont elég járatos volt ebben a témában – hamar lebeszélte a többieket az egyéni csónakázás terveiről, ugyanis míg hajóval 2-3 óra a legközelebbi szárazföld, addig egy puszta kézzel összetákolt kis alkalmatosság esetében egy az idő legalább a duplájára nő. 4-6 óra az Északi-tengeren pedig minden, csak nem leányálom. Az ősz amúgy is egy kiszámíthatatlan, és felettébb szeszélyes évszak. Bármelyik pillanatban lecsaphat egy gyilkos vihar, és akkor a gyenge ladik minden utasa a jeges vízben leli halálát.
Gondolatban viszont meglehetősen jól hangzott – és egyúttal halovány reményt is adott –, hogy van kiút a szigetről. A probléma csupán annyi volt, hogy ott tartózkodik még valahol az elmeháborodott Angus bácsi is, aki nem rest kiirtani a teljes rokonságot, pusztán kedvtelésből. Harry az ebédlőben ült az asztalnál, és egy pohár forró citromos teát kortyolgatott (kissé meghűlt szegény a nagy kalandban, mikor a fekete férfi holttestét felfedezték a parton), miközben sorra vette magában a rejtélyesebbnél-rejtélyesebb eseményeket, amik körülötte folynak: a kis halászhajó elsűllyeszése után Rita, a kiállhatatlan grófnő halála volt a második súlyos vétség, amit elkövetett a gyilkos. Harry most már biztosra vette, hogy csupán egyetlen gyilkos van. Meg volt győződve róla, hogy a fekete férfi volt a cinkostárs, akinek valamiért mégis meg kellett halnia. Mivel a parthoz közel találtak rá (tulajdonképpen szinte már félig a tengerbe lógva), könnyen elképzelhető, hogy szökni próbált. Ha helyes ez a feltevés, akkor viszont kell lennie még egy hajónak, avagy legalábbis egy csónaknak, amivel meg lehet innen lépni. Harry előhalászott egy tollat a belső zsebéből, majd fogott egy szalvétát, és nagybetűkkel ráírta: HAJÓ. Célszerű lenne tehát átkutatni az egész partszakaszt, elejétől a végéig, hátha rábukkannak valahol. Míg ezen mélázott, az ajtóban megjelent James, és Ronald. Rita letakart holttestét cipelték éppen, és mikor Ronald észrevette, hogy Harry meglátta őket, felé fordult, s így szólt: Muszáj átvinnünk egy olyan helyre, ahol hűvös van. Már kezd bomlani...többen is panaszkodtak, hogy kiállhatatlan a bűz. Átvisszük tehát az éléskamrába. – mondta, majd fejével James felé bólintott, és haladtak tovább. Harry még vagy fél percig bámulta az ajtót, ahol már nem állt senki, majd mindössze annyit nyögött ki: Őőő…rendben. – visszafordult, és kortyolt egyet a teából. Jóleső melegség járta át. Kicsit zavarban érezte magát, amiért semmi értelmeset nem tudott szólni, de messze, nagyon messze járt most. Megpróbálta összerakni ezt a gyilkos mozaikot, kerül, amibe kerül. Kezeslábas. Kezeslábas volt a fekete férfin. Ez a következő nyom, amin Harry elindult: gyári munkás? Ugyan már, mégis mit keresne a szigeten egy gyári munkás? Ha az előző feltevés igaznak bizonyul, és valóban csak azért került ide, hogy a gyilkos Angus bácsinak segédkezzen, akkor egészen biztosan nem egy egyszerű, hétköznapi gyári munkásnak kell lennie. James csörtetett be kisvártatva az ebédlőbe: Mivan barátom, már megint a gondolataiba merült? – kérdezte mosolyogva: Minél többet gondolkodik ezeken a dolgokon, annál jobban ki fog merülni. Hallgasson rám, inkább igyon velem valamit, és ne jártassa az agyát az itt történő dolgokon, mert úgysem tudunk semmi biztosat. – mondta, majd kitöltötte az utolsó pohár konyakot is. Fogott egy üvegpoharat, és a fél pohár konyakot áttöltötte abba: Tessék, ezt igya meg! – majd Harry felé nyújtotta, de a férfi udvariasan visszautasította: Köszönöm, de nem kérem. Kicsit még mindig fáj a torkom, úgyhogy inkább maradnék a forró, citromos teánál. De nagyon kedves. – mondta, majd megint kortyolt a teájából. Ahogy gondolja…! – szólt James, majd egymás után felhajtotta mindkét pohár konyakot. Áhh…na, ez már kellett! Elfáradtam, míg az öreg nyanyát átcipeltük az éléskamrába. Van vagy 120 kiló. – mondta gúnyos hangnemben. A kellő tiszteletet még a halottnak sem adja meg. Nagyképű, bunkó alak ez a James, gondolta Harry, majd mikor James távozni készült, utána szólt: Figyeljen csak! Legyenek szívesek behozni a partról az ismeretlen fekete férfi holttestét, rendben? Szeretném átnézni, hogy nincs-e nála valami használható nyom, egy fecni papír, vagy akármi, amin elindulhatnánk a kilétét illetően. James felhúzta a szemöldökét: Az L.A.M. a homokba írva magának nem volt elég? De tudja mit? Maga a főnök. Szólok annak a nyámnyila Eliot-nak, és menten idehozzuk magának a nigger hulláját. Ha maga ettől boldogabb lesz… – mondta James, majd sarkon fordult, és kiviharzott az ebédlőből. Harry magára maradt megint – nagyot sóhajtott. Kiállhatatlan alak ez a James is, és félő, hogy krízishelyzetben alaptalanul is elveszítené a fejét, akkor pedig jobb ha hozzá sem szólnak, mert támad, mint a megveszett, zavarodott eb. Odakinn elkezdett szemerkélni az eső, Harry pedig tovább folytatta az események vérvörös gombolyagjának kibogozását:
A kezdő dal az Uprising. Én azt hiszem ennél eltaláltabb kezdés nem is lehetett volna, rögvest előre vetíti, hogy milyen albummal állunk szemben. Letaglózó produkció, amelyre csak még egy lapáttal rátesz a rendkívül vészjósló hangulattal ellátott videoklip is. És amikor azt hisszük, hogy a dal már nem tud jobban kibontakozni, akkor két és fél perc után szinte az arcunkba robban és később úgy ér véget, hogy az ember már játszaná is le újra, ha nem tudná, hogy ez még csak az első dal volt és ott van még hátra az album többi része. A második – névadó - dal a Resistance amelyben már néha felfedezhető egy kis U2-hatás (de ez inkább az új albumon élesedett ki), kár hogy csak egy koncertfelvételekből összevágott videoklipet kapott annak idején, szerintem többet érdemelt volna. Eztán Undisclosed Desires amely már egyáltalán nem olyan ízig-vérig rock, sokkal inkább rágógumi pop de helyenként még az r'n'b' is bekacsint. Tempós, elektronikával bőszen fűszerezett dal. Mondhatni, hogy a legnagyobb sláger a lemezen. Utána jön egy elég nagy volumenű alkotás, az United States of Eurasia (+
Én egy darabig azért is nem követtem a Resi újkori életútját mert elég erősen ráfüggtem a mostohatestvérének kikiáltott Silent Hill sorozatra. Szerintem ezt is mindenki ismeri már, adott egy álmos kisváros, megmagyarázhatatlan történésekkel, elmebeteg kreatúrákkal, iszonyatosan jól eltalált hangulattal, depresszív sztorival, kiváló muzsikával és jéghideg, csontig hatoló atmoszférával. A Silent Hill a kiontott belek helyett inkább az ember lelkét cincálja apró darabokra, a mesterien adagolt feszültség pedig kvázi letehetetlenné teszi a játékot minden egyes horror-rajongó számára. A legjobbkor beütemezett ijesztgetések garantálják az álmatlan éjszakákat, a háttértörténet megismerése pedig egy olyan kirakós, amelynek minden egyes eleme újabb és újabb megválaszolandó kérdések garmadáját vonultatja fel. De most inkább térjünk vissza a Resi világához! Szóval vártam én is anno, hogy majd a Capcom megreformálja a sorozatot és valami igazán nagyot tesz le az asztalra, de sosem gondoltam volna, hogy egy olyan minden ízében kiváló alkotást kapunk kezeink közé mint amilyen a Resident Evil 4 volt. Visszatért Leon (ez már önmagában piros pontot ért...), megmaradt a paráztatós hangulat is de a játék mégis alapjaiban változott meg. Például elhagyták a rögzített kamerakezelést és bejött a TPS nézet. Szerencsére nem lett Tomb Raider a játékból, de sokan húzták a szájukat az új nézet miatt. Pedig szerintem 2005-ben egy rögzített kamerával dolgozó játékkal simán elhasaltak volna a fejlesztők, úgyhogy szerintem jó ötlet volt a váltás. Maga a helyszín is dicséretes, hiszen végre nem Raccoon City-ben kellett nyomulni, hanem egy hatalmas erdőben, ijesztő falvak között, ódon erődítmények kazamatáiban. Ez is teljesen rendben volt. Egyedül az nem volt rendben, hogy a PC-átirat olyan összecsapott lett, hogy a készítők még arra sem vették a fáradtságot, hogy egér-támogatást tegyenek bele. Avagy hogy a quicktime részeknél (mikor átvezető jelenet közben kell gyorsan lenyomni egy épp megjelenő gombot) ne az Xbox vezérlőjének gombjai jelenjenek meg. Ezek rengeteget levontak a játék élvezeti értékéből, kész szerencse hogy néhány rajongó kijavította később ezeket a szarvashibákat pár patch formájában. Nekem bejött a 4. rész, teljesen jól elvoltam vele, kellő kihívást nyújtott és történetileg is rendben volt. Úgyhogy vártam nagyon az 5. részt.
Ami olyan 2009 környékén köszöntött be. Akkor még nekem kimaradt, mert abban az időben még nem volt konzolom amin tudtam volna vele játszani (a laptop meg biztos nem bírta volna futtatni...), ergo várnom kellett vele. Nem is oly rég pótoltam lemaradásom, mikor is egy helyi konzolkereskedésben kiszúrtam a játékot PS3-ra, 4000 forint értékben. Ennyit még bőven megért, ráadásul a beépített co-op lehetőségnek hála a barátnőmmel karöltve is végig tudtam játszani a kampányt, osztott képernyős módban. Mindig elmosolyodtam mikor láttam, hogy a végére már ő is hogy belejött, holott azelőtt nem is játszott még csak hasonló játékkal sem. A Resident Evil 5 borzasztó akciódús, alig van benne pár ijesztő jelenet. Az egész game sokkal inkább az akcióra, a bossfight-ok egymás utániságára és a látványos átvezetőkre van kihegyezve, mintsem a jó öreg borzongásra. Ezt sokan kifogásolták is a Capcom felé, ők meg pont ezért ígérték meg, hogy majd a 6. rész visszatér a gyökerekhez. Mondjuk én azt hallottam, hogy ebből mindössze Leon kampányában valósult meg valami, a többi ugyanolyan akció-orgia mint az előző rész volt. Mindenesetre ha végeztem a játékkal, akkor majd írok egy jó kis szaftos kritikát róla, hogy ne csak hivatalos gamer oldalakról nyerhessetek információkat az új epizód kapcsán. És most, hogy a Resi 6 mellett még a Walking Dead is itt van, azt hiszem nyugodtan kijelenthetjük: a zombik már a spájzban vannak!
A nyitány elég ígéretes. A Supremacy meglehetősen erős kezdés, egyből beköszön egy kis Led Zeppelin utánérzés, Bellamy összetéveszthetetlen hangját is régi ismerősként köszönthetjük. Pörgős, kicsit filmzene -szerű az első dal, legalább jól megalapozza a hangulatot. Amit aztán a másodikként belépő Madness szépen le is rombol. Képtelen vagyok megérteni, hogy miért nem a lemez utolsó harmadába helyezték ezt a számot, visszafogott, lassú tempójú (legalábbis a háromnegyede), teljesen jó lett volna töltelékszámnak későbbre. Azt meg végképp nem értem, hogy klipet miként kaphatott. Mindenesetre nyugodtan tovább lehet léptetni. Jön a Panic Station amely simán lehetett volna a második szám, ha Bellamy úgy határoz, hogy csak később szeretné megismertetni a hallgatóval az éppen aktuális érzelmesebb oldalát. Mindegy, végül is a Panic Station teljesen rendben van. Erős, tempós dal, remek funky őrjöngés. Utána az instrumentális Prelude igyekszik megnyugtatni a kedélyeket, nevéből adódóan ez egy átkötés amely be-, vagy inkább felvezeti a londoni Olimpia alkalmából írt Survival-t. Utóbbit pedig már ismerhetjük, elég erős Queen hatásokat mutat fel, opera és space rock elemekkel fűszerezve. Ha járnék még futni a parkba akkor biztos, hogy ezt a dalt hallgatnám alatta. De menjünk inkább tovább. A Follow Me egy igen érdekes szám. Matt újszülött kisfiának a szívdobogásával kezdődik, majd maga Matt is személyesebb hangvételt üt meg a dalszövegben. Ez mind szép és jó, de erre egy olyan elcsépelt dubstep ütemet kapunk a refrén alatt, hogy akik nem tudták, hogy dubstep is lesz az új albumon (avagy merő tréfának gondolták az egészet) azok most menekülnek ki a szobából. Bizony, nem hülyéskedtek a fiúk, tényleg van dubstep az albumon. Említett dalt pont Nero, a dubstep-sztárproducer hangszerelte. Én elmosolyodtam amikor meghallottam ezt a merőben eltérő és új hangzást a refrén alatt. Nem idegenkedem a dubstep műfajától, de tényleg kíváncsi leszek, hogy élőben hogyan fog teljesíteni ez a stílus a tősgyökeres rajongók előtt. Eztán érkezik az Animals amely egy remek darab lett. Matt a kapzsiságról, a pénz mindent helyettesítő szerepéről, bankokról és válságról énekel, a dal pedig a Wall Street-en rögzített kétségbeesett kiabálással fejeződik be. Ötletes.