1938. november 3.:
Erősen hajnalba fordult már az idő, mikor James, Ronald, Lawrence, és Kate is leereszkedtek a meredek sziklafalon, az alant elterülő partszakaszra. Harry már odalenn várta őket, és egyenként segített nekik lemászni. Az ismeretlen fekete férfi holttestét néhány perccel ezelőtt kicsit beljebb vonszolta a partról, hogy mégse félig a vízben lógva nyugodjon már. Mindannyian jól látták, amint a horizonton felbukkan a Nap – a narancs színben pompázó korong úgy tűnt elő, mintha kérdőre akarná vonni a kis csapatot, az Éden-szigeten történt események miatt. Ronald a vizes homokban elernyedten fekvő hullára tekintett: Ez meg ki lehet?! – tette fel a kérdést. Senki sem válaszolt neki, mindannyian a testet bámulták, és tanakodtak. Több tucatnyi gondolat, és teória villant át az agyán mindenkinek. Furcsa ez az egész… – szólt Kate. Meg kell hagyni, valóban nagyon furcsa ezen a szigeten minden. Kezdődött az egész a kis halászhajó elsüllyesztésével, amivel valaki (vagy valakik) kizárták annak a lehetőségét, hogy bárki is önszántából elhagyhassa a szigetet. Aztán jött Rita, a házsártos vén banya cseppet sem hétköznapi halála. Valaki (vagy valakik) arzénnal itatták át a tányérját, és az asszony a nagy utazásban megfáradva, gyanútlanul lakmározott a saját halálos ítéletéből. Lord Angus McShane, a sziget egyedüli tulajdonosa pedig az ég világon sehol sem volt. Nemhogy nem ért haza a beígért időben, még csak nem is üzent – nem csoda hát, hogy többekben felmerült az, miszerint – az eddigi rejtélyes események fényében – ő sem él már. Minden nagyon furcsa tehát. Másnap volt már, és a Nap gyenge, halovány sugarai a tájat nyaldosták. Árnyékot vetettek a fák, az épületek, és a kis csapat is – Harry, James, Ronald, Lawrence, és Kate – akik az ismeretlen fekete férfi holtteste felett álltak szótlanul. Még egy rejtély. Még egy megválaszolatlan kérdés…
Jöjjenek csak! Ezt nézzék, mit találtam! – kiabált James. A többiek közelebb léptek hozzá, és a világosban már tisztán kivehető volt az, amit Harry az éj sötétjében még nem láthatott: vér, és rajzolásnyomok a homokban, kicsit odébb a holttesttől. Az éles eszűek ebből egyből kitalálhatták, hogy az áldozat nem oda esett le, ahol most fekszik hanem pár méterrel arrébb. Pont ott, ahol most mindannyian állnak. Egész biztosan eltört jó néhány csontja, valószínűleg belső vérzést is kapott, és a fejének bal oldalán tátongó nyílt seb sem arról tanúskodik, hogy épen megúszta volna a zuhanást. De mindezek ellenére mégis volt annyi ereje még, hogy sikerült odébb vonszolnia magát, sőt, rajzolt is a homokba az utolsó lélegzetével, mielőtt végleg eltávozott belőle az élet. Homokba írt betűk tárultak a kis csapat szeme elé – mikor a gyereke a parton játszanak, és a nedves homokba rajzolgatnak, pont olyan volt ez is. Csakhogy ez a játék halálos volt. Ez egy L. – szólt Ronald. Ez itt pedig egy M. – mondta James. Itt pedig van egy A betű! – jelentette ki Harry. Egy L, egy A, és egy M. Talán az ismeretlen férfi még le akart írni egy szót halála előtt? Ennek nincsen semmi értelme. Ebből semmilyen szót nem tudunk kirakni. Talán be sem tudta már fejezni. – szólt James. A többiek közben azon törték a fejüket, hogy mit akarhatott az áldozat ezzel a három betűvel. Hétköznapi szavak futottak át az agyukon – majd helységnevek, végül személynevek. És ez utóbbi kategória jelentette a megoldást, hiszen egyértelmű, hogy az áldozat még utolsó erejével is azon volt, hogy lebuktassa gyilkosát. Ronald hangosan felkiáltott: Ez egy monogram! L.A.M. Rájöttek már maguk is, nem igaz?! – mondta, majd a többiekre tekintett, akik mind nagyon meglepett arcot vágtak. Lord Angus McShane? Ő tette volna? Ő gyilkolta meg ezt a férfit? Lehetetlen. Egy 82 éves öreg, visszahúzódó, remete életet élő bácsika, akiről semmi sem árulkodik, hogy a szigeten lenne? Ő lenne a gyilkos? A monogram viszont senki másra nem illett rá a többi vendég közül – és ők azt sem tudják, hogy ez az 5 ember nemrég rátalált egy hullára. Arról pedig már nem is szólva, hogy magát az áldozatot sem ismerhették nagy valószínűség szerint, de legalábbis ezen néhány borzalmas óra alatt kizárt dolog, hogy találkoztak volna vele. Hát, ez az ügy egyre kuszább! – szólt Ronald. Hogy merészeli azt feltételezni a nagybácsikámról, hogy meggyilkolta ezt az embert? – vágott vissza Kate. Nézze kisasszony, azt hiszem, hogy az L.A.M. monogram nem sok mindenkié lehet… – mondta Ronald. Arcátlanság! Nem képzelik, hogy…?! – Kate fel-alá járkált idegességében. Szörnyen rosszul érintette az, hogy az ő nagybácsikája – akit ugyan ki nem állhatott – lett a fő gyanúsított ebben a zavaros ügyben. A bizonyíték – amely a halott utolsó homokba rajzolt írása volt – márpedig ellene szólt. Nincs magyarázat arra, hogy a mindig időben érkező, mindig precíz, és pontos Angus nagybácsi miért nem tűnt fel még. Valóban gyilkos lenne tehát? Vagy már ővele is végzett valaki? Túl sok a kérdés, a válaszok pedig egyre csak váratnak magukra…
