Az utóbbi napokban egy kicsit többet lógtam a Facebook felületén mint korábban és ennek meg is lett az eredménye. Ráleltem VV Cristofel, a legutóbbi Való Világ nagyszájú, identitászavarokkal küzdő celebjének rajongói oldalára. Meglepett az a mérhetetlen idiotizmus, amely az oldalon fogadott. Egyszerűen nem voltam képes felfogni, hogyan képes Cristofel ilyen személyiséggel élni. Akit esetleg bővebben is érdekel a kubai macsó (?) néhány, a nőket semmibe vevő hozzászólása az ITT tájékozódhat. Szóval magam is írtam neki pár velős kritikát de ezeket természetesen nem látta meg, hiszen ő az ilyesmire nem ad. Számára csak az jöhet számításba, ha különféle csajok írnak neki akik szívesen felmennének hozzá egy dugásra. Csajokat írtam, pedig a ribanc kifejezés sokkal jobban helytálló rájuk nézve. Mindegy. Egy szó, mint száz, magam is kissé felkaptam a vizet. Már régen is előszeretettel vettem górcső alá a hazai celebvilág krémjét, bíztam benne, hogy alább már nem süllyedhet ez a szennylapokat állandóan megtöltő réteg. Aztán jött VV Cristofel és rátett az egészre még egy jókora lapáttal, tulajdonképpen felül (vagy inkább -alul) múlt mindent és mindenkit aki eleddig a médiában megfordult mint megélhetési celeb. Ha megnézitek a rajongói oldalát a Facebook-on, akkor láthatjátok, hogy tulajdonképpen oda mindenki csak savazni jár. Van aki kulturált, van aki kevésbé kulturált módon. Ergo repkednek az oltások szerteszét. Aztán egyik reggel, meditálás közben rájöttem, hogy végül is az egésznek az ég világon semmi értelme sincsen mert hiába a durva szavak, a savazások és a beszólások, ha úgyis süket fülekre találnak. VV Cristofel életét és személyiségét (meg a nőkhöz való hozzáállását) nem az ellenrajongók, hanem majd maga a nagybetűs Élet fogja megváltoztatni egyszer a jövőben. Szerintem érdemes egy pillantást vetni legújabb videójára ITT és a statisztikát elnézegetve meggyőződhettek róla Ti is, hogy a tag nem kívánatos személyiség a honi közszférában. Előbb-utóbb el fog majd tűnni mint ahogyan eltűnt az összes korábbi Való Világ, Big Brother, Megasztár, X-faktor, avagy Csillag születik celeb is. Talán rendes munkához is hozzájut majd (nem kizárt...) és végre nem segélyért fog kuncsorogni, vagy a rajongói oldalán megosztani borzasztó helyesírási hibáktól hemzsegő, emeletes nagy baromságokat. És akkor belátja majd, hogy azt amit ő Életnek hitt, valójában csak egy beképzelt állapot volt. Egy tudatmódosított, média-orientált szerep amelyet önön egomán személyiségének tudhatott be. Igaza volt Csirkebubusnak, túl rövid az élet ahhoz, hogy ilyen VV Cristofel -félékkel foglalkozzunk. Inkább megosztanék pár dolgot veletek, egészen más témákról.

Szóval az van, hogy elkezdtem mélyebben foglalkozni a buddhizmussal. Egyenlőre csak a tanításokkal, mert azt olvastam, hogy sokan vallásként fogják fel pedig az igazi ereje a tanokban rejlik. Hogy honnét jött ez nekem, arra is választ adok. Mikor elkezdtem a blogolást, orrba-szájba fikáztam majdnem mindenkit. Szamurájkardokkal pózoló rajokat és tükör előtt, önkioldó nélkül fényképezkedő emósokat is. Bár egy idő után ezekre ráuntam és figyelmemet a novellák és zeneajánlók felé fordítottam, a fikázós bejegyzések akkor is rendre előkerültek, függetlenül attól, hogy melyik blogra írtam őket. Ez úgy 2009/2010 környékére volt datálható. És akkor úgy éreztem, boldog vagyok. Pedig csupán elégedett voltam, nem boldog. Ezt a kettőt az emberek gyakran összekeverik. Vesznek egy új ruhát, vagy előléptetik őket és rögvest azt hiszik, boldogok. Holott a teljes boldogsághoz bizony teljes mértékben meg kell ismernünk önmagunkat. Amikor napról-napra fikáztam másokat, kezdtem úgy érezni, hogy a világ szar hely. Zavart a sok agymosott médiazombi ember, zavart a sok VV Cristofel -féle önjelölt bohóc és zavart, hogy mennyire hülyék egyesek. Egy idő után már a lakásból sem volt kedvem kimenni, mert tudtam, hogy ha az utcán járok akkor szembe találkozom mondjuk egy csupa tiniből álló csoporttal akik ott bazdmegolnak egymásra előttem és közben üvölt a mobiljukból a Katy Perry. Komolyan olyan voltam akkor, mint valami zsémbes nyugdíjas aki mindenre és mindenkire csak morogni képes. És a legfájóbb az, hogy mégis elégedett voltam önmagammal és nem is gondoltam arra, hogy lehetne másképp is élni, nyitottan a világra. Aztán egyre több időt tudtam együtt tölteni a párommal, a családommal, a barátaimmal. Jöttünk-mentünk, töltöttük az órákat nap nap után. És egyszercsak nem akartam már másokat fikázni, másokat savazni. Chriswell hatására magam is utánajártam a buddhista nézeteknek és megtaláltam bennük azt, amelyet már oly régóta kerestem. Az utóbbi időben sokkal toleránsabb akartam lenni az emberekkel (mindegy, hogy celeb vagy sem) és ezt a buddhizmus segítségével sikerült is maximálisan elérnem. Sokkal nyugodtabban, sokkal befogadóbban szemlélem már a világot. Minden nap tanulok valami újat a buddhizmusról, szerencsére az internet tömve van alapanyagokkal – lehet őket tanulmányozni jó kisdiák mintájára. Tényleg érdekes a történelme, nem un rá az ember. És persze meditálok is, napjában kétszer. Levezetésképpen meg teázgatok, el se hinnétek hány fajta/-féle/ízű tea lelhető fel itt Magyarországon is. Mondjuk rendelni egyszerűbb, de vannak teaboltok is, csak keresni kell őket. Szóval dióhéjban ennyi lenne. Most már tényleg teljesnek érzem magam és másképp szemlélem a világot, mint azelőtt. Ez egy leírhatatlan érzés amit csak akkor képes megérteni valaki, ha ő maga is átéli. Én csak ajánlani tudom nektek, főleg akkor ha úgy érzitek, hogy mindent elönt a szar és a hülye emberek tömkelege. Most pedig megyek, és készítek egy zöld teát amivel újabban a kávét helyettesítem.

A The Horrors mára már Anglia egyik legjobb zenekara és ez elvitathatatlan. Azonban ők is elindultak valahonnét, nem a 2011-es, mesterműnek számító Skying (ajánlóm ITT) volt az első lemezük. A fiúk (egy korai EP-t leszámítva) 2007-ben törtek be a zenei színtérre akkor még merőben más imidzzsel és hangzásvilággal. A korai Horrors még zajos volt, mocskos és éjsötét. A Strange House egy remekül összepakolt garázs-rock/post punk album amelyen emósnak kinéző srácok zenélnek és az egészet belengi egyfajta régies, kísérteties atmoszféra amely leginkább egy jól sikerült Tim Burton filmre hajaz. Faris Badwan már akkor is remekül tudta használni a hangját, a többiek pedig remekül asszisztáltak neki a zenei körítést biztosítva. Fajsúlyos szinti hangok és gyors gitártémák színesítik a palettát, Faris éneke pedig egyszerre vészjósló és hátborzongatóan közeli. Már régóta akartam írni erről az albumról, hiszen annak idején számomra is meghatározó volt. A mai napig szívesen elő-elő veszem néha, bár tény, hogy azóta a fiúk megkomolyodtak és csak bizonyos elemiben nyúlnak vissza debütáló albumukhoz. Ami annyira zseniális lett hogy muszáj vagyok élveboncolni:

A Jack the Ripper hatásos kezdés. Ilyen címmel meg pláne. Előre vetíti, hogy mire számíthatunk az album hátralévő részében. A dalszöveg is parádés, Faris hangja pedig nagyon ott van a szeren már itt, az első számban is. Szinte észre sem vesszük, hogy maga a dal egy feldolgozás. Az ezt követő Count in Fives is üt mint az ólajtó. Tempós, sodró lendületű szám, az ének itt helyenként már-már kántálásnak hallatszik, a szintetizátor hangok pedig mindig a legjobbkor lépnek be. A harmadik dal a Draw Japan amelyért nagyon odavoltam annak idején, több százszor hallottam már de sosem tudnék ráunni. Ennél a számnál is megfigyelhetjük, hogy a srácok milyen jól alkalmazzák a régi horrorfilmekre kikacsintó hangokat mint például a fenyegetően mély kórus. A Gloves szintén egy pörgős darab majd ezt követően érkezik az Excellent Choice amelyben nem is Faris szövegel (és a szövegelést itt tessék véresen komolyan venni ugyanis a dal egy történetet mesél el), bár néha bele-bele üvölt. Ettől függetlenül a szám maga remekül működik, a lemez egyik meghatározó pontja. A Little Victories sem ülteti le a hangulatot de az ezt követő She Is the New Thing (abszolút favoritom az albumról) és a talán legnagyobb "slágernek" számító Sheena Is a Parasite emeli csak a magasba igazán mind a hangulatot, mind a vérmérsékletünket. Abszolút kiváló darabok, aki utóbbira nem kezd el egy szabadtéri koncerten pogózni, az talán nem is ember. Oké, ez durva volt de nézzétek csak meg az egyszerre zseniális és beteges videoklipet amelyet a dalhoz készítettek (és amely több helyen még mindig le van tiltva...), hogy tisztában legyetek azzal, mire is gondoltam. A Thunderclaps is remekül alkalmazza a kórus hangzást, ha van olyan, hogy goth punk stílus akkor szerintem jó eséllyel pályázhatna rá. Utána Gil Sleeping amely végig egy instrumentális darab, nulla énekkel. Néha a széttorzított szintihangok és pittyegések már-már az elviselhetetlen kategóriát súrolják (vicc nélkül: egyszer a kelleténél kissé hangosabban hallgattam eme számot és a Winamp egyszerűen befagyott) de csupán azok számára akiknek ez újdonságnak hat.

Én ilyen szempontból már tapasztalt vagyok, végighallgattam ugyanebből az évből a NIN Year Zero albumát is elég sokszor, engem az ilyen idegtépőnek szánt hangminták nem tudnak kikergetni a szobából, vagy arra ösztökélni, hogy számot váltsak. Hivatalosan az utolsó dal az albumon az A Train Roars amely lassan hömpölyögve kezdődik, majd egyre fokozódik. A dob rendszertelen ütemei kihangsúlyozzák a zárószám érdemeit, majd hirtelen véget ér a Strange House. Akinek azonban az UK kiadású lemez van meg, az örülhet hiszen rejtett számként ott van még neki a Death at the Chapel amely egy iszonyatosan jól eltalált, pörgős, odavágós darab lett. Csak kár, hogy túl rövid. Sajnos az egész album túl rövid. Elsőre talán nem érezzük de ha az embernek belopja magát a szívébe akkor bizony érezhető, hogy jól jött volna még egy-két kiadósabb dal. Mert az a fajta stílus amelyet a The Horrors a debütáló albumán megteremtett, bizony eléggé kihasználatlan volt akkoriban. A fiúk 2009-ben jöttek ki második lemezükkel amely már merőben más volt mint elődje. A Strange House talán a későbbi produktumok fényében csiszolatlannak hat, azonban ez a szétzilált, szanaszét effektezett, cseppet sem egységes fiatalkori őrjöngés teszi mégis rendkívül fontossá eme albumot. És én speciel csak miattuk vettem anno fekete csőnadrágot.

Értékelés: 10/9

A párom szokta gyakran nézegetni a Demotiváló oldalt. Én meg nem értem, hogy mi értelme van. Mármint oké, hogy különféle nagy bölcsességeket osztogatnak meg ott egymással az emberek de még a vak is láthatja, hogy ezek többsége akkora közhely, hogy majdnem kiesik a képernyőről. Az elmúlt pár napban azért én is felnéztem az oldalra néhányszor, nemrég került elém eme kép:

Nem igazán tudom eldönteni, hogy ez most puszta önirónia vagy csak valaki haragszik a többiekre amiért lefikázták és durca modorban gyorsan összedobott egy ilyen reposztot ezzel a fenn látható képpel. Mindenesetre én jókat mosolygok bizonyos kommenteken ahol néhány önjelölt próféta a másik munkáját savazza. Persze teljesen jogosan hiszen nehogy már egy tizenéves kis egomán mondja meg a népnek, hogy a fű zöld, az ég pedig kék. Szerintem a Demotiváló oldalon látható bölcseletek 90%-val a többség teljesen tisztában van, nem kell a szájukba rágni. Azért gyorsan hozzáteszem, hogy jómagam is elismerően bólogattam néhány bejegyzésen szóval találni ám ott valódi értéket képviselő posztokat is. Csak épp ezek száma elenyésző. A mai felgyorsult világban már inkább a lájkolgatós blogok futnak igazán, azokból meg van annyi mint égen a csillag. Tudjátok, az olyan tucatszar oldalakra gondolok ahová hozzá nem értő gyerekek tesznek ki mindenféle, szerintük vicces képet/képregényt/videót. Tízből talán kettő, vagy három olyan van amely tényleg képes mosolyt csalni az ember arcára. A többi inkább szánalmas. Nem is arról van szó, hogy nem ellenőrzik ezeket és egy-egy bejegyzés akár háromszor is szerepelhet ugyanabban az évben de az sokkal fájóbb, hogy lustaságból ezek a blogok a másiktól lopnak orrba-szájba és miután eltüntetik az eredeti logót, a saját vízjelüket nyomják a képre mintha azt eleve ők csinálták volna. Ez talán egyszerű, azonban ezzel együtt undorító megoldás is.

Figyeljetek, szerintem az ember nem attól lesz jó ember, hogy mások mondják meg neki, hogyan kellene élnie. Nem vagyunk arra szorulva, hogy más vágjon a fejünkhöz életbölcseleteket és közhelyeket. Mindenkinek megvan a saját stílusa amin csak akkor változtathat ha akar és egyáltalán képes rá. "A helyes nézet mások véleménye és saját elmélkedésünk révén jön létre." – mondta vala Buddha. Szerintem épp eléggé gáz már az is, hogy a média olyan erőszakosan próbálja érvényesíteni akaratát az embereken. Például most megint van X-faktor amelynek hatására már csak a mai napon két családtagom is kérdezte tőlem, hogy néztem-e. Természetesen nem, én azt sem tudtam, hogy ilyesmi megy a tévében ugyanis 1., nem nézek tévét és 2., nem érdekel ez az egész X-faktor blődliség. Én döntöm el, hogy melyik előadóért akarok rajongani, nem a tévé és nem a média és nem a PR-gépezet. Az embernek legyen meg a szabad akarata és legyen meg a választás szent joga is. Döntsön ő, ne más helyette. Vicces is lenne ha mondjuk a buszsofőr a reggeli csúcsban hirtelen úgy döntene, hogy ő bizony szakít a monoton útvonallal és egyszercsak áttérne a szemközti sávba. Fröcsöghetnék én arról, hogy a tévé mennyire degenerálja a népet (főleg a fiatalokat és az időseket), vagy hogy az internet kiölte a társas kapcsolatokat de nem teszem mert már egy ideje igyekszem csak a szépet és a jót meglátni a dolgokban. Több mint egy éve vagyok már együtt a párommal és elmondhatom magamról, hogy igen, boldog vagyok. Nem csak mímelem, hanem tényleg érzem is azt a fajta boldogságot amely nem összetévesztendő az elégedettséggel. Hiszen az ember lehet, hogy azt hiszi boldog, holott csak elégedett mert mondjuk éppen új márkás ruhát vett vagy megjött a havi fizetése. Ez azonban csalóka. A boldogság olyan adomány amely mindenki számára elérhető de csak igen kevesen élnek vele. Persze nem akarok én itt filozofálgatni. És befolyásolni sem akarok senkit sem, csupán arra kérni, hogy járjon nyitott szemmel, ha nem szükséges, ne álljon be a sorba és mindenekelőtt ismerje meg előbb saját magát mint másokat. Tudom, hogy divatos manapság szidni a másikat mert...akármi miatt. Magyarországon élünk, itt az ilyesmi teljesen megszokott. De lehet másképp is mint mások. Kicsit bonyolultan fogalmaztam de remélem azért a lényeg átjött nektek. Én meg valamiért visszavágyom a természetbe, nem lenne egy utolsó dolog kiülni valami erdő közepére és sztorizgatni. Zárnám egy ide kapcsolódó, szintén buddhista idézettel: "Nincs semmi okos dolog, ami azt sugallná, hogy ne légy boldog."

Műfaj: Electronic/Dubstep/Drum & Bass/Hip-hop

Ezt hallgasd meg: Changed the Way You Kiss Me

Aki egy kicsit is konyít valamicskét a mai zenékhez, az biztosan jól tudja, hogy manapság a dubstep hódít majdnem mindenhol. Nem kell ezen meglepődni, a mai kor igényeit tekintve igenis elvárás már, hogy ha elektronikus tánczenéről van szó akkor ne valamiféle ócska tingli-tangli marhaság szóljon, hanem olyasmi ami letépi az ember fejét és különféle tudatmódosító szerek nélkül is azonnal üssön. Example (polgári nevén Elliot John Gleave) második lemezén nem kevés dubstep körítést kapunk, persze nem hiányozhat a drum and bass és a védjegyének tekinthető brit hip-hop szövegelés sem. Sikervárományos albumnak is lehetett volna tekinteni így a Playing in the Shadows-ra azonban a végeredmény meglehetősen középszerű lett. Tipikusan az az "erős középszer" kategória amelyet az ember szívesen elővesz újra és újra de egy idő után már észrevétlenül lemászik a lejátszójáról, helyet adva más zenéknek. Jómagam az MR2 Petőfi Rádióban figyeltem fel az úriember egyik dalára (amely megtekinthető ITT) és úgy gondoltam szerencsét próbálok a teljes albummal. Igen vegyes szájízzel kapcsoltam le utána a lejátszómat. Vannak az albumon igazán jól sikerült darabok is, ugyanakkor ezek száma a többi töltelékszámmal egybevetve igen elenyésző. De menjünk szépen sorban: a nyitó Skies Don't Lie harmadik hallgatásra üt csak be igazán, szerintem kezdésnek nem volt ideális ezt a számot választani. A Stay Awake sem nyújt semmi különöset, említésre csak azért méltó mert az a Nero bábáskodott a dal felett akit mostanában az új – dubstep hatásokat is felvonultató – MUSE album kapcsán szoktak emlegetni. Ezután jön a Changed the Way You Kiss Me amely a leghúzósabb sláger az albumon, nekem is a favoritom. A The Way sem rossz, de ez is többszöri hallgatást igényel még úgy is, hogy a produceri munkálatokba itt a nem kis névnek számító Faithless segített be. A Natural Disaster is abszolút sláger, ráadásul meglehetősen jó minőségben. Utána már egy kicsit leül a hangulat, a Never Had a Day után a Microphone próbálja kissé felrázni a hallgatót. Szerintem Example jobban tenné ha nem erőltetné ezt a éneklés dolgot, a hip-hop szövegelés sokkal jobban áll neki.

Eztán jön az album címadó darabja (Playing in the Shadows) amely nem is lett annyira rossz mint amilyennek az első pár másodperc után gondolnánk. Az akusztikus gitár kifejezetten jót tesz a dalnak, a szöveg is eltalált, más meg nem is nagyon kell. Utána Midnight Run amely egy újabb sláger. Már akinek. Nekem nem jött be. Ezt követően pedig csupa töltelékszám (Under the Influence, Wrong in the Head, Anything) majd az albumot záró, zongorával kísért Lying to Yourself amely meglepően jó lett és bizonyítja, hogy Example tud érzelmes számokat is írni ha akar. A különféle remix változatoktól most nem ejtek szót, úgyis annyi van belőlük mint égen a csillag. Example ügyesen lovagolta meg a mai brit elektronikus zenei trendeket, mégpedig úgy, hogy a Playing in the Shadows a tengerentúlon is szép sikereket ért el. Nagy kár, hogy kiemelkedő darabok nincsenek az albumon és hogy túl sok a felesleges, erőltetett töltelékszám. Ha azonban ezeket sztornózzuk, akkor kapunk pár remek elektronikus popdalt amelyeket újra és újra elővehetünk, amikor csak kedvünk tartja. Nem kiemelkedő lemez tehát de nem is lehet minden album rögtön egy Oracular Spectacular. Szerintem a célnak megfelelő, házibulik alkalmával meglehetősen jó választás de nem árt néha átugrani egy-egy számot.

Értékelés: 10/6