Előszó: Újabb novella-sorozat kerül terítékre itt a blogon. Nagyjából heti rendszerességgel fogom kitenni a sorra következő részeket, erősen ajánlom a sorozatot annak aki kicsit is kedveli a gótikus horror -féle olvasmányokat, esetleg favorizálja emellett még Poe, avagy Lovecraft munkásságát is. A történet megírásához sok ihletett merítettem Agatha Christie "Tíz kicsi néger" irományából és ez vissza is köszön a kész alkotáson. Most, hogy beköszöntött az Ősz, igyekszem magam is a borongósabb, félelmetesebb novelláimat közzé tenni. Remélem, hogy elnyeri majd azok tetszését akik végigolvassák.
1938. november 2.:
Hideg szél fújdogált az Északi-tengeren. Az égbolt félelmetesen sötét szürke színben úszott, és ez a széllel kombinálva egyértelművé tette, hogy hamarosan óriási vihar csap majd le a vidékre. Fekete felhők suhantak odafenn, és vettek fel groteszk alakzatokat. A kis hajó mindezek ellenére megállíthatatlanul szelte az egyre erősödő hullámokat, ködfátyolban úszó célja felé. A fedélzeten mindössze 10 utas volt, és Harry, a kapitány. Harry már egészen kicsi gyermekkora óta a tengert tekintette második otthonának, hiszen az apja is halász volt, sőt a nagyapja is. Természetesnek vette hát, hogy ő is ezt a mesterséget választja majd magának. Annak idején mindig csodálattal tekintett az apjára, aki már hajnalban kihajózott, és általában csak napnyugta után állított haza. Ha megfelelő volt a kapás, akkor mérhetetlen jó kedve volt az öregnek, ha viszont alig akadt valami a horogra, akkor állandóan csak kesergett, és szitkozódott. Harry örült az olyan kivételes napoknak, mikor kihajózhatott vele ő is, és megcsodálhatta halászat közben. Jól megtermett, izmos ember volt az öreg – egy tenyere akkora volt, mint Harry feje. Nagyon szerették egymást. Sajnos az élet közbeszólt, és a vén halász a tengerben lelte halálát, már sok-sok évvel ezelőtt.
Egy esőcsepp rántotta vissza a valóságba Harry-t, aki éppen ezen mélázott. Alkatra egyáltalán nem volt az apjához hasonló: vékonyka, magas pasas volt mindig is. Az évek azért megedzették, és valójában sokkal erősebb volt, mint az kívülről elsőre látszott volna. Megvakargatta a borostáját az arcán, amelyre a hideg esőcsepp pottyant, majd a hajó végébe pillantott. A 10 utas mind behúzódott a gyenge fém-tetőszerkezet alá, mert érezték már, hogy hamarosan rákezd jobban is az eső. Harry nem gyakran vállalt ilyen külön fuvarokat, pláne nem ilyen gazdag ficsúroknak, azonban a pénz miatt mégis szükséges rossznak tekintette. Az Éden-sziget pedig, ahová tartanak, csupán néhány órás hajóútra volt a szárazföldtől. Egymagában árválkodott a tenger mélyén, messze a városi kikötőtől. Az utasok kötetlenül beszélgettek, érezhetően jó kedvükben voltak. Lawrence, az öreg orvos éppen az utolsókat pöfékelte kedvenc pipájából, és Susannal, a tanárnővel beszélgetett, aki azon aggódott, hogy nehogy előbb érje el őket a vihar, és a tengerbe ne forduljon a gyenge kis hajó. James – akiről Harry első látásra megállapította, hogy egy svindler – a hajó szélének támaszkodott, és kifelé bámult. Lát már valamit? – kérdezte tőle Eliot, az ifjú színészpalánta, aki a világért sem állt volna ki a szemerkélő esőbe, nehogy akár csak egy csepp is érje méregdrága öltönyét. Még semmit. Túl nagy a köd, és sötét is van. – válaszolta erre James. Pedig ideje lenne már, ha odaérnénk! Fáj a lábam! Ezen az ócska ladikon még leülni sem lehet! – panaszolta nekik Rita, a dúsgazdag grófnő. Pöffeszkedő, lenéző stílusát nem értékelte az utasok közül senki, még Eliot sem, aki modorában pedig sokban hasonlított a grófnőre. Velük utazott még Tom és Brian, a két módos üzletember (akik mellesleg unokatestvérek is voltak), Ronald, az öreg professzor, és a 17 éves fia, Peter, valamint Kate. Kate egyetemista volt, és eleinte el sem akart indulni erre az útra, azonban az édesanyja meggyőzte, hogy menjen csak. Ki nem állhatta McShane nagybácsit, akihez tartottak, de az édesanyja szava volt a döntő ebben a témában (mint ahogy sok másban is). Látom már! Ott van! – kiabálta James, és majd keresztül bukott a hajó szélén. Mindenki odasereglett mellé – kivéve Harry-t, hiszen ő már látta eleget –, hogy szemügyre vegyék a szigetet, amely ijesztően lassan tűnt elő a sűrű ködfátyolból. Eleinte csak a köralakja látszott, majd ahogy egyre jobban közeledtek hozzá, úgy tűntek fel a fák, a bokrok, a különféle apró részletek a kora esti szürkületben. És persze maga a birtok. Lord Angus McShane egyedüli tulajdona volt az egész sziget, ezért a rajta lévő összes épület az ő birtokát képezte. Kastélya a sziget legmagasabb pontján helyezkedett el. A látványa egyszerre volt lenyűgöző, és félelmetes, amint a szobákból kiszűrődő lámpafények előbb sejlettek fel, mint maga az épület. Megjöttünk. – felelte Harry, és a rozzant kikötő irányába kezdte kormányozni a kis hajót.
