Kiadás éve: 2008

Műfaj: Grindie/Indie rock

Ezt hallgasd meg: That Boy That Girl

Most egy kicsit bulizósabb irányba vezetném az olvasókat. Remélem nem probléma. A Hadouken! neve egyeseknek onnan lehet ismerős, hogy a Street Fighter videojátékban egy speciális mozdulat neve is volt. Ezen kívül egy olyan angol zenekar is akik letagadhatatlanul kockák de legalább ennyire jól értenek ahhoz is amit csinálnak. És itt most a 21. század indie zenéjére gondoltam. Persze a The Prodigy hatás is megtalálható a dalokban (említett zenekarra utal még az album elnevezése is amely pluszban még a Generation X könyvre is kikacsint...) csak úgy mint a különféle prüttyögés, pittyegés, megannyi 8 bites hang. Mindez indie zenére helyezve, bár mivel a szövegek sokkal inkább tendálnak a rap irányába mint a klasszikus rock felé, inkább a grindie kifejezést használnám rájuk. Persze csak az első album kapcsán. Utána a banda már váltott és sokkal inkább az elektronikus irány felé vették az irányt. Lehet vitatkozni, hogy ez jót tett-e nekik de tény, hogy mostanra Anglia egyik legfelkapottabb zenekarává léptek elő. A Music for an Accelerated Culture a legújabb konzolgeneráció (PS3/X360/Wii) idején jött és megragadott valami olyasmit amit úgy lehet nevezni: a kor szellemisége. Remekül elkapta azt a hangulatot amely még mind a mai napig tart. Hiszen nézz körül a világban. A fiatalok buliznak, piálnak, szívnak és kufircolnak. Mindez pedig teljesen természetes lett. Persze akinek nem inge, az ne vegye magára de mindenesetre az tény, hogy nagyot változott a világ. A Hadouken! pont az ilyen témákról szövegel és teszi mindezt azért annyira hitelesen mert maguk a zenekar tagjai is mind-mind fiatalok, akik szintén nem vetik meg sem a piát, sem a füvet és tuti, hogy minden pénteken ott csápolnak valami new rave/indietronica bulin. Az album ezt festi meg a hallgató előtt. A Get Smashed Gate Crash nyitja magát az albumot és egyben a bulit is. Azonnal belecsap a lecsóba, nincs felvezető intro (pedig én nem vettem volna rossz néven egy kis 8 bites ökörködést albumnyitónak). Rögtön itt felfigyelhetünk a dalszövegek sokszínűségére és hétköznapiságára. A frontember a mindennapokról vakerál, nem fonja hagymázas tőmondatokba mondandóját. A rá következő That Boy That Girl a mai napig az egyik legjobb H! (így rövidítik a Hadouken! nevet) sláger odaszólogatós szöveggel:

That boys a Hoxton Hero,
Skinny fit jeans and dressed in pink,
How he dresses I care zero,
As long as he don't steal my drink.

That girls an Indie Cindy,
Lego haircut and polka-dot dress,
I don't care if she thinks she's indie,
How she's different is anyones guess.

Ügyes. Mindez mellé pedig olyan zenei aláfestést kapunk, hogy anyánk mindjárt átszól a kisszobából, hogy nyomjuk ki a konzolt. Komolyan, annyira jól összepasszol a 8 bites hangzás és az indie rock, hogy az már fáj. A videojátékos vonatkozások eztán sem hagynak alább, a Game Over már címében is erre utal. Említésre méltó még, hogy a H! sosem spórolt a káromkodásokkal, magasról téve arra, hogy így biztosan nem fogják játszani a számaikat a rádiók (tévedtek, mert főleg a BBC Radio 1 eléggé sokat nyomatta őket...). A Decleration of War sem rossz de az utána következő Mr. Misfortune jobban megmarad az emberben. Lassú szám pedig még nem is volt az albumon eddig. A Crank It Up ha lehet ilyet mondani (írni) még jobban fel is pörgeti a hangulatot. Nem másolom be az egész dalszöveget, legyen elég annyi, hogy kiemelik az átlagból az olyan említések mint az MSN amelyet én egyetlen más előadótól sem hallottam még. Pont azért szeretem ennyire a Hadouken!-t mert képes a mai kor nyelvén szólni. A What She Did és a Driving Nowhere (ami már enyhén belassult) után a Liquid Lives foglalja össze röviden és tömören, hogy milyen életérzést is képvisel a H! csapata. Party party hátán, közben pedig "drink, smoke, fuck, fight". A dob meg közben majd szétrepeszti a fejünket.

A Spend Your Life című számot bármikor szívesen lejátszanám egy munkaügyi központban, a záró Wait For You pedig kellemesen letisztult, lassú folyású darab. Ha egy tisztán akusztikus számot tettek volna be zárásként, azzal hazavágták volna az egész albumot (ugyanez például a Franz Ferdinand Tonight című lemezénél épphogy tökéletesen működött). Örülök, hogy végre megismertethettem veletek ezt a lemezt. Számomra sok szempontból klasszikus. Több százszor hallgattam már de sosem tudok ráunni. Ugyanígy vagyok például a Kasabian zenekar Velociraptor! lemezével is. A Hadouken! esetében az mindenképpen említésre méltó, hogy tényleg a mai kor nyelvén szólnak. Szövegileg és hangzásilag is. Nagyon sajnáltam azonban, hogy a második albumukkal (For The Masses...enyhe utalás a Depeche Mode-ra) elkezdték erőltetni a The Prodigy -féle tisztán elektronikus vonalat és szinte teljesen maguk mögött hagyták az indie zenét. Meg is lett a böjtje, csaknem mindenhol rendesen leszerepelt az album. Én sem kedvelem, vannak rajta jó számok (mint például a Sims3-ba is bekerült M.A.D., vagy a Play The Night) de összességében csalódás. Nem úgy mint a Music for an Accelerated Culture. Ez a H! egyik csúcsteljesítménye. Akkor is töltsd le ha csak klasszikus zenét hallgatsz. Egyszeri fiatalságod aláfestőzenéje ez.

Értékelés: 9/10

Már közzé tettem itt az Öreg házas sztorit de azt még talán nem említettem, hogy annak idején volt egy pályázat is amelynek keretében az olvasók küldhették be a maguk befejezését a történetet illetően. Ezek még mind a mai napig megvannak talonban a gépemen és alkalomadtán majd közzé is fogom tenni őket, azonban most elolvashatjátok Bandi a hegyről cimborám (akivel együtt alkotunk a mostmegmondjuk.blog.hu felületén is) változatát amely egyébként a győztes pályamű lett anno. Fogadjátok szeretettel:

A tavaszi hóolvadást már csak néhanapján szakították meg éjszakai hidegek. Mint minden március elején, az öreg Bill Peterson most is előásta a garázs mélyéről a különféle szerszámokat, hogy elvégezze a ház körül azokat a javításokat, amiket a hosszan tartó téli fagyok okoztak az elmúlt hónapok alatt. Amikor a kerek képű férfi a barna színű kezeslábasában először indult a hólétől még lucskos hátsó kertbe az egyik szombat reggelen, majd ott először a pinceablakokat szemügyre véve négykézlábra ereszkedett, szakasztott olyan tűnt, mint egy óriásira nőtt, pufók mezei pocok, ami élelmet keresve bújt elő a vackából az első langyos, tavaszi napsütésre.

Előszó: Szintén egy régebbi irományom, amely eléggé durva lett. Néhány elemében az Öreg házas sztorira emlékeztethet de összességében egy naturalista, véres kertvárosi mese. Jómagam is kertvárosban élek ezért könnyedén tudok írni erről a környezetről, a többit pedig a képzeletemre bízom. Így született meg ez az olvasmány is amely ugyan nem a csúcspont eddigi pályafutásom során (persze a csúcspontként említett novella is sorra fog majd kerülni...) de mindenképpen egy fontos alkotás.

Beesett arcú, kórosan sovány fúcska állt félmeztelenre vetkőzve a dohányfüsttől bűzös, fülledt nappaliban. Ő volt Bagó, a 16 éves kertvárosi srác, akinek gúnynevét még 6.-ban ragasztották rá az osztálytársai, csak úgy heccből. Élénken emlékszik még arra az évre, hiszen több fontos dolog is történt akkor: először is abban az évben nyerték meg a spanyolok az EB-t, aminek Bagó hihetetlenül örült, hiszen végig Fernando Torresnek, és a többieknek drukkolt. Imádta a focit, járt külön edzésekre is iskola után, és a tv-ben sem hagyott volna ki a világért sem egy-egy rangadót. Másodszor is, abban az évben szívott bele először egy cigarettába, és majdnem elhányta magát ott helyben – akkor Robi, a barátja (és padtársa) kijelentette, hogy megtalálta a megfelelő gúnynevet barátja számára. Így született meg Bagó, aki aznap két csomag mentolos rágót is betömött a szájába, miközben hazafelé tartott a nyári napsütés tikkasztó melegében. Nagyon félt attól, hogy édesapja megérzi rajta a dohány szagát, és kérdőre vonja majd. Szegény Bagó, sohasem tudott jól hazudni, így félő volt, hogy elkotyogja tettét, aminek nemcsak ő, de az osztálytársai is kárát látták volna. Szelíd, nyugodt embernek tűnt a fater, és jobbára az is volt – kivéve mikor engedett a csábításnak, és az alkohol örömeiben találta meg pillanatnyi boldogságát. Akkor teljesen más emberré változott. Arca eltorzult, és amellett, hogy kiabált, még tört-zúzott is – aki pedig az útjába került, az örülhetett, ha egy gyenge pofonnal megúszta a borgőzös ámokfutást. Nos, a harmadik dolog pedig, ami abban az évben különösen fontosnak találtatik (és kiemelkedik a többi, kevésbé fontos esemény közül), az pediglen az volt, mikor előkerült az utca végén lakó öreg Laci bácsi unokájának holtteste. Szegény gyermeknek már hónapokkal azelőtt nyoma veszett, és bár a környéken mindenki reménykedett, hogy egyszer csak előkerül, sokáig sehol sem találták.

Robot vagy? Nem, legalábbis én nem hiszem. Hiszen ha ráleltél eme blogra, akkor csak tudsz valamit. És nem a kibaszott Facebook előtt töltöd a fél napodat, olyan böszmeségekről posztolva mint például, hogy a múlt vasárnap buli volt és mennyien eljöttek, de Laci mondjuk pont nem volt ott ami nagy kár, mert...mert nagy kár, na. Nem kell magyarázni. Laci úgyis belájkolja fél órán belül. Azért csak olyan későn mert épp valami netes játékkal múlatja az idejét és nem ér rá naprakésznek lenni. Mindegy. Egy kissé elkanyarodtam a témától. Szóval a robotok. Írtam már róluk korábban is. Eszméletlen mennyien vannak. Mennek, mennek, mendegélnek. Végzik a napi kis dolgaikat szolgamódra. Sosem állnak meg egy fél órára, sosem merengenek el azon, hogy milyen szép is lehet a naplemente. Hiszen nem is látják. Frankó dolog ez a naplemente is. Ezt is csak az látja, aki látni akarja. A többi meg magasról tesz rá.

YouTube regisztráció. DNS-mintát hol adjak?

Irtózom a mű emberektől. Ők a robotok azon spéci ágazata, amely megpróbál azzal kitűnni az ''átlag'' közül, hogy magát mutogatja a világnak. Ide nézzetek baszki, hogyhogy engem még nem néztetek meg?! Hiszen ők az alfák és az omegák egyszerre. A tökéletesek. Egy tökéletes világban. Legalábbis ezt hiszik magukról. Márkás cuccok, kigyúrt test, kézben a legmenőbb okostelefon. Ez már valami. Az Audi TT meg épp itt parkol a sarkon, gyere lesd meg. Nem tetszik? Hát nincs neked ízlésed?

De igen, van. Csak más mint ezeknek a mű akárkiknek. És a nőkről még nem is írtam. Pedig bőven lenne mit. Műanyag hatást keltenek, de nem a szilikonnal jócskán feltöltött melleik miatt. Lényük egésze kirí a tömegből, mintha egy nyálas amerikai filmből léptek volna ki ahol mindenki luxus körülmények között él és semmivel sem törődik. Mert bizony az empátia az még hírből sem ismert eme példányok szemében. Én kérek elnézést, hogy 500.000 forint alatt keresek és nem a tévé, meg a honi celebvilág határozza meg az életemet.

Sosem állnék be a sorba. Sosem lennék marha aki unottan kérődzve halad a futószalagon a vágóhíd kapuja felé. Az élet rövid, ez tény és való. Az a nem mindegy, hogy hogyan éljük végig. A sorba beállva, robot módjára avagy egyéniségünket megőrizve, fontos dolgokat az asztalra téve. Mert azt én például nem tartom fontosnak, hogy kétajtós szekrénnyé gyúrjam ki magam, avagy hogy márkás sportkocsi parkoljon a garázsomban (nincs is garázsom, hehh...). Nem akarok gazdag sem lenni, mert a sok pénz előbb vagy utóbb teljesen meghülyíti az embert. Női fejjel meg nem tudok gondolkodni, de gondolom ha Te, kedves olvasó, nő vagy akkor nem azt tartod fontosnak az életedben, hogy havonta plasztikáztass magadon valamit, vagy hogy cuki kis öleb nyáladzzon a karodban miközben éppen a szoliba tartasz.

Én csak nyitott szemmel járok a világban.

Bízom benne, hogy Te is.