Előszó: ez egy elég régi irományom és azt hiszem valami durván depis filmet néztem meg előtte. Talán épp a Komfortos Mennyország című Peter Jackson filmet amelyet tudom, hogy sokan megvetnek de szerintem igenis jó film. Nem éppen vidám (sőt!), de jó film. Szóval valahol ennek hatása is közre játszott abban, hogy eme iromány ilyen búskomor lett. Nomeg persze ott van még az a tény is, hogy előszeretettel írok komorabb témájú olvasmányokat mintsem szivárvány-hányós böszmeségeket. És ez így van jól.
Semmi, azután nem lesz semmi. Legalábbis nekem nem lett. Ugyanúgy itt vagyok még, és nem mentem sehová. Nem szabad elhinni mindent, amit hallasz. Hiába ültetnek el hamis képzeteket a fejedben a mozifilmek, meg a filmsorozatok, avagy a tv-műsorok. Nem lesz semmilyen önmaga felé húzó fény, halott rokon hívószavai, vagy misztikus túlvilági átjáró. Legalábbis nekem semmi ilyesmi nem adatott meg – ugyanúgy tudatomnál vagyok, mint azelőtt, hogy meghaltam. Csak éppen körülöttem változtak meg a dolgok, nem is kicsit. Egyrészt itt van ez a sok-sok víz. Bűzös, zöld, zavaros, sötét víz. Mindenféle izé, akármi és valami úszkál itt mellettem: papír foszlányok, halott bogarak, növénydarabok, uszadékok, és még megannyi érdekes dolog. Kinyúlnék értük, de nem engedelmeskedik a kezem. Mondjuk ha jobban belegondolok, még ha tudna is engedelmeskedni, a biciklilánc akkor sem engedné. De ez egyéni probléma. Másrészt itt nagyon egyedül is érzem magam. Furcsa innen a mélyből felfelé kémlelni, hátha láthatok valami mozgást. A múltkor például egy kutya úszkált odafenn – azt hiszem a gazdája véletlenül túl messzire dobta a kutyus játékszerét, és az itt landolt, a vízben. Az a kutya nem volt szívbajos, rögvest az imádott játékszere után vetette magát – szerintem még élvezte is, hogy kicsit pancsikolhat ebben a szutykos vízben.
Hát most nézd meg a fenti képet – nem gyönyörű? Ilyesminek tartják az emberek a Túlvilágot, ahol régóta halott rokonaikkal, és ismerőseikkel találkozhatnak végre. Ahol megszűnik az idő, mint fogalom, és az örökkévalóságig együtt maradhatnak apák, és fiaik, anyák, és lányaik, szerelmesek, és legjobb barátok. Tényleg csodálatos lehet – itt viszont semmi ilyesmi nem történt. Na jó, talán egy ilyen módon bekövetkezett halál után nem is várhatnék mennyei boldogságot, de azért titkon vártam valamiféle katarzist, ezt be kell vallanom neked. Furcsa volt, igen ez a legjobb szó erre: furcsa. És mielőtt megkérdeznéd: fájt, igen nagyon fájt…kb. fél percig. Utána már nem éreztem semmi fájdalmat, csak egy kicsit kaparta még a sok uszadék a torkomat, amiket hirtelenjében lenyeltem. Fúj, bele sem merek gondolni, mi minden ment le a gyomromba. Bár, ha így jobban szemügyre veszem az élettelenül lebegő testemet, bizony be kell ismernem, hogy vízihullaként nem nyújthatok valami bizalomgerjesztő látványt. Fúj, vajon én is olyan felpuffadt, eltorzult hulla lehetek, mint amilyeneket a Helyszínelőkben látni? Szerintem a saját arcomat már én magam sem ismerném fel. A ruháim már rég foszlásnak indultak, amit különösen sajnálok, mert ezt a pólót még egy Szigetes koncert alkalmával szereztem, és nagyon nagy becsben tartottam. A nadrágomért nem kár, sosem kedveltem ezt a nacit, mert – dacára annak, hogy jól állt – mindig is szorított. A cipőim…nos, a cipőim sajnos elúsztak, mikor leváltak a lábamról, ami jelentősen összement idelenn. Néha azon gondolkozom, hogy vajon a lakáskulcsom benne van-e még a nadrágom zsebében, és ha igen, akkor mennyire rozsdásodott már meg? Kicsit? Nagyon? Közepesen? Komolyan kedvem lenne lenyúlni, és kivenni, hogy vessek rá egy pillantást, csak hát ugye a végtagjaim már nem engedelmeskednek nekem. Hiszen én már csak a Tudat vagyok, vagy ha úgy tetszik: a Lélek. Egy élettelen holttestbe börtönözve, ki tudja még meddig.
