SPOILERES TARTALOM!

A Narcos a manapság futó egyik legjobb, egyben legrelevánsabb sorozat, amely valaha képernyőre került. Kendőzetlenül mutatja be a kábítószerkereskedelem pénzzel és erőszakkal kikövezett történelmét, informatív, ám egyben rendkívül jól megírt cselekménnyel is operál, hogy az átlag-néző számára is befogadható legyen. A Narcos betekintést enged egy nagyon kényes témába, provokatív jellege miatt pedig világszerte nagy rajongótábort épített ki. Nekem is egyik legnagyobb kedvencem a sorozat, korábban talán a Fargo volt még, ami ennyire elkapott és egymás után daráltam a részeket. Az első két évad a Medellín-kartell híres vezetőjéről, Pablo Escobarról szólt, akit Wagner Moura annyira zseniálisan alakított, hogy öröm volt nézni minden egyes arc-rezdülését, amit a kamera mutatott. Viszont mellette tökéletes választás volt még az Escobar nyomában loholó két DEA ügynök szerepére Boyd Holbrook (Logan, Predator) és Pedro Pascal (Trónok harca) kettőse is. A második évad Escobar bukásáról szólt, ehhez mérten igen feszesre és izgalmasra sikeredett, a harmadik pedig az ő árnyékából kinövő Cali-kartellről. Én azon kevesek közé tartozom, akiknek tetszett a harmadik évad is, szerintem külön kiemelendő Jorge (Matias Varela) játéka, és ahogy az első kettő, úgy a harmadik is szolgáltatott emlékezetes pillanatokat.

Vigyázz, spoilerek!

A Nyomtalanul egy 1988-ban készült holland-francia filmadaptáció Tim Krabbé "The Golden Egg" című novellája alapján, középpontjában pedig egy rejtélyes eltűnés áll. Nagyon kedvelem az ilyesfajta thrillereket, a Nyomtalanul (mely Franciaországban "L'homme qui voulait savoir" címmel került a mozikba) pedig több mint 30 éves kora ellenére mind a mai napig egy megrázó, ám egyben rendkívül elgondolkodtató alkotás, amit mindenkinek látni kéne.

Egy első ránézésre is tökéletes szerelmespár, Rex és Saskia nyaralni mennek a napsütötte Franciaországba, majd valahol útközben megállnak egy forgalmas benzinkútnál kipihenni az út fáradalmait. Rex a kocsinál marad, Saskia pedig bemegy a botba üdítőt és egyéb apróságokat venni - ám soha többé nem kerül elő. Rex egyre kétségbeesettebben kutatja párját, azonban úgy tűnik, a nőnek végleg nyoma veszett. Évekkel az eltűnés után Rex-et felkeresi egy Raymond nevezetű alak, aki azt állítja: pontosan tudja, hogy mi történt a lánnyal és ha akarja, elvezeti hozzá a férfit. Rex rááll a dologra, és bár sejti, hogy az egészből már semmi jó nem sülhet ki, mégis az ismeretlennel tart, hogy végre pontot tehessen az ügy végére és választ kapjon arra a kérdésre, ami már évek óta egyre kínozza: hová tűnt Saskia?

Tavaly nálam egyértelműen a Hereditary lett az év horrorfilmje, amihez az indonéz Pengabdi Setan eléggé hasonlatos. Itt is adott egy család, majd egy váratlan haláleset - Ari Aster filmjével ellentétben nem ezzel nyitunk, kicsit később következik be -, majd még egy tragédia, és hamar előbukkannak a paranormális, megmagyarázhatatlan jelenségek is. A család egyedül ápolja a valaha szebb napokat megélt egykori énekesnő nagymamát, aki mostanra egy beszélni képtelen, magatehetetlen, ágyhoz kötött beteg lett. Ha bármit szeretne, csupán megrázza kicsiny fém csengőjét és ebből a család többi tagja már tudja, hogy menni kell segíteni. Aki valaha is ápolt otthon beteget, az pontosan tudja, hogy bármennyire is nemes cselekedet mindez, egy idő után nyűggé válhat. A Pengabdi Setan szépen reflektál erre: a család nagyon szereti a nagymamát, mindent megtesznek érte, de halálára mégis fel vannak készülve. Igen ám, de a mama másnap visszatér a túlvilágról és kezdetét veszi a rémálom.

A Pengabdi Setan a Hereditary és a The Conjuring filmek által kitaposott ösvényen halad, azaz a nyomasztó hangulatra és a minél váratlanabb ijesztgetésekre építkezik. És az az érdekes, hogy mindez működik: a film valóban félelmetes, telis-tele van jobbnál-jobb jumpscare jelenetekkel, holott egy ismeretlen indonéz műről van szó. Kapásból tudnám említeni például a nagyobbik fiú, Tony kapcsolódó jelenetét, kinek szokása volt a beteg nagymama hajának fésülése. Már rögtön a temetést követő második éjjelen a jól ismert csengő hangjára lesz figyelmes és lassan egy rekedtes, suttogó hang kúszik mellé a sötétbe: "Tony...Tony...Tony..." A srác hallgatózik, de senkit nem talál a szobában. Ekkor a kamera hirtelen elmozdul a sarokba, ott egy torz árny áll és üvölti: "FÉSÜLD MEG A HAJAM!!!" Jumpscare, de veszettül jól működik. És a film tele van hasonlókkal, amik miatt ijesztgetések terén simán odatehető James Wan, avagy Mike Flanagan filmjei mellé, tényleg kisujjból kirázza ugyanazt a színvonalat.

A "Madarak a dobozban" elnevezésű Josh Malerman regény ugyan nem lett modern klasszikus, de igen szép sikereket ért el (egyébként már nálunk is kapható!), a megfilmesítés joga pedig eleinte a Universal-nál volt, akik Andy Muschietti (AZ) rendező kezébe adták volna az alapanyagot. Ebből végül az lett, hogy a projekt a Netflix-nél landolt, a rendezői székbe pedig Susanne Bier (a BBC -féle Éjszakai szolgálat) került. Főszereplőnek mindjárt itt van Sandra Bullock, aki a limonádé-vígjátékok és habkönnyű romantikus filmek után azért már párszor bebizonyította, hogy tud színészkedni (például: Ütközések, Gravitáció), de a mellékszerepekbe is olyan nagy nevek kerültek, mint Sarah Paulson (AHS) vagy épp a jó öreg John Malkovich. Impozáns szereplőgárda, jó alapanyag, nade milyen lett maga a film?

Az alaptéma megint a következő: beköszönt az apokalipszis. Szerencsére azonban nem a lerágott csont kategóriát láthatjuk, az emberiség ezúttal sokkal rejtélyesebb módon pusztul ki, mintha mondjuk megelevenedő zombik vagy idegen planétákról érkező gyarmatosító idegenek lepnék el az utcákat. A Bird Box nagyon okosan csinálja, hogy nem mutatja meg a lényeket, melyekre ha valaki ránéz, azonnal öngyilkos lesz. Eredetileg egyetlen jelenetben megmutatták volna őket, de ezt szerencsére a stáb elvetette. Itt jegyezném meg, hogy jobb is, hiszen az olvasottak alapján meglehetősen viccesre sikeredett a végeredmény. Szóval a Bird Box nem mutat meg semmit, aki azt várja, hogy premier plánban láthatjuk a fajunk pusztulásáért felelős kreatúrákat, az csalódni fog. De éppen azzal válik ez a pont a film erényévé, hogy meghagyja találgatni a nézőt. Hitchcock óta ismeretes, hogy attól félünk igazán, amit nem látunk, nincs a szemünk elé tárva. Ez a Bird Box esetében hatványozottan igaz és bár a film háromnegyedénél rajzok formájában találunk utalásokat, a lények végig rejtve maradnak, közeledtükre csak a feltámadó szél és a falevelek tánca utal.