Gaspar Noé még mindig az egyik legizgalmasabb rendező manapság, aki ha új filmmel jelentkezik, akkor abban biztosak lehetünk, hogy vagy egy totális káoszba forduló drogos tripre (Enter The Void), vagy a különféle emberi kapcsolatokat a hideg boncasztalon darabjaira szedő, polgárpukkasztó drámára (Irréversible, Love) van kilátás. Legújabb filmje, a Climax nem kapott különösebben nagy hírverést, valamiért mellettem is simán elment, csak mikor már kinn volt pár hónapja, akkor találtam rá kíváncsiságból, mert az előzetest láttam, tetszett is, a filmet dettó vártam, de egyszerűen annyira nem kapott hátszelet itthon, hogy meg is feledkeztem róla. Aztán csak eljutottam odáig, hogy megnézzem végre.

Bár filmjei eleve rettenetesen életszagúak, a Climax ténylegesen a valóságból merít: a történet 1996 telén esett meg Franciaországban. Egy világtól elzárt, távoli táncstúdióban járunk, ahová egy csapat táncos érkezik próbálni, és persze partizni. Az események azonban kész pokolraszállássá válnak, mikor valaki LSD-t kever a felszolgált italba, és mindenki olyan durva pszichedelikus tripet kezd átélni, hogy a feje tetejére áll az egész világ, a barátságok felbomlanak, a táncosok egymás ellen fordulnak, a tettlegességig fajuló viták közepette pedig már vér is fog folyni. Szörnyen intenzív a film, amint az LSD elkezdi megtenni hatását, és felpörögnek az események, úgy kezdünk mi is elveszni a téboly végeláthatatlan útvesztőjében, miközben a hangfalakból ütemesen zeng Aphex Twin (Windowlicker), a Daft Punk (Rolling & Scratchin'), a Soft Cell (naná, hogy a Tainted Love), vagy épp Giorgio Moroder (Utopia), de az Angie a The Rolling Stones-tól sem ütött még ekkorát fináléban. A zenei felhozatal izgalmas, és remek alapot szolgáltatnak az őrület felé vezető, droggal kikövezett úton, amihez Noé kedvenc operatőre, Benoit Debie ismét parádésan asszisztál: a kamerakezelés tökéletes, a táncok és az egy snittes jelenetek annyira szépen vannak fényképezve, hogy ilyet csak a legnagyobbak tudnak. Én személy szerint már csak a fényképezés és a koreográfia miatt is simán odailleszteném a filmet 2018 másik nagyszerű filmje - mely témájában is hasonló, sőt, itt utalást is kapunk rá egy VHS kazetta formájában - a Suspiria remake mellé.

Az epizodikus kalandjátékok a Telltale -féle alkotások után eléggé megszaporodtak, elég csak a méltán híres Life is Strange sikerét megnézni, melynek második szezonja épp fut (én is játszom, szintén zseniális!), de ezek mellé csatlakozott nemrégiben a The Council is. Már megjelenésekor felkeltette a figyelmemet, csak sajnos pont akkoriban értem a végére a Black Mirror botrányosan rossz történetének, ezért egy ideig hanyagoltam a modern kalandjátékos témát, és a régebbi klasszikusok felé fordultam (mind a Day of the Tentacle Remastered, mind a Full Throttle Remastered 100%-ra kipörgetve egy hónap alatt). De aztán jött egy szokásos leárazás a PlayStation Store-on, és úgy döntöttem, hogy nem várok tovább.

Itt volt az ideje megnézni, vajon mit tud a sokat ígérő The Council.

Többszöri végigjátszás, és 100% (platina) után azt hiszem reális képet kaptam róla.

Innentől spoileresen folytatom!

A 18. században járunk. Főszereplőnk Louis de Richet, aki eltűnt édesanyját keresvén érkezik az angol nemes, Lord Mortimer birtokára, egy távoli, rejtélyes szigetre. De nem ő ám az egyedüli vendég ezen a távoli, tenger közepén álló helyen.  Mortimer a világ minden tájáról meghívott néhány fontosabb embert, akik között ott van Napóleon és George Washington is, az Egyesült Államok akkori elnöke. Az impozáns társaságba Louis rögvest beilleszkedik, ám egyre különösebbnek tartja a tényt, hogy édesanyja szinte minden előjel nélkül tűnt el a birtokról és sehol nem találja őt senki, ami már csak azért is fura, mert egy parányi szigeten járunk. Fontos megjegyezni, hogy Louis és az anyja, Sarah de Richet is mindketten tagjai a The Golden Order nevű, okkult ereklyék felkutatásával foglalkozó titkos szervezetnek, mely elsődleges szerepet játszhatott Sarah eltűnésében. Louis hamarosan rejtett nyomokra bukkan, melyeket anyja azért hagyott hátra neki, hogy titkon elvezesse őt hozzá. Feladatunk ezen nyomok követése, és az elénk állított, igen körmönfont fejtörők megoldása (a festményes + bibliai idézetes vitte a prímet nálam!), hogy minél közelebb kerülhessünk az igazsághoz. Igen ám, de közben a többi vendégről sem szabad megfeledkeznünk, hiszen nyomozásunk alatt igen intenzíven történnek az események az előkelő kastélyban.

Az író-rendező Nicolas Pesce debütáló filmje, a fekete-fehér képi világgal és rettenetesen sötét hangulattal operáló Anyám szeme (The Eyes of My Mother) hozzánk is eljutott szerencsére, azonban épp nehezebben befogadható mivolta miatt nem lett közönségsiker. Pedig a film a maga módján tökéletesen hozta a Hitchcock éra, a '40-es és '50-es évek thriller mozijainak és a modern, művészi, ám sokszor lelkileg borzasztóan megviselő horrorfilmeknek a tökéletes egyvelegét. Mindenképp borítékolható volt, hogy Pesce nem adja alább, és vélhetően a következő filmjével is maradandót alkot majd. A kérdés már csak az: valóban maradandó élményt nyújt a Piercing, avagy labdába sem rúghat az Anyám szeme mellett?

Az alaptörténet nem saját, a készítők Ryū Murakami azonos című regényét dolgozták fel. Murakamiról érdemes tudni, hogy a Meghallgatás (Audition) is az ő műve, melyből pedig Takashi Miike forgatott felkavaró filmet 1999-ben. Szóval a Piercing főszereplője Reed (Christopher Abbott), egy jóképű, sikeres üzletember, akinek szerető felesége és egy aranyos kisbabája van. Látszólag megvalósította az amerikai álmot, azonban Reed nem éri be ennyivel: ölni akar. Többször eltervezte már a tökéletes gyilkosságot, kinézte a hotelt amiben elköveti majd, és rengeteget gyakorolt rá. Áldozatnak egy prostituáltat szeretne, akit S/M játék ürügyével kikötözhet az ágyhoz, majd kloroformmal elkábíthatja és végezhet vele. El is érkezik a nagy nap, Reed elbúcsúzik családjától és "üzleti ügy" címszó alatt elutazik a hotelbe, ahol aztán elvégzi az utolsó simításokat, majd telefonál. Igen ám, de arra nem számít, hogy a kiérkező prostituált, Jackie (Mia Wasikowska) zavarodottabb elméjű, mint ő maga.

Előadó: Bring Me the Horizon

Megjelenés dátuma: 2019. január 25.

Kiadó: RCA Records

Műfaj: Dark pop / Elektronika

Ritkán kap annyi savat zenekar, mint amennyit a BMTH kapott az új lemez, az Amo első dalainak közzététele idején. Itt már nyomokban sincs metalcore, a keményebb hangzás végleg a múlté lett, és Oliver Sykes és a zenekar többi tagja egészen más irányba kezdett továbbmenni a BMTH jövőjét illetően. A rock már csak finoman meghúzódik a háttérben, az előtérbe az elektronika, a trap, és a dark pop tolakszik. Ettől kevesebb lenne a BMTH? Nem igazán. A múltban ragadt rajongók - akik még manapság is a Suicide Season időket éltetik - persze otthon fenik a kaszáikat, hiszen ez a banda már nem az a banda, akiket megismertek. "Elmentek szar populáris irányba!" - lehetne mantrázni időtlen időkig, de a helyzet sokkal árnyaltabb: a BMTH felnőtt saját magához, kinyitottak bizonyos kapukat az alkotói szabadság felé, és teljesen más módon ugyan, de ugyanazokat az üzeneteket közvetítik, amiket 2006 óta megszoktunk. Az Amo ebből a szempontból rendkívül fontos mérföldkő karrierjükben.