Az első komolyabb horrorjáték amelyet életemben először végigrettegtem, az a Blair Witch Volume I: Rustin Parr volt, még valamikor 2001 környékén. Teljesen magával ragadott a hangulata, a látványvilága és a baromi creepy története, ami igen szépen kapcsolódott az Ideglelés c. filmhez. Csak sokkal-sokkal később tudtam meg, hogy a játékban számomra fura karakterek (Stranger) és helyszínek (Spookhouse) mind-mind a fejlesztők korábbi játékából, a szintén remek Nocturne-ből származtak. Persze ezek engem már egyáltalán nem érdekeltek onnantól fogva, hogy a főszereplő detektív hölgy betette a lábát Burkittsville - régebben: Blair - koránt sem barátságos városába és kezdetét vette a rémálom.

Azóta megannyi horrorjátékkal játszottam már, de csak néhányra tudnám azt mondani, hogy valóban félelmet váltottak ki belőlem. Az egyik mindenképp az Amnesia: The Dark Descent, mely a mai napig a legnagyobb kedvenceim között van, nem mellesleg pedig bevezetett egy olyan új játékmechanikát (az ellenfelek ellen nincs fegyver, vagy elbújsz vagy elfutsz), ami megszámlálhatatlan hasonszőrű indie horrort fialt és hála a YouTube közösségi felületének, egymás után születtek a facecam ijedezős videók. Ebbe a sorba állt be később a Slender, az Outlast, az Alien: Isolation, de még valamennyire a Resident Evil VII is, bár utóbbinál már erősen érezhető volt, hogy a Capcom új üdvöskéjét VR-készülékekre fejlesztették. Az Amnesia mellett még az Alien: Isolation és később a zseniális Layers of Fear volt képes engem maximális szinten paráztatni, de később már nem sok hasonló programmal találkoztam.

Ismét eltelt egy év, számomra meglehetősen mozgalmasan. Jött egy csomó új film, sorozat, könyv, képregény, zene, meg videojáték és bevallom, mindre nem is volt időm, de azért szorgosan kigyűjtöttem azokat, amik ebben az évben a leginkább tetszettek nekem. Kezdjünk is hozzá:

Filmek:

Az év csalódása: Venom

Én alapvetően kerülöm a képregényfilmeket, de a Venom érdekelt, hiszen gyerekkoromban rajongtam a karakterért. Örültem, amikor bejelentették, hogy Tom Hardy és Riz Ahmed is benne lesz a filmben, a mosoly azonban hamar lefagyott az arcomról, mikor kijött az első előzetes. Konkrétan egy audiovizuális hányásnak tűnt az egész, béna történettel, egy helyét nem találó Hardy-val és olyan bődületesen gagyi CGI-látvánnyal, hogy attól még a '90-es évek végi videojátékos átvezető animációk is elszégyellnék magukat. Fikarcnyival sem lett jobb a teljes, PG-13-as korhatárbesorolást kapott film sem, de legalább pontosan azt kaptam, amit vártam: egy lelketlen, összecsapott, fájóan béna kivitelezésű, tizenéves gyerekekre behatárolt katyvaszt, ami újratervezett eredettörténetként még viccnek is rossz.

Az év meglepetése: Upgrade

Sosem gondoltam volna, hogy Leigh Whannell annyi horror után merész kitérőt tesz a sci-fi irányába, de az Upgrade durván rám cáfolt. Hab a tortán, hogy mindehhez megnyerte főszereplőnek aktuális kedvencemet, Logan Marshall-Green-t, aki a Prometheus idején talán még nem volt több, mint a szegény ember Tom Hardy-ja, azonban a Quarry (Préda) sorozat óta egyre jobban jön fel, és abszolút megérdemelten, hiszen egy kiváló színész. Whannell a bosszúfilmes koncepciót a nem túl távoli jövőbe helyezte, a neonfények és lepusztult ipari gyártelepek világát pedig jókora adag brutalitással töltötte fel.

Az év legjobb filmje: Mandy

Azt hiszem már az első megtekintés után megfogalmazódott bennem, hogy a Mandy simán az év filmje számomra. Az egész olyan, mint egy lázálom. Tele van tömve szimbolikával, Nicolas Cage évek óta nem tett le ennyire erős alakítást az asztalra, Andrea Riseborough a valóságban szerintem annyira nem, de ebben a filmben valami iszonyatosan gyönyörű, a képi világ, a fényképezés, a beállítások és nem utolsó sorban az idén tragikusan elhunyt Jóhann Jóhannsson éteri, önmagában is élvezetes filmzenéje teszik nálam örök klasszikussá a Mandy-t, ami sokak számára talán túl lassúnak és értelmezhetetlennek tűnik, de ha az ember rá tud hangolódni és képes befogadni az ilyen elvontabb művészfilmeket, akkor ideális választás lehet. Itthon is kiadásra került Mandy - A bosszú kultusza címmel, ami már megint nem tudom, hogy jött össze, kedves hazai fordítók, de annyi baj legyen, a lényeg hogy hozzánk is eljutott ez a remekmű.

Szerettem még:

- Bohemian Rhapsody
- Eighth Grade
- Mission: Impossible - Fallout
- Under the Silver Lake
- The Night Comes For Us

Nem tudom ki hogy van vele, én személy szerint ki nem állhatom a pókokat. Kevés ízeltlábútól irtózom úgy igazán, de a pókszabásúak majd' minden példánya köztük van. A Possum az előzetese alapján klasszikus brit horrornak tűnt, rideg, ködös tájakkal és végtelenül lassú, az atmoszférateremtésre kiélezett történettel. A főszerepben pedig az a Sean Harris, akivel én először a Harry Brown kapcsán találkoztam (ott egy drogfüggő piti gengsztert alakított), majd pedig a Prometheusban, újabban pedig a Mission: Impossible utolsó két részében (csak zárójelben jegyezném meg, hogy amúgy az Utóhatás simán az év egyik meglepetésfilmje). Szóval a főszerepben Harris, az író-rendező pedig Matthew Holness, akinek biztos nem sokat mond a neve, de ez nem véletlen. A Rotten Tomatoes elég szép, 85%-os értékeléssel illette a filmet, szóval kíváncsi voltam, mi újat tud mutatni a Possum így év végén.

Philip antiszociális, zavarodott, minden bizonnyal szociopata személyiség aki bábmesterként kereste kenyerét, azonban valami különös ok miatt hazatér szülőházába, kezében egy jókora utazótáskával, ami egyszerre rejti legféltettebb kincsét és egyben legsötétebb rémálmainak potenciális okozóját. A lelakott, dohos házban már várja őt az öreg Maurice bácsi (Alun Armstrong undorítóan hatásos a szerepben), régi rokona, aki felnevelte őt. Philip minduntalan megpróbál megszabadulni a táskája tartalmától, azonban a felszínre törő elfojtott emlékei rendre megakadályozzák ebben. Gyerekkori szobájának padlója alá rejtve megtalálja régi képeskönyvét, melybe annak idején rajzolt és verset írt. Azonban a vers minden egyes sora valósággá kezd válni, mikor kiderül mit rejt az a bizonyos táska: Philip egyik bábját, melynek pók teste, és emberi feje van. A rettenetesen bizarr kreálmány önálló életet él Philip fejében, a sötétben megelevenedik és szerencsétlen férfi hiába löki egy víztározó mélyére vagy gyújtja fel az udvaron, a báb minduntalan visszatér gazdájához, hogy örökké kísértse.

"Külsőd és jellemed, anorganik még. 
Nem tudom te kellesz-e, vagy csak a nicknév. 
Elég a sorszám, a karakterek. 
Nem kellesz hozzám, hogy veled legyek."
(AKPH - Gondolj már végig / 2010)

A szociális média, a Facebook, az Instagram, a Chatroulette és a Snapchat korában élünk. Az emberek megoszthatnak bármit, az aktuális vacsorájuktól kezdve a nyaralásos képeken át még azt is, ahogy épp a macskájuk alszik. Szépen lassan a pornó is bekúszott a közösségi média felületére, számtalan fizetős live chat szoba üzemel, ahol a felhasználók annyi pénzt költhetnek, amennyit nem sajnálnak, mégpedig azért, hogy láthassák kedvenceiket, amint teljesítik erotikus vágyaikat. Nekem erről a témáról mindig egy klassz modern szintipop szám, a Telepopmusik -féle "Fever" alternatív verziója ugrik be, engedjétek meg, hogy beszúrjam ide:

A Cam a Netflix gondozásában jött ki, ahol idén már landolt az év legjobb horrorsorozata (Haunting of Hill House), a rendező az elsőfilmes Daniel Goldhaber, a főszerepben pedig Madeline Brewer, akit legtöbben A szolgálólány meséjéből ismerhettek, ott alakítja Janine-t, igen meggyőzően. Elöljáróban annyit mindenképp el szeretnék mondani, hogy amit a most 26 éves Brewer ebben a filmben nyújt, az valami egészen elképesztő. Eleve a film remekül van megírva, valóság és rémálom határán egyensúlyozik, de feleennyire sem működne, ha a főszereplő nem alakítana ennyire maradandót, tényleg le a kalappal előtte.

A történet középpontjában Lola áll, aki egy erotikus live chat szobát üzemeltet az FGL (Free Girls Live) oldalon. Élő adásai alkalmával a nézők pénzt (itt tokeneket) küldhetnek, Lola legfőbb célja pedig, hogy elérje az 1. helyet azon a toplistán, ahol rajta kívül több lány is verseng, mindenki egy-egy külön live chat szobával. Ismerve a mai internetes közösséget - beleértve a perverzeket és kukkolókat egyaránt -, a minél nagyobb nézettség érdekében Lolának egyre durvább dolgokat kell bevállalnia (kapásból egy fake torokelvágással indít a film), hogy a ranglistán feljebb léphessen. Anyja előtt titkolja a dolgot, testvére azonban tud róla. És szabályok azért itt is vannak: mindent a szemnek, de hogy a kezed a túloldalon mit csinál, az a te dolgod. Egy nap Lola azt veszi észre, hogy nem tud bejelentkezni FGL-fiókjába, a jelszóemlékeztető pedig nem létező email-címet jelez. Ekkor hirtelen élő adás indul a saját live chat szobájában, ahol épp ő szerepel, ami már csak azért is különös, mert a lány épp teljesen máshol tartózkodik, offline van és teljesen összezavarodott. Ki az a másik Lola, aki megtévesztésig hasonlít rá és éppen online live-ol? Talán csak egy korábbi felvétel, amit valami programhiba miatt újra közvetít az FGL? De akkor ki zárta ki a fiókjából?