Ha a horror műfaján belül vizsgáljuk, akkor a függetlenfilmes alkotások első komolyabb sikere az utóbbi évekből egyértelműen a 2014-es The Babadook volt. A jókora elismerést és szakmai sikereket begyűjtő mozi épp azzal tudta megfogni az embereket, hogy jóval komolyabb volt, mint a mozikban havonta landoló, hollywood-i sziruppal nyakonöntött társai. A The Babadook úgy hozta a frászt a nézőkre, hogy az ügyesen felvázolt - és mögöttes mondanivalót tartalmazó - története hátterében ugyanolyan jumpscare-ijesztgetésekre épült, mint akár egy Démonok között, vagy Insidious film. Számomra ugyanilyen vízválasztó a nem sokkal későbbi The Witch is, amely pedig olyan nyomasztó atmoszférát árasztott magából, hogy a naturalista képi világgal és a hátborzongató zenével karöltve jómagam kétszer, sőt, háromszor is meggondoltam, hogy újranézem-e még valaha (egyébként naná!). Újabban pedig itt van a Hereditary, azaz az Örökség, ami stílusosan sorakozott fel ezen két film mellé.
Rögvest egy temetéssel nyit a film, mert hát mi mással? Ez már önmagában megadja az alaphangulatot, majd fokozatosan megismerjük a családot, akik közül tulajdonképpen csak Charlie, a kislány lóg ki valamennyire, mármint ha a normalitást nézzük. Charlie ugyanis előszeretettel vagdossa le egy halott galamb fejét papírvágó ollóval, majd teszi zsebre, és mintha nem történt volna semmi különös, álldogál tovább nyugodtan a suli udvarán, vagy csokit majszol. Az anya csoportos terápiára járva próbálja túltenni magát szerette elvesztésén, az apa pedig a józan észt, a higgadtságot és a racionalitáshoz való ragaszkodást testesíti meg a családban. Peter (az idősebb testvér) próbálja élni a tinik amerikai filmekben látott életét, azaz minél többször betépni, csajozni és eljutni különféle házibulikba, ahol csak a savanyúságba nem tesznek füvet. Igen nagy spoiler lenne ha leírnám mi is a Hereditary legmeghökkentőbb csavarja, de legyen elég annyi, hogy onnantól kezdve elszabadul az őrület.
