A 2013-as reboot a legjobb dolog volt, ami a megkopott Tomb Raider szériával történhetett a szintén vérfrissítésnek ható Legend óta. A Crystal Dynamics nagyon jól érzett rá, hogy mi kell az új generációnak, ha előzménytörténetet akarnak látni: rengeteg vér, brutalitás, és elsősorban karakterfejlődés. Mert Lara Croft sem volt mindig az a duplapisztolyos kalandor, aki T-rex-re lövöldözött elveszett völgyekben. A 2013-as rész törékennyé, sokkal nőiesebbé, ezáltal végre emberivé tette az ikonikus karaktert, mindez pedig már nagyon hiányzott nekünk, rajongóknak. Igen, magam is rajongónak vallom magam, hiszen a Tomb Raider iránti imádatom gyerekkorom óta tart, mikor Laci haveromnál először betettük a karcos, másolt TDK lemezt a PSX-be, és elkezdődött a varázslat. Nem csak azért nyűgözött le a Tomb Raider, mert az első 3D-s akció-kalandjáték volt, amivel játszhattam, hanem azért is, mert az Indiana Jones filmeket is akkoriban szerettem meg, és hatalmas élmény volt, hogy ősi sírkamrákban kalandozhatok magam is. Croft kisasszony sikere pedig nem maradt el, igen hamar virtuális világsztár lett belőle, de mindezt már tudjátok, hiszen a videojátékos történelem része.

A rebootolt Tomb Raider és a köztem lévő kapcsolatról talán mindent elmond az, hogy amíg a 2013-as részt össze-vissza ajnároztam, és mind a mai napig a Top5 kedvenceim között tartom számon, addig a 2015-ös Rise of the Tomb Raiderről máig nem írtam meg az eltervezett tesztet. Pedig végigjátszottam, tetszett is, közben pedig majd' 250 képet lőttem benne a cikkhez, de aztán valamiért csak nem akartam nekiállni. Rájöttem, hogy a játék szép, szép, de túl kevés új elem van benne, amikről lelkesen írhatnék. Érdekes módon a hozzá kiadott Blood Ties DLC nekem jobban bejött, mint maga az alapjáték, hiszen ebben a kiegészítő tartalomban a Croft Manorban nyomozhattunk, és azon kívül, hogy tömve volt easter eggekkel a korábbi részekre, igazán jó volt végre újra többet megtudni Lara múltjáról és családi hátteréről. Eltelt azóta egy kis idő, és mikor bejelentették, hogy érkezik a trilógia záródarabja Shadow of the Tomb Raider néven, nagyon megörültem a hírnek. Pláne mikor megtudtam, hogy a havas-hegyvidékes helyszínt a forró dzsungelre cserélik, hiszen a trópusi környezet mindig is elengedhetetlen kelléke volt a szériának. Természetesen sokakkal egyetemben én is előrendeltem az új részt, méghozzá Croft Edition kiadásban, és szeptember elején izgatottan vártam a futárt, aki időben meg is hozta a csomagot.

Nem igazán tudtam megszólalni a Mandy vége után, csak tátott szájjal bámultam a stáblistát. Ez a film egy pszichedelikus rémálom, egy olyan zseniális trip, amihez foghatót talán még sosem láttunk. Egyszerre idézi meg a '80-as évek B-horrorjait, Gáspár Noé alkotásait (a Visszafordíthatatlan és az Enter the Void is eszünkbe juthat, főleg a vizualitás miatt), a lassú művészfilmeket és persze mindezek mögött ott munkálkodik a bosszúfilmek sajátos bája. Az összhatás pedig lenyűgöző.

Red és Mandy boldogan, nyugalomban élnek a vadonban, de mivel semmi sem lehet tökéletes, az idilli kép hamar szertefoszlik. Egy vallásos szekta szemet vet Mandy-re, és hamarosan túlvilági rémségeket segítségül hívva betörnek a szerelmespár házába, a tragédia pedig elkerülhetetlen. Szerencsétlen Red a történtek hatására teljesen összetörik, és a fájdalomtól megkeseredve hamar felébred benne a klasszikus bosszúvágy. Spéci kaszát (kb. a Dante's Inferno-ban láttam utoljára ilyet) kovácsol magának, és a démonok, illetve a vallási szekta után ered, hogy egyenként levadássza őket. És a bosszú bizony véres lesz. Nagyon.

A Limp Bizkit sokak szerint egy rossz vicc volt, és ezt nem csak kikopott Iron Maiden pólós ős-metál fanok gondolták így, hanem nagyon sok kritikus mellett más zenészek is - például a Slipknot. Az ok persze valahol érthető, míg Fred Durst és bandája hollywood-i sztárokkal bratyizott és celebkedett (hiába szövegelte azt Fred a 2000-es albumon, hogy ő még mindig egy "...redneck fucker from Jacksonville"), addig a nu metal rejtett gyöngyszemei megmaradtak az underground színtéren.

A Slipknot számomra onnan létezik, hogy Corey Taylor csatlakozott a bandához. Éppen ezért az 1996 őszén megjelent Mate.Feed.Kill.Repeat lemezről most nem is lesz szó (amit amúgy maga a Slipknot is mindössze demóként kezel azóta). A maszkokat eleinte csak poénból viselték, aztán ezek szépen beleépültek a megjelenésükbe, a koncertek elmaradhatatlan kellékei lettek. Fontos megjegyezni, hogy a '90-es évek végén feltörekvő, újkori nu-metal őrülettől a zenekar megpróbálta minél távolabb tartani magát, noha ma már egyértelmű, hogy jelentős részben hatottak a műfajra. A Bizkit cikknél említett Ross Robinson producer egyből felfigyelt rájuk és felajánlott nekik egy lehetőséget, hogy az új lemezt vele készítsék el, amit a banda rögvest elfogadott. Itt jegyezném meg, hogy Robinson-t én azóta tisztelem, hogy a Klaxons -féle, egészen fantasztikus Surfing the Void-ért is ő felelt. Szóval a Slipknot tele energiával 1998 végén stúdióba vonult Los Angelesben, és nekiláttak a munkálatoknak.

A Limp Bizkit egy baromi megosztó zenekar volt már régen is. Most azt hagyjuk figyelmen kívül, hogy mára kvázi önmaguk árnyéka lettek és rosszabbnál-rosszabb albumokat dobnak piacra haknizással egybekötve, de volt idő, amikor a Limp Bizkit úgy tört be a mainstream médiába és vele a köztudatba, hogy a fal adta a másikat. 

Az 1997-es debüt, a Three Dollar Bill, Y'all$ néhány rajongó szerint a banda legjobbja, holott erősen érződik rajta a kiforratlan hangzás (pedig Ross Robinson volt a producer), és később maga Fred Durst is azt nyilatkozta, hogy az egész cucc egy rakás szar. Szerintem azért nem teljesen, mondjuk az érthetetlen ordibálássá fajuló Pollution kurvajó rajta. A Limp Bizkit azzal vált híressé, hogy zenéjükben a rap keveredett a keményebb hangzással, Fred szövegelt utcai életről, pénzről, csajokról, meg persze társadalomkritikus dolgokról, de ezeket kiegészítették húzós gitártémákkal, földbe döngölő dobbal, üvöltözésbe forduló énekkel és természetesen a samplerek és loopok sem maradhattak ki, hiszen a zenekar állandó tagja volt egy DJ is.

Az 1999-es Significant Other két szempontból fontos: egyrészt itt vált populárissá a Limp Bizkit, másrészt az 1999-es Woodstock fesztiválon ezen lemez egyik számára (Break Stuff) tört ki balhé a nézőtéren (felgyújtottak pár dolgot, egy nőt meg is erőszakoltak). Engem sokáig elkerült a Limp Bizkit mánia, pedig annak idején az általános iskolában, olyan 7. vagy 8. osztályban tisztán emlékszem, hogy volt egy srác (asszem' Dani) aki nagyon sokat hallgatta őket, még Bizkites pólója is volt. Mivel nekem akkoriban a zenei ízlésvilágom megrekedni látszott a Depeche Mode szintjén, természetesen hallani sem akartam ilyesféle zúzósabb zenékről, pedig az MTV és itthon a VivaTV rendesen felkapták a bandát, arra tisztán emlékszem, hogy 2000-2001 körül a Chocolate Starfish... klipjei elég sokat pörögtek mindkét helyen. A Significant Other egyébként az a lemez, amin vannak tök jó, és kb. vállalhatatlan szerzemények egyaránt. A Nookie, a Break Stuff, a 9 Teen 90 Nine, de még a Trust? is klasszak és bármikor vállalhatóak, de például az N 2 Gether Now az akkor elég felkapott Method Mannel szerintem kurva gáz. Kilóg a sorból a No Sex, ami nekem személyes kedvencem, mert inkább hasonlít egy kaliforniai pop-rock banda nyári naplementében gitározós dalára (a végére még együtténeklős szakasz is került), mint egy rap-metál bagázs tételére, de épp ettől válik különlegessé. Szerintem nem rossz a lassabb Re-Arranged sem, de ízlés dolga.