A 2015-ös Unfriended nem volt egy rossz film, nekem kifejezetten tetszett. Mondjuk túl sok mindenre már nem emlékszem belőle, de mintha abban a természetfeletti által lettek volna terrorizálva a gépeik előtt videochatelő tinik, az viszont tény, hogy a klisés sztorit nagyon feldobta a film megvalósítása. Elég durva, hogy az alig 1 millió dollárból készített film közel 64 milliót hozott, szóval borítékolható volt a folytatás, ami most októberre be is futott.

Az Unfriended: Dark Web az internet sötét bugyraiba kalauzol el. Az egész onnan indul, hogy a film kvázi főszereplője, Matias ellop egy laptopot egy internetkávézóból, és miután sikeresen kitalálja a jelszót és belép, hirtelen egyre több ismeretlen kezd el neki írogatni Facebookon, akik valamilyen kapcsolatban álltak az eltulajdonított laptop tulajdonosával. Közben Matias próbál kibékülni süketnéma barátnőjével, és egy csoportos videóbeszélgetésben is részt vesz pár haverjával, akik az előző film ismeretében, mind potenciális áldozatokká válnak előbb-utóbb. A dolog onnantól kezd érdekes fordulatot venni, hogy mivel a laptop állandóan lefagy, Matias egyik ismerőse küld neki egy programot, amivel fel lehet fedni, hogy mi foglalja a helyet a HDD-n. A srác rá is bukkan egy rejtett mappára, amiben különféle videofájlok vannak, amik vagy CCTV, vagy webcam felvételeket tartalmaznak, illetve egy The River nevű, DOS alapú program, ami egyfajta belépést biztosít bizonyos elzárt körökhöz és nagyon beteg emberekhez. Matias mindezt megosztja a beszélgetésben a haverjaival, innentől kezdve pedig potenciális zsákmánnyá válnak mindannyian.

Előadó: Trentemøller
Megjelenés dátuma: 2016. szeptember 16.
Kiadó: In My Room
Műfaj: Alternatív/indie
Jelölések: Danish Music Award for Danish Producer of the Year

Tagadhatatlanul itt az ősz, ami azt jelenti, hogy zenei fronton is itt az ideje a befelé fordulósabb, melankólikusabb dallamoknak, amik jól passzolnak a délutáni záporokhoz és a reggeli hidegekhez. Trentemøller tökéletes előadó erre a célra, Fixion lemeze pedig ugyan már több, mint két éves, én mégis csak most gondoltam úgy, hogy itt az ideje írnom róla. Elég sok lemezzel vagyok így, azaz, hogy rongyosra hallgatom őket, de csak jóval később fogalmazok meg róluk egy írott kritikát. A Fixion is ilyen, már 2016 végén rengeteget hallgattam, emlékszem, baromi hideg, nyirkos idő volt és el kellett mennem hivatalos ügyeket intézni a szomszédos kerületbe. Annak rendje s módja szerint el is tévedtem, és amíg a megfelelő utcát kersve bolyongtam a fanyar őszi levelek illatát magamba szívva, addig a Fixion szólt. A stílus a darkos, depresszív elektronika és a minimalista gitárzene mezsgyéjén mozog, a korábbi, főként elektronikus albumok után itt sokkal jobban megmutatkozik Trentemøller '80-as évekbeli goth és dark wave zenekarok iránti szeretete, a The Cure és a Joy Division hatása például tagadhatatlan, elég csak a gitártémákat meghallgatni. Azt azért nem mondanám, hogy minden egyes dal szomorkás, akadnak pörgősebb tételek is, mint például a River In Me, amin a Savages énekesnője, Jehnny Beth vokálozik, de esküszöm mikor először meghallottam, azt hittem Siouxsie Sioux az. Beth-hez kötődik az album egyik legjobb dala, a Complicated is, ami feszes tempója ellenére egy rendkívül szívfacsaró vallomás. A másik neves közreműködő előadó a szintén dán Marie Fisker, kinek hangját pedig a Redefine, a nyitó One Eye Open, a Spinning és a My Conviction dalokban hallhatjuk. Az egyetlen tétel, ahol igazán felpörög a Fixion, az az instrumentális, inkább electro-punk Circuits, de ahogy 2013-ban a Lost albumnál a Still On Fire, úgy itt is kell egy igazán lendületes dal. Persze jobbára a downtempo és a dark wave dominál, a November például a maga majdnem 7 percével tökéletes aláfestőzene bármilyen őszi sétához, de a már említett, közreműködő előadókkal megtámogatott szerzemények is olyanok, amiket akármelyik '80-as évekbeli, befelé fordulós, cipőbámulós, kísérletező zenekar elirigyelne. Igazi őszi melankólia.

Értékelés: 91%

Imádom a gótikus horrort, szerintem aki kicsit is jobban ismer, az pontosan tudja ezt rólam, ahogyan azt is, hogy nem csak olvasni szeretem nagyon, de magam is írok a témában (lásd: a Black Aether magazin vonatkozó példányait). És mindig nagyon örülök annak, mikor érkezik egy új alkotás gótikus horror témában, legyen az könyv, film, vagy éppen videojáték. Utóbbinál maradva egészen meglepődtem, mikor megláttam, hogy megjelent a 2003-as Black Mirror point 'n click kalandjátéknak a felújított változata, ráadásul a modern környezetet hátrahagyva a cselekményt 1926-ba helyezve. Lelki szemeim előtt már ódon kísértetkastélyok, gyengén megvilágított folyosók és borzalmasan sötét családi átkok kezdtek kirajzolódni, viszont mivel a 2017-es Black Mirror igen borsos áron érkezett meg a digitális piactérre, jobbnak láttam megvárni vele egy-két leárazást. Ez meg is történt, és mikor legutóbb belecsúszott a "najó, ez még belefér!" árkategóriába, nem vártam tovább: bezsákoltam és rövid telepítés után elindítottam a programot, bízva abban, hogy pozitívan csalódok majd.

A prológusban egy ismeretlen alakot irányítva kell rohannunk a minket üldöző hangok (?) elől, majd egy oltárhoz érve a karakter egyszerűen felgyújtja magát valamiféle istentelen rituálé közepette. Ami már itt, a prológus alatt feltűnhet, az a borzasztóan gagyi, kettővel ezelőtti generációt idéző grafikai megvalósítás. Pont az új tévémen játszottam végig a játékot, ami közvetlenül az ágyam mellett kapott helyet, szóval a kelleténél talán kicsit közelebbről is szemlélhettem a látványt, ami azt eredményezte, hogy konkrétan a hányinger fogott el egyes átvezetőknél. Mert az egy dolog, hogy motion capture nem került a játékba, de az animációk szörnyen darabosak, a hátterek pedig csak a kastélyon belül néznek ki valahogy, a kinti helyszínek mind bűnrondák. Apropó kastély, kalandunk során egy David Gordon nevezetű úriembert fogunk irányítani, aki a prológusban tisztázatlan körülmények között öngyilkosságot elkövetett férfi fia, és éppen Indiából tér vissza Skóciába, azon belül is a rendkívül barátságos elnevezésű Sgathan Dubh kastélyba, hogy kinyomozza apja halálának okát.

A valóságban is létező - és a világ hét legijesztőbb helye közé beválogatott - dél-koreai Gonjiam Elmegyógyintézetben a '90-es évek végén egyre több rejtélyes haláleset és eltűnés történt, bezárása után pedig az enyészetté lett épületet évről-évre keresik fel vállalkozó kedvű szellemvadászok, hogy felvételeket rögzíthessenek az elhagyatott, lepusztult folyosókon.