Sherlock Holmes, a méltán világhírű detektív lőtt sebbel az oldalán az életéért rohan egy hóval borított erdőben, valaki pedig a nyomában lohol és vadászpuskával lövöldözik rá. Ezzel a felütéssel indul a Sherlock Holmes: The Devil's Daughter, mely már itt egyértelműsíti, hogy nem mindennapi Holmes-kalandban lesz részünk.

Nagyon régen játszottam már utoljára Sherlock Holmes kalandjátékkal, az első még PC Guru teljes játékként a 2004-es The Silver Earring volt, utána a The Awakened (mely nagyon jól nyúlt a Cthulhu-mítoszhoz), végül a Sherlock Holmes Versus Jack the Ripper, ami pedig ugye Hasfelmetsző Jack véres történetét ültette point n' click játékmenetbe. Ezek után én elengedtem a szériát, és bár láttam, hogy azóta konzolon is tiszteletét tette az úriember és hű segítője, Dr. Watson, én mindezekből kimaradtam. A The Devil's Daughter akciós volt nemrég, nekem pedig épp nem volt mivel játszanom, ezért bezsákoltam. Arra gondoltam, egy jó kis viktoriánus korabeli nyomozgatás sosem árthat. Szerencsére nem is kellett csalódnom.

Előadó: The Prodigy
Megjelenés dátuma: 2016. november 2.
Kiadó:  BMG Rights Management (UK) Ltd.
Műfaj: Elektronikus/rave/techno

Traclist:

A The Prodigy a '90-es évek végére meghatározó zenekarrá nőtte ki magát. Tört ütemeik és arcletépő basszusaik bekúsztak a klubboktól kezdve a legnagyobb stadionokba is, hogy aztán az MTV erős háttérszelével egy újabb kultzenekart üdvözölhessen a nép. A Music for the Jilted Generation és a The Fat of the Land ma már megkerülhetetlen alaptételei az elektronikus zenei műfajnak, melyek számtalan későbbi előadóra hatottak. A The Prodigy pedig a 2000-es években sem vonult nyugdíjba, a 2004-es Always Outnumbered, Never Outgunned ugyan tartalmazott egy-két nagyobb slágert, de a rengeteg neves közreműködő ellenére sem lett több egy gyenge közepesnél. 2009-ben az Invaders Must Die már sokkal jobb fogadtatásban részesült, a címadó dal, az Omen, vagy a Warrior's Dance remek tételek voltak, amik mellé viszont olyan gyenge eresztések sorakoztak fel, mint például a Thunder, vagy a Piranha. Sok-sok évnek kellett eltelnie, hogy a The Prodigy újra erőre kapjon, minek eredménye végül 2015-ben jelent meg, The Day Is My Enemy címmel. Az album nálam 2015 legjobbja lett, és nem véletlenül. Jól összerakott, dallamos, az akkortájt bemutatott Mad Max: Fury Road hangulatát idéző (Beyond the Deathray, Roadblox, Invisible Sun) dalokkal és a Wild Frontier személyében a The Prodigy munkásságának egyik újkori gyöngyszemével. Liam Howlett, Keith Flint és Maxim még mindig tudnak, ha akarnak - nem mellesleg mind a mai napig teltházas koncerteket nyomnak le. Borítékolható volt tehát, hogy jön majd új anyag, turné, koncertek, igazából csak az volt a kérdés, hogy mit tesznek le az asztalra a The Day Is My Enemy után.

Mike Flanagan nem tud hibázni. Nekem nagyon tetszett a Hush, a Gerald's Game pedig nálam 2017 legjobb horrorfilmje lett. Flanagan előszeretettel ijesztget, de filmjeiben nem ez a fő szempont. Igen nagy hangsúlyt fektet a történetre, és a megfelelő atmoszféra megteremtésére is, így pedig bármi amit letesz az asztalra, túlmutat az egyszeri paráztatós zsánerfilmeken. Kicsit meglepett, hogy sorozatkészítésre adta ő is a fejét, de végső soron örültem neki, még inkább, hogy Shirley Jackson 1959-es regénye lett a feldolgozás témája, ami igen jó alappal kecsegtetett egy korrekt gótikus horrorhoz. Flanagan pedig nem tudott hibázni most sem. A The Haunting of Hill House az év egyik legjobb új sorozata lett, bravúros vágásokkal és technikai megoldásokkal.

A történet két idősíkon játszódik, egyrészt az 1990-es évek elején, mikor a Crain-család beköltözik a Hill-házba, másrészt pedig a jelenben. Forgatókönyvírói bravúr, hogy a személyes történeti szálakat - hisz a Crain-család minden egyes tagja terítékre kerül egy-egy epizódban - mennyire zseniálisan fűzi össze a sorozat, nem csak az időben ugrálással, hanem a jelenben, több karakter szemszögéből is. Felnőttként mindegyik Crain-gyerek küzd valamivel: az egyikből drogos, a másikból megtört, alkalmi kapcsolatokba menekülő felnőtt lett - így vagy úgy, de mindannyian megpróbálják elnyomni az 1992 nyarán a Hill-házban történt eseményeket. Mi pedig részről-részre állíthatjuk össze a teljes képet, hogy megérthessük, miért is velejéig romlott az a szörnyű ház. Flanagan remekül bánik a horror eszközeivel, a hangulatteremtést rögtön az első percben elkezdi és bár már maga a ház is éppen elég creepy ahhoz, hogy az ember kétszer meggondolja, hogy egyetlen éjnél tovább maradjon-e benne, rátesz pár lapáttal a klasszikus rémisztgetésekkel. Ugyan kvázi klasszikus-jumpscare csak egyetlen akad benne - méghozzá a 8. részben -, de az annyira hatásos, hogy én bevallom őszintén, félrenyeltem a kólát közben. Nyugodtan el lehet felejteni a mozis kliséket, ez a sorozat sokkal átgondoltabb szórakozást nyújt, mint a sokadik Démonok között utánzat.

Van abban valami nyugtalanító, mikor a modern civilizációtól elszakadó, maroknyi embercsoport egy messzi szigetre indul a jobb élet, és egy egészen más vallás reményében, ott azonban maga a Gonosz várja őket. Az Apostle 1905-ben játszódik, főszereplője pedig Thomas Richardson (Dan Stevens félelmetesen jó a szerepben), aki pont erre a lakatlan szigetre tart, elrabolt húga megmentésének reményében. Szoríthatnánk neki az első perctől fogva, de Thomas nem az a kedvelhető karakter: egyértelműen ópiumfüggő, labilis elmeállapotú, már-már szociopata személyiség, aki előtt viszont kristálytisztán lebeg a cél, hogy húgát megmentse. A szigetre érkezvén látszólag minden rendben van, az emberek vígan élik az életüket, akad élelem és tiszta víz, az újdonsült lakókra pedig senki sem néz ferde szemmel. Kivéve mondjuk arra az alakra, akinek a bőröndjét még a túlparton jelölték meg...ő momentán idő előtt csúnya halált hal. Thomas beilleszkedik a maga módján, és nekiáll küldetése teljesítésének, közben pedig olyan fura dolgokra lesz figyelmes, mint például az esténként az ajtó elé helyezett üvegek a folyosón, melyekbe minden lakó ad valamennyit saját véréből. Bizarrul hangzik? Az is. Hamar kiderül, hogy a természethez visszatért kolónia valójában egy szekta, akiket a vezetőjük, Malcolm próféta (Michael Sheen) irányít. Thomas ugyan hívőnek adja ki magát, de közben titokban térképet rajzol a faluról, és igyekszik az éjszaka takarásában minél előbb húga nyomára bukkanni, azonban az egyik közeli házban (amire mindenki csak úgy hivatkozik, hogy a Ház) valami rettenetes dolgot fedez fel.