Hosszabb kritika: MGMT – Congratulations

Szakadó hóesés, Déli pályaudvari váró, 2010 vége. Ülök és hallgatom ezt az albumot. Megszűnik a külvilág, együtt úszom a varázslatos, pszichedelikus dallamokkal. Az MGMT 2008-ban letette az asztalra az akkori év vitathatatlanul legjobb lemezét, az Oracular Spectacular személyében. Akkor nemcsak az utóbbi 20-25 év legjobb albumnyitányát - a zseniális Time to Pretend - hozták el, de megajándékozták a hallgatókat egy teljes lemeznyi emlékezetes szerzeménnyel. Túlzás nélkül állíthatom hogy azon az albumon minden egyes dal potenciális sláger. Nem is csoda hogy imádta őket mind a nép, mind a szakma és a kritikusok magasztos ódákat zengtek róluk. Eléggé nagyok voltak tehát az elvárások hogy két évvel később, az új lemez kapcsán mivel rukkolnak majd elő. Nos, az MGMT jól átvágott mindenkit,  ugyanis a Congratulations nem tartalmaz slágereket. Sőt, majdhogynem anti-slágerek gyűjteményéről van szó! Remek példa erre a Siberian Breaks, a maga tizenkét percével. De aki van olyan zenebuzi, hogy vállalkozik erre az álom -szerű, furcsa, kifordított, misztikus utazásra, az nagyon jól fog járni. Mikor először hallottam ezt az albumot, egyszerűen letaglózott. Annyira betalált hogy az egyszerűen leírhatatlan. Meghallgattam egyszer, aztán kétszer, aztán háromszor és négyszer és így tovább. Nem tudtam megunni és nem tudom megunni a mai napig sem. Talán első blikkre kissé furcsának és elvontnak tűnhet - a dalszövegeket nem is érdemes tanulmányozni mert úgysem lehet megérteni őket, legalábbis józan állapotban biztosan nem -, nade mit is várhatnánk ezektől a modern hippiktől, akik különféle drogok és tudatmódosító szerek hatására írnak dalokat?

Tracklist:

1) “It’s Working”
2) “Song for Dan Treacy”
3) “Someone’s Missing”
4) “Flash Delirium”
5) “I Found a Whistle”
6) “Siberian Breaks”
7) “Brian Eno”
8) “Lady Dada’s Nightmare”
9) “Congratulations”

Korszakokon átívelő és emellett annyira szürreális és elvont helyenként, hogy egy átlaghallgató azonnal kikapcsolja. De az átlaghallgató menjen csak vissza a tévé elé, zenecsatornákat bámulni. Az MGMT nagyon különc zenekar. Ugyan próbálják nyúlni őket elég sokan - a legjobban ebből az Empire of the Sun, a Foxygen és a Foster the People jött ki - de az az egyedi stílus amit ez a két new york-i srác képvisel, egyedülálló. Ha meg szeretnétek hallgatni akkor mindenképp egyedül tegyétek. Úgy az igazi. Úgy sejlik fel belőle minden egyes kis varázslatos adalék. Harmadik lemezüket azonban már nem tudom ennyire jó szívvel ajánlani, az ugyanis - mondjuk ki - gyenge lett. De a 2008-as debüt és a 2010-es Congratulations ellenben tökéletes.

Nem tudom ki hogy van vele, de én gyerekkoromban odavoltam a Conan, a barbár című Arnold Schwarzenegger fémjelezte fantasy kalandfilmért. Tisztára kikészültem tőle elsőre, mikor a gonoszok kinyírták Conan anyját meg egyéb csúnya dolgok történtek szegénnyel. A Conan, a pusztító is tetszett, a Vörös Szonja azonban már nem túlzottan. Aztán jött a Xéna meg a Hercules sorozat és a tévé-kompatibilis fantasy sokkal jobban megfogott. Apropó, Xéna. Az hogy a frászba eshetett meg hogy azzal a flex -szerű köralakú frizbijével mindig úgy tudott pontosan dobni hogy az ellenség torkát azonnal átvágja, de ő mindig sértetlenül elkapta? Ez számomra örök rejtély.

De Xéna megkapja majd a maga Retrospektív ajánlóját, ezúttal nem róla lesz szó. Hanem a Golden Axe nevezetű beat ’em up akciójátékról, melyet tesómmal vállvetve előszeretettel toltunk PC-n valamikor a '90-es évek elején. A játék egyébként épp születésem évében, 1989-ben jelent meg játéktermi gépekre és Sega Mega Drive / Genesis platformokra, egy évvel később pedig jött a PC, Amiga, Atari ST, Amstrad, Commodore 64 és ZX Spectrum változat. Mi már színesben tolhattuk, 256 színben pompázott eme gyöngyszem. Viszont azt már meg nem mondom, hogy került hozzánk. Azt hiszem apám egyik ismerőse tette fel a gépre, vagy hozta el Floppy lemezen. Mindenesetre próba-cseresznye alapon belelestünk, és nem is szabadultunk mesés fantasy világából egyhamar. A Golden Axe ugyanis egyértelműen a Conan, a barbár világát idézi meg, még a választható karakterek között is feltűnik a Schwarzeneggerre erősen hajazó barbár. Én pedig mindig vele mentem.

Az alapok természetesen a Double Dragon stílusán nyugszanak, enyhe Dragon Quest utánérzéssel, azonban sokkal de sokkal pörgősebb játékmenettel, melyben rengeteg kihívás rejlik. Ehhez hozzá vették még a mágia használatát, meg persze a választható karaktereket, mely nagyon sokat dobott a hangulaton. Oké, mondjuk ha egyedül csak a barbárral lehetett volna tolni, engem akkor is megvett volna kilóra a játék. De erre az opcióra meg ott volt a Barbarian, például. A sztori egyébként meglehetősen bugyuta, de mégis ki akarna egy ilyen cuccnál Tolkien -szintű történetet? A lényeg az hogy az időszámításunk előtti időkben járunk, mikor még nem volt ritka dinoszaurusz hátán lovagló amazonokat látni. Ekkor lép a színre a trónbitorló Death Adder, akinek feltett szándéka a Golden Axe nevű emblematikus fegyver elpusztítása, ezáltal a teljes emberiség rabigába hajtása. Foglyul is ejti Yuria birodalmának királyát és annak lányát, azonban azzal nem számol hogy a vidéken akad egy maroknyi hős, akik készek csatába vonulni az elnyomás ellen.

Hosszabb kritika: Blur – Parklife

Az Parklife a szépemlékű britpop műfaj alapköve A Blur '94-es lemeze évekkel meghaladta a korát és olyan alapokat fektetett le amelyeket utána kismillió zenekar vett alapul. A 2000-es évek közepétől ismét fellendült, oly trendi indie zenekarok fele nem is létezne, ha nem lett volna a Blur és a Parklife. Egy olyan album amely újra divatba hozta az angolságot, a kvázi ''telepi suttyók'' Oasis ellentettjeként a tipikus angol sznobizmus és fennkölt elegancia hámrétege alatt ugyanolyan csibész és fiatalos volt mint kortársaik legtöbbje. A fiataloknak szólt, de az idősebbek is elismerősen bólogattak a lemezt hallgatván. Mind a rajongókat, mind a kritikusokat lenyűgözte, nem mellesleg egész Angliával megismertette a Blur és még inkább a két alapítótag nevét: Damon Albarn és Graham Coxon. Két csodabogár akik azóta már egymagukban is megállták a helyüket, Albarn például szépen befutott a frissiben ismét felkapott Gorillaz élén, míg Coxon tökéletes szólólemezeket dobott és dob a mai napig a piacra. Sajnos a Blur a későbbi albumain már igencsak eltolódott az amerikai alternatív rockzene irányába és ez nem feltétlenül tett jót nekik. Annak rendje és módja szerint szépen ki is égtek és egy erősen közepes 2003-as lemezt követően feloszlottak. Persze azóta újra összeálltak már, lett menetrendszerű új album is, de azt a fiatalos energiabombát amelyet a Parklife képvisel, már biztosan nem tudják sohasem megismételni. Kivéve ha szereznek egy időgépet és újra megfiatalodnak.

Tracklist:

1. girls and boys
2. tracy jacks
3. end of a century
4. parklife
5. bank holiday
6. bad head
7. the debt collector
8. far out
9. to the end
10. london loves
11. trouble in the message centre
12. clover over dover
13. magic america
14. jubilee
15. this is a low
16. lot 105

Hiába tudom hogy '94-es, mikor hallgatom, ebből semmi sem jön le. Akár 2004-ben vagy 2014-ben is felvehették volna, a hangzás vérprofi, a dalszövegek időtállóak és helyenként erősen polgárpukkasztóak - lásd mondjuk az abszolút sláger Girls & Boys - de minden egyes dal remek. Az én személyes favoritom a Trouble in the Message Centre amely teljesen magával ragad minden egyes hallgatásánál és a mai napig nem tudom elhinni hogy ezt '94-ben adták ki, annyira mainak tűnik. Egy nagyon erős válasz volt a Parklife a grunge műfajra, és tulajdonképpen győzelmet aratott, hiszen a grunge pár éven belül teljesen kihalt. Oké, a britpop sem húzta sokkal tovább de ez más kérdés. Ezek a fiatal angol suhancok meg úgy befutottak, hogy csakhamar az egyik legnagyobb kult-zenekarrá avanzsálódtak az Egyesült Királyságban. Aki szeretne egy kis indie rock zenetörténetet az kezdje ezzel az albummal mert remek kiindulópont és segít megérteni hogy 2000 után miért is szaporodtak úgy el annyira a jobb és rosszabb indie zenekarok mint a gombák az esős Albion ködös erdeiben.

A Más világ – ha első megtekintés után nem is derülne ki – spanyol film. Alejandro Amenábar nagyon jól találta el azt a fajta feszültséggel teli, lúdbőröztető atmoszférát amelyet a spanyol horror filmek egyébként is előszeretettel alkalmaznak azóta is. A sztori 1945-ben játszódik. Egy nő (Nicole Kidman) két kisgyermekével (akik egy ritka betegségben szenvednek, emiatt nem érheti őket napfény) a kastélyban él. Férjét várja haza a háborúból. Felvesz három rejtélyes szolgálót maga mellé, akik segítenek a háztartásban. A család mindvégig érez valamilyen furcsa jelenlétet, de csak a történet végén derül fény az igazságra. Addig viszont temérdek parás jelenet várja a nézőket! Adott például az idősebb lány szerint a kúriában kísértő szellemgyerek, Victor. Ő néha barátságos, néha nem. Az eleinte furcsa, megmagyarázhatatlan események (léptek zaja a padlásról, függönyök rejtélyes módon történő eltűnése minden szobából, stb.) egy idő után egyre durvábbakká válnak és az egyedül maradt anyának egymagának kell megóvnia gyermekeit az állítólagos szellemektől. A hangulat csillagos ötös! Nekem amúgy is nagyon bejön a gótikus horrorba mártott kísértet-történet irányvonal, de ez a film valami egészen elképesztően bravúrosan tálalja mindezt, Amenábar mesterien rendezte meg az összhatást, ezt tényleg tanítani kéne.

Több olyan jelenet is akadt amelyeknél még én is fel-felugrottam ijedtemben a fotelből pedig én már edzett horror film rajongónak számítok! Ott van például a menyasszonyi ruhában, fátyollal lefedett arccal játszogató kislányos jelenet. Na, az még ezredszerre is hatásos, hiába készül rá előre a néző! Aztán nem mehetünk el szó nélkül a film végi csavar mellett sem amely legalább akkorát üt mint a Hatodik érzék befejezése. Másodszori megnézéskor ennek ismeretében így már teljesen más értelmet kapnak bizonyos jelenetek és több rejtélyes részlet is megválaszolásra kerül. A Más világ pont olyan film amelyet nem elég egyszer megnézni. Minimum kétszer kell, de én speciel évente elő szoktam venni mert egyrészt nagyon szeretem, másrészt pedig tényleg nagyon masszív, súlyos hangulata van és ez ritkaságszámba megy manapság. Több mint 15 év távlatából már nyugodtan mondhatjuk rá, hogy old school klasszikus paráztatós film amely mellőzi a hollywood-i giccset és csak néhány hazai agyhalott véglénynek volt köszönhető pár éve, hogy az egyik kereskedelmi tévécsatorna –  asszem' a Film+ – kora délután 12-es korhatárral adta le. Szerintem aznap pár kíváncsi csemete szó szerint összeszarta magát.

Legjobb jelenet: "Nem haltunk meg!"