Hosszabb retrospektív a játékról:

Amnesia: The Dark Descent (2010)

Minden idők legfélelmetesebb videojátéka. Talán akadnak akik vitába szállnának ezzel de aki akár csak egyszer is végigjátssza Daniel a Brennenburg kastélyban tett hátborzongató kalandját, az egészen biztosan elgondolkodik majd ezen első mondat létjogosultságán. A történet egyébként előszeretettel merít H. P. Lovecraft munkásságából. A korábban a Penumbra-sorozatért is felelős Frictional Games készítőcsapata az első Amnesia megjelenésével nagyon de nagyon belenyúlt valamibe. Tökélyre fejlesztették a Penumbra idején már kifejlesztett játékmenetet amely abból állt hogy a játékosnak a kaland során semmilyen fegyver nem akadt kezébe. A szörnyen groteszk rémségek elől mindössze elbújni avagy drasztikusabb esetben elszaladni lehetett. Hatalmas para volt amikor először eredet a nyomomba egy torz alak (közelebbről nem tudtam szemügyre venni ugyanis ha a játék során Daniel valami ijesztőt lát akkor elkezd torzulni a kép, bogarakat hallucinál, majd – ha sokáig nem teszünk semmit – elájul...de az biztos hogy az illetőnek valami nagyon nem volt rendben az ábrázatával) és csak menekültem előle szobáról-szobára.

Bebasztam magam mögött az ajtót és a kis, gyenge fénnyel megvilágított szobában az egyetlen lehetséges helyre bújtam el: a szekrénybe. Résnyire tárt szekrényajtó mellett lestem kifelé és a hideg kirázott amikor a rémség hatalmas robajjal elkezdte betörni a szoba ajtaját. Inkább gyorsan teljesen magamra csuktam a szekrény ajtaját, nehogy véletlenül meglásson. A teljes sötétségben vártam meg amíg a hörgések és morgások alábbhagynak és végre a zene is csillapodik (a játéknak nagy segítsége hogy a zene jelzi mikor már nincs veszély). Mikor már minden ''nyugis'' volt (épp csak a szívem kalapált veszettül és a kezem remegett), előmerészkedtem a szekrényből és óvatosan, lassan araszolva haladtam tovább célom felé mert tudtam jól hogy a rémség még valahol arra lehet a környéken és ha elkap akkor bizony vége a játéknak. Az ilyen és ehhez hasonló élmények miatt imádom annyira az Amnesia-t. Egyszerűen nincs olyan videojáték számomra amely csak kicsit is megközelítené ezt a vérfagyasztó, lidércnyomásos, súlyos hangulatot ami rád telepszik.

Hosszabb retrospektív a játékról:

Outlast (2013)

Az Outlast az egyik legfélelmetesebb videojáték és ezt egész nyugodtan kőbe is lehetne vésni. Annyit még mindenképp szeretnék elárulni róla hogy mivel az egész koncepció erősen hajaz az ál-doksi (found footage) horrorfilmekre, emígy egy igazán egyedi stílusú alkotásba kóstolhat bele az aki elindul felfedezni a kísérteties elmegyógyintézet sötét titkait. Az Outlast az Amnesia koncepciójára épít, azaz a játékban nem találhatunk felszedhető fegyvert amelyek segítségével szembeszállhatnánk az ellenfelekkel. Az Outlast erőssége a lopakodásban és a bujkálásban rejlik. Így pedig sokkal inkább átjön az a félelmetes, csontig hatoló rettegés amelyet a játék közvetít. Az ellenfelek válogatott elmebetegek. Kezdve az ártalmatlan, magában beszélő avagy éppen a fejét a falba verő kattanttól a skála a machete-vel a kezében anyaszült meztelenül mászkáló agresszív állatig terjed de a játék későbbi szakaszában már egy kis természetfeletti is befigyel. Számomra nagy öröm volt hogy a végigjátszás során lehet gyűjtögetni különféle iratokat, naplóbejegyzéseket melyek által teljesebb képet kaphatunk az elmegyógyintézet múltjáról és a korábban ott folyt eseményekről. Az ilyen dokumentumokat én mindig szeretem elolvasgatni, nem csak ebben a játékban de a többiben is. Hiszen egy videojáték során nagyon fontos a kidolgozott történet. Nálam a grafika cseppet sem mérvadó. Én az igényes sztorit helyezem előtérbe. Szeretem ha beszippant egy játék és magában tart egészen a fináléig. Az Outlast igen hamar képes beszippantani bárkit aki kicsit is fogékony a horrorra. Olyan ez a cucc mint egy remek horrorfilm.

A játék kegyetlen. Tele van erőszakosabbnál-erőszakosabb jelenetekkel. Dúskál a vérben és a szanaszét vagdosott emberi testekben. Itt egy végtag, ott egy méteres bél - az Outlast nem finomkodik. Valahol a negyedénél behoz egy őrült dokit is a képbe aki jobb elfoglaltsága nem lévén az intézetben tébláboló elmebetegeken kísérletezik. Sajnos főhősünk, a kalandvágyó újságíró képében mi is megtapasztalhatjuk hogy milyen a doki egyik páciensének lenni...ezt néhány ujjunk bánja. A végjáték felé közeledvén ugyebár mint említettem, képbe kerül a természetfeletti is. Ez néhány embernek megfeküdte már a gyomrát. Szerintem viszont jól illik a játékmenetbe és a történethez is ügyesen fonták hozzá ergo én semmi kivetnivalót nem találtam benne már első végigjátszás során sem. A legjobb viszont az egészben az hogy az Outlast iszonyatosan betalált a játékosoknál. Divat lett belőle face-cam videókat csinálni, lehetett és a mai napig lehet is róla eldumálgatni baráti beszélgetések alkalmával. Nem csoda hát hogy kapott egy hivatalos DLC-t is, amely a Whistleblower nevet kapta. Mélyebben nem akarok belemerülni hogy pontosan hogyan is zajlik a játékmenet, milyen a grafika és a hangok. Ezeket elolvashatjátok kritikámban ha a fenti linkre kattintotok. Legyen elég annyi hogy az Outlast – indie mivolta ellenére – abszolút méltó az Amnesia kistestvérének. Időnként előkapom még, egy végigjátszásra.

Kár, hogy már fejből ismerem az egész Mount Massive Elmegyógyintézetet.

A Slenderman mítosza kamu de kreáltak már neki akkora felhajtást hogy kialakult körülötte jókora érdeklődés. Természetesen az értelmesebbje úgysem hiszi el hogy akad egy magas, öltönyös, arctalan rémség amelynek néha csáp -szerű karok nyúlnak ki a testéből és kifejezetten a sűrű sötét erdőkben szeret áldozataira lesni. Nem mellesleg ha valaki elveti létezését és ezt még le is írja akkor azt is könnyedén meglátogathatja az éjszaka folyamán. De várjunk csak! Úgy hallottam mintha valaki kopogott volna! Hmm...na mindegy, biztosan csak képzelődtem. Azt még én is elismerem hogy a Slenderman egy nagyon ügyesen kitalált fiktív karakter lett amely az utóbbi pár évben vált igazán felkapottá. Csak idő kérdése volt hogy mikor érkezik egy videojáték is a témában. Először itt volt nekünk ugyebár a The Eight Pages amely face-cam videók ezreit termelte ki magából. Tudjátok, ez ama műfaj amikor a videós egyén felveszi saját magát amint éppen a játékkal játszik és emígy a videóban azt is megörökíti mikor összeszarja magát egy-egy jumpscare apropóján. A The Eight Pages-ben – mint az a címéből is kiderül – a játékos feladata nyolc papírlap összegyűjtése egy kísérteties erdőben, az éjszaka közepén, mert hát mikor máskor indul neki az ember ilyesfajta kalandnak ha nem az éjszaka közepén? Ez kezdetben még egész könnyen fog menni ugyanis két-három lapot (rajtuk gyerekrajzokkal) játszi könnyedséggel meg fogunk találni. Igen ám, de ahogyan egyre több lapot veszünk fel, úgy kezd el minél inkább ránk vadászni a semmiből felbukkanó, csápos Slenderman.

A kezünkben lévő elemlámpával amúgy sem látunk messzire ám sanszos hogy ha össze-vissza rángatjuk az egeret és félbolond módjára pánikolunk az erdőben akkor igen gyorsan feltűnhet előttünk a Slenderman aki ha elkap, vége a játéknak. Éppen ezért SOSEM szabad a hátunk mögé néznünk, vajon követ-e bennünket. Mert követ, ezt biztosra vehetitek. A The Eight Pages egyébként ha jól tudom ingyenes, alig pár Mbyte helyet foglal és túlzottan erős gép sem kell a futtatásához. A The Arrival már komplexebb. A 2013-ban kijött kvázi ''remake'' ugyanarra a koncepcióra épít mint az elődje, csakhogy fényévekkel szebb grafikai körítés és kidolgozottabb játékmenet társaságában. A The Arrival esetében már nem is éjszaka, hanem alkonyatkor kezdünk és karakterünknek neve és motivációja is van. Célunk egy barátunk megtalálása de amire eljutunk az erdő közepén álló házához, már ránk esteledik. Innentől fogva célunk ugyanaz: megtalálni nyolc papírlapot miközben Slenderman fokozatosan egyre jobban a nyomunkba ered. Ám a The Arrival már több szakaszból áll. A jól megszokott erdő után eljuthatunk más helyszínekre is ami egyrészt jó dolog mert így legalább változatosabb lesz a játékmenet, másrészt a félelem-faktor kissé háttérbe szorul ugyanis szerintem sokkal jobb lett volna ha inkább az erdőt csinálják meg mondjuk háromszor nagyobbra és kiveszik például a holt felesleges gyárépületet. Sebaj, talán majd a folytatásban ezt is meglépik. A Slender-játékokat azoknak ajánlanám elsősorban akik nem érnek rá végigvinni egy teljes játékot azonban szeretnének néhány perc/óra elejéig kellemeset borzongani és ijedten felsikoltani mikor hirtelen, egy öreg fa mögött feltűnik a Slenderman ijesztő alakja.

Érdemes megtekinteni a Beware the Slenderman c. dokumentumfilmet is.

Vacilláltam hogy a Condemned avagy a F.E.A.R. kerüljön-e ebbe a cikkbe, hiszen egyazon fejlesztő készítette mindkettőt és stílusukban sem térnek el nagyon egymástól. Választásom azért esett a Condemned-re mert sokkal életszerűbb (a F.E.A.R. -széria Alma névre keresztelt fekete hajú szellemkislányán is jócskán be lehetett parázni, persze), nem annyira a természetfeletti dominál benne. A Condemned mocskos, véres és abszolút hideglelős atmoszférával hozza a frászt a játékosra, nem mellesleg iszonyatosan durva is, az alap 18-as korhatár-besorolást én simán felhúztam volna 20+-ra mert a játék helyenként tényleg szörnyen kegyetlen!

A sztori egyébként amolyan ''CSI: A helyszínelők'' -féle nyomozósdiként indul. A főhőse Ethan Thomas, aki épp egy sorozatgyilkos legújabb áldozatához érkezik ki a helyszínre, kollégáival egyetemben. A játékmenet párszor megkívánja hogy spéci eszközökkel nyomokat keressünk és rögzítsünk, van UV-lámpánk is amivel ugyebár a vért lehet láthatóvá tenni, spéci fényképezőgépünk az áldozatok lefényképezéséhez, mini PDA-nk az információk lehívásához, egyszóval minden jóság amire egy magára valamit is adó helyszínelőnek szüksége lehet. Kalandunk ''rutinszerűen'' indul azonban csakhamar a sorozatgyilkos magát Ethan-t teszi meg a gyilkosságok fő gyanúsítottjának ezért célunk a továbbiakban a menekülés és a szálak felgöngyölítése, egyúttal a Serial Killer X névre keresztelt sorozatgyilkos elfogása és saját ártatlanságunk tisztázása. A Condemned igazi ereje a hangulatban rejlik. Már alapból nagyon nyomasztó helyeken lehet benne mászkálni de erre csak még jobban rátesznek a néha-néha ijesztően hirtelen érkező jumpscare-jelenetek és a közelharc.